Drága júdásfa

Nagy Gáspár nemcsak a népi irodalom egyik kései lírikus képviselője, de nemzeti sorskérdésekben és társadalmi problémákban gondolkodó irodalmár is, akinek a nyolcvanas években megjelent közéleti versei közvetlenül hozzájárultak a rendszerváltozás szellemi előkészítéséhez.

Nagy Gáspár (1949–2007) gyermekkorának – későbbi líráját is nagymértékben meghatározó – alapélménye a paraszti élet és a katolicizmus. Nagy a pannonhalmi bencés gimnáziumban érettségizett; 1968-ban jelentek meg első versei, három évvel később a szombathelyi főiskolán szerzett népművelő–könyvtáros diplomát.

A hetvenes években több helyen is könyvtárosként dolgozott, később esztétikai tanulmányokat folytatott, majd évekig a Móra Könyvkiadó lektora volt. 1988-tól a Püski Sándor könyvkiadó támogatásával megjelent, elsőként engedélyezett „ellenzéki” lapnak tekinthető Hitel című folyóirat szerkesztőjeként munkálkodott.

A hetvenes években meghatározó személyisége volt a Fiatal Írók József Attila Körének, kezdettől munkatársa az 1975-ben induló Mozgó Világnak, melynek szerkesztőit a politikai hatalom 1983-ban leváltotta. A tatabányai Új Forrás című folyóiratban 1984-ben jelent meg az Öröknyár: elmúltam 9 éves című közéleti verse, amely leegyszerűsített költői eszközökkel, a fölsorolás és az ismétlés okozta lüktetéssel, ugyanakkor képvers jellegével tartalmát erősítve s a főnévi igenév alakokban Nagy Imre monogramját (NI) kiemelve nyíltan követeli az 1956-os forradalom és szabadságharc 1958 júniusában kivégzett kormányfőjének, Nagy Imrének az eltemetését és gyilkosainak megnevezését:

„egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”

A vers miatt a költő távozni kényszerült írószövetségi állásából 1985 márciusában.

A szegedi Tiszatájban 1986-ban publikált A fiú naplójából című költeményének megjelentetése miatt a szegedi folyóirat szerkesztőit váltották le, s a lap 1986 második felében meg sem jelenhetett. Ebben a versében Nagy Gáspár a Kádár-kori társadalom látleletét adja lírai eszközökkel, s rámutat arra, hogy az ötvenhatos forradalmi gondolat és a magyar szabadság eszméje helyett az ikonikus kádári krumplileves „a teletömött gyomor békességét” ajánlja.

Mint ebben a versében írja:

„és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követeinek útján s kitünteti őket / lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn… / …és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság / a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod / alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre / elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött / gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek / tócsafénye és fénytelen homálya…”

A szerkesztők eltávolítását és a lap betiltását – amelynek körülményeit Gyuris György szegedi bibliográfus A Tiszatáj fél évszázada című könyvé­ben széleskörűen bemutatta – a kor kultúrpolitikai elitje könnyen megtehette, hiszen a személyi kultusz éveinek és 1956-nak a megítélése kardinális kérdés volt a Kádár-éra művelődéspolitikájában. Nem véletlenül. Az egész rendszer legitimitása ugyanis kizárólag 1956 értékelésétől függött. Ha Nagy Imre forradalmár és áldozat, akkor ellenforradalmár és áruló csak az őt a posztján követő s a megszálló szovjet csapatokkal a „munkás-paraszt hatalomért” kollaboráló Kádár János lehet.

Az államszocializmus korában éppen az ellenkezőjét igyekeztek bizonyítani – propagandával, történeti munkákkal, irodalmi művekkel. Így aztán Nagy Gáspárnak a rendszer ingatag morális alapjait megkérdőjelező versei nem illettek bele sem a korszak művelődéspolitikájába, sem az Aczél György-i kategóriák szerinti „támogatott” írók ideológiai és poétikai nyelvezetébe.

Nagy Gáspár föntebbi sorait a hatalom megértette. Vagy legalábbis érteni vélte. Utóbb ugyanis több irodalomtörténész – így Grezsa Ferenc és Görömbei András – is kimutatta, hogy a szöveg nem politikai portré, hanem a 1956-os forradalom elárulásának, a konszolidációnak nevezett kádári korszak erkölcsi romlottságának és a gulyáskommunizmusnak a szatirikus, ugyanakkor tragikus megfogalmazása.

Nem tett jót a versek hivatalos megítélésének a publikálásuk időpontja sem. Az Új Forrás – lévén akkoriban kéthavonta megjelenő lap – 1984. évi 5. száma októberben jelent meg, vagyis a forradalom hónapjában. A Tiszatáj 1986. évi 6. száma pedig a forradalom harmincadik évfordulójának évében – júniusban (ez azért tartható szimbolikusnak, mert Nagy Imrét és mártírtársait 1958. június 16-án végezték ki).

Kádár János az állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának 1986. szeptember 9-i ülésén személye elleni támadásként értékelte a verset. A benne szereplő Júdást, az árulót ugyanis vele azonosították, s úgy látszik, a pártfőtitkár is önmagára ismert a lírai hősben. Az ügy végkimenetele az lett, hogy a Tiszatáj folyóirat szerkesztőségéből távoznia kellett Vörös Lászlónak, Annus Józsefnek és Olasz Sándornak. Leváltásukat a média 1986. november 22-én adta közre, egy héttel az írószövetségi közgyűlés előtt. November 30-án a Magyar Írók Szövetségének közgyűlésén Berecz János is fölszólalt. Mint Vállalom (2003) című emlékirataiban megírta, Kádár arra kérte, akadályozza meg, hogy az írószövetség „legális ellenzéki központtá” legyen.

Ennek Berecz eleget is tett, s hozzászólásában kifejtette, hogy szerinte „az 1956-os nemzeti tragédia óta eltelt harminc év fejlődésének kiindulópontja és maga a fejlődés folyamata szilárd és egységes belső logikára épül”. Majd – mint az állampárt agitációs és propaganda bizottságának vezetője – iránymutatást adott a vezetőséget választó tisztújító közgyűlésnek: „Választani önök fognak, nem szólunk bele. A választások után nekünk, a párt és állami vezetésnek viszont döntenünk kell a gyakorlati tapasztalatok alapján, hogy mit csinálunk, hogyan cselekszünk, mit folytatunk. Még egyszer olyan ötéves kínlódást, mint ami mögöttünk van, nem érdemes vállalni.”

Nagy Gáspár politikai gondolkodásmódjának kialakulásában oly sok nemzedéktársához hasonlóan fontos szerep jutott az 1956-os örökségnek, valamint a fiatalként megélt 1968-as prágai tavasznak és az azt követő szovjet intervenciónak. Bátran vállalta az ötvenhatos magyar forradalom hagyományait és értékeit – olyan korban is, amikor a pártállami hatalom ezt nem nézte jó szemmel. Költészetében kulcsfogalomnak tekinthető az „ötvenhat”, a „hatvannyolc” és az „október”.

Nagy értékrendjében elengedhetetlen elem az erkölcsi szilárdság s a nemzetért és a társadalomért érzett felelősség vállalása. Átjárja írásait a hamisság és az őszinteség, a pusztulás és az épülés, a csonka és az egész ellentéte. Az emlékezés joga (1988) című esszéjében így ír hivatásáról: „A költészetet végül is egy mély emberi találkozásnak, heves párbeszédnek gondolom. Találkozunk önmagunkkal, hogy ítélkezzünk önmagunk felett, s ez belső párbeszéddé fajulhat az igazság és hazugság dolgában. Személyen belüli vihar, mély hullámokat kavaró. Lehet győzni és lehet veszíteni. Lehet hamisan tovább beszélni és lehet hangtalanul is élni a költészetet a Pokol és Isten közelében.”