20°C Róbert 2023. június 7. 
– Magyarok temetője, Ó-Románia címmel vaskos könyve látott napvilágot a Regátba, azaz a Kárpátokon túli Romániába emigrált nemzettársainkról a Magyarságkutató Intézet gondozásában. Mióta foglalkozik a határon túli magyarok történetével?
– Amióta az eszemet tudom. Volt egy Sokol rádióm, amelyen kamaszként be tudtam fogni az újvidéki és a pozsonyi adók magyar nyelvű adásait. Ezzel kezdődött ez a szerelem. Az egyetemen Kelet-Európa történetéről szóló előadásokat hallgattam, a szakdolgozatomat Klebelsberg Kunó munkásságából írtam. Miniszterelnökségi titkárként ő volt azon nemzetvédelmi akciók szellemi atyja, amelyeket a század elején indítottak azzal a céllal, hogy hazahozzák a kivándorolt magyarokat. Friss diplomásként a Széchényi-könyvtár Hungarika osztályán helyezkedtem el, ahol a határon túli magyarok és a nyugati diaszpóra sajtóját szemléztem. A feleségem bácskai származású, így a Délvidékkel kapcsolatos elméleti ismereteim mellé helyismeretet is szereztem, tanulgattam a szerb nyelvet. Később horvátországi ösztöndíjakat pályáztam meg. Kandidátusi értekezésemben a Klebelsberg nevével fémjelzett szlavóniai és boszniai nemzetgondozási akciók történetét írtam meg, majd 1995-ben a bukovinai és az ó-romániai társakciók forrásainak feltárásához is hozzákezdtem. Bukarestbe 2012-ben és 2015-ben jutottam el. A következő évben elkészült a könyv kézirata.
– A kötet címéből arra lehet következtetni, hogy aki magyarként a Regátba került, beolvadt a tömbrománságba. A dualista monarchiánál jóval fejletlenebb szomszédos balkáni ország miért vonzotta székely honfitársainkat?
– Számított ebben, hogy Magyarország, de különösképpen Budapest látványos modernizációja kevésbé érintette a Székelyföldet. A körvasút csak a század végére kapcsolta be a gazdasági vérkeringésbe a székely medencét, miközben az egykori határőrök büszke ivadékai egyetlen emberöltő alatt elszegényedtek. Egyfelől a demográfiai robbanás és a birtokaprózódás következtében, másrészt a közföldek kisajátítása, a túladóztatás és az erdőjogot szerző spekulánsok korrupciós ügyletei miatt. Először csak mezőgazdasági idénymunkára szegődtek el nagyobb számban, mivel a Regátban két héttel korábban érnek a növények, az aratás is előbb van. De nemcsak a kényszerűség vitte őket. Az 1877–78-ban függetlenné vált Románia jelentős munkaerő- és szakemberhiánnyal küszködött, így az alacsony fogyasztói árakhoz itt magasabb munkabérek társultak. Ez még a fiatal Barabás Miklósra is vonzerőt gyakorolt, aki egy időben portréfestészettel kereste kenyerét a havasalföldi bojárok körében. Aztán megérkezett az 1848–49-es emigráció, köztük Veress Sándor mérnök, az első román vasútvonal megtervezője és Fialla Lajos szemészorvos, a Román Vöröskereszt későbbi elnökhelyettese. De Mándy Ferenc és Szathmáry Pap Károly udvari fotográfusok sikertörténetét is említhetném.
– Hogyan viszonyultak hozzájuk a helyiek, mit tudtak róluk?
– Bár a gazdanemzet a bevándorlókban erdélyi testvéreik elnyomóit látta, eleinte ha nem is egyenrangú, de megbecsült tagjai voltak a román társadalomnak. A szorgalmasnak, tisztának és megbízhatónak tartott magyar szakácsnők és házicselédek rendkívül keresettek lettek. A kiszolgáltatott cselédsors azonban sokszor tragikus életpályába torkollott, a nyelvet nem beszélő, pártfogó nélküli tizen- és huszonéves magyar lányok nagy számban prostituálódtak. Sikeresebbek voltak náluk a magyar iparosok, sokan közülük már korábban is a román piacra alapozták vállalkozásukat. Termékeiken Brassó román településneve minőségi áruvédjegynek számított a Kárpátok túloldalán. A jól működő gazdasági kapcsolatokat a vámháború szakította meg az 1880-as évek derekán. A székely cipészeknek, kerékgyártóknak, kötélverőknek, kovácsoknak választaniuk kellett: vagy áttelepednek, és vásárlóik közegében folytatják tevékenységüket, vagy tönkremennek. Számukra ezek a gyarapodás évtizedei voltak, jóllehet az 1889-es párizsi világkiállításon nagydíjat szerzett kocsigyártó, Sántha András karrierje a századforduló gazdasági visszaesésében már csak fakuló szép emlék. Az állami piacvédő intézkedések új helyzetet teremtettek, a gyárakból elsőként az idegenek kerültek utcára. Erről a közismerten büszke székelyek ritkán számoltak be az otthoniaknak, így a népességkiáramlás alig csillapodott. Annak ellenére folytatódott a kivándorlás, hogy Veress Sándor, a legrégebbi magyar társadalmi szervezet, a Bukaresti Magyar Társulat tiszteletbeli elnöke újságcikkekben figyelmeztette honfitársait arról, hogy a romló feltételek közepette ne tegyék próbára szerencséjüket Romániában.
– A magyar kormányzati politika amúgy is szorgalmazta a hazaköltözésüket…
– Az elhanyagoltság évtizedeiben a kormányzat csak a kivándorlást próbálta fékezni: szigorította a határellenőrzést, korlátozta a 23 évnél fiatalabb lányok Romániába utazását. A külképviseletek többnyire román és szász tisztviselői nem viselték szívükön a hozzájuk bekopogtató magyar ajkúak gondjait, így a kivándoroltak kötődése az anyaországhoz meglazult, sokan nem újították meg a tíz év alatt elévült állampolgárságukat. A nemzetpolitikai szemléletváltás a kiegyezés utáni tizedik kabinet, a Széll-kormány idején következett be. Tisza István fogalmazta meg, hogy a kormányzatnak erkölcsi kötelessége felelősséget vállalni idegenbe szakadt polgáraiért. Az ezt követő látványosabb segítségnyújtást – amelyen óvodák, templomok, iskolák építését, magyar újság indítását, ösztöndíjak biztosítását kell értenünk – szerényebb szociálpolitikai intézkedésekkel egészítették ki. A távlati cél a Romániában élő magyarok és moldvai csángók hazahozatala lett volna, abból a megfontolásból, hogy amennyiben betelepítik őket a peremvidékekre, nem következik be az alföldi és a székelyföldi magyarok végletes kettészakadása. A tömeges hazatérést végül a nemzeti ellentéteket felkorbácsoló Balkán-háborúk és az azt követő világégés eseményei idézték elő. A nemzetgondozási program eredményessége azon is lemérhető, hányan jelentkeztek az óhaza hadseregébe a hadköteles férfiak közül. A többség – regáti egzisztenciájának felszámolásával – ezt az utat választotta. A maradás mellett döntők számára a román állam kínált állampolgárságot, és ezzel együtt a román bakaruhát is rájuk adta…
– Hány magyar emigránsról beszélhetünk?
– Nehéz ezt pontosan bemérni, hiszen az 1899-es román népszámlálás módszertani hiányosságait a párizsi világszervezet is kifogásolta, mivel sem anyanyelvi, sem nemzetiségi adatsorok nem szerepeltek benne. Csupán az állampolgárság és a vallási hovatartozás alapján következtethetünk arra, hányan telepedtek le hivatalos okmányokkal a Regátban. Azokról nincsenek adatok, akik a zöldhatáron keltek át, és azt sem tudni, hányan mentek innen tovább például Amerikába. Bukarestnek hozzávetőleg negyvenezer magyar lakosa volt ebben az időszakban, a Regátnak ötvenezer és százötvenezer között. A csángók ötvenezren lehettek.
– Milyen hasonlóságot lát az Ó-Romániába sodródott és a mai Romániában élő magyarok sorsa között?
– A történész számára is meglepő, mennyire körültekintő következetességgel dolgozott már akkor a homogén nemzetállam megteremtésén a román politika. Spiru Haret közoktatási miniszter arra biztatta a román pedagógusokat, bátran magasztalják a románságot, legyen csak büszke arra a görög, a bolgár és a magyar, hogy hozzájuk tartozik. A magyar állampolgárok magyar pénzen fenntartott regáti iskoláiban gyakran betiltották a tankönyveket, például azt a matematikakönyvet, amelyben a Budapest–Pozsony közti távolság kiszámítása szerepelt feladatként. Az iskolákban kötelező volt románul tanulni, miközben a hazai románságnak csupán a 12 százaléka tudott valamelyest magyarul. Az iparosokat is keményen megbüntették, ha cégtábláikon magyar helyesírással tüntették fel a nevüket.
A konzekvens, mindent átható nemzeti szemlélet tehát nem új keletű. Az anyaországtól elszakított magyar közösségek nagy küzdelmek árán kiépített kulturális és társadalmi intézményhálózata, a kisebbségi létharchoz edződött habitusa ma sokkal nagyobb esélyt kínál a nemzeti önazonosság megőrzéséhez, mint amennyi a kivándorlóknak jutott egykoron.
Névjegy
Makkai Béla Sümegen született. 1985-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) történelem–pedagógia szakán diplomázott. 1985–1997 között az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, 1991–1995 között az ELTE Kőrösi Csoma Sándor Kollégium Bölcsészettudományi Karának igazgatója. A történelemtudomány kandidátusa (CSc) tudományos fokozatot 1995-ben szerezte meg. 2005-től a Károli Gáspár Református Egyetem docense, 1996-tól 2000-ig a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Magyar–Horvát Történész Vegyes Bizottságának tagja, 1998-tól az MTA köztestületi tagja, 1999-től a Délkelet-Európa és Balkán Kutatócsoport munkájában is részt vesz. Számos szakkönyv, szaktanulmány szerzője, doktori témavezető.
AjánlóÉrtesüljön minden programról, és ne maradjon le aktuális ajánlóinkról, tudósításainkról, kritikáinkról!
InterjúA Rijekai Balett magyar származású fényképészével beszélgettünk.
A lapunknak nyilatkozó szakértő szerint egyszerre kell óriási külföldi és belföldi elvárásoknak megfelelnie az ukrán elnöknek.
A Globsec biztonságpolitikai kutatóhálózat felmérése szerint Volodimir Zelenszkij megítélése másutt sem a legjobb.
Raffay Ernő: A baloldali pártok csak a szavazatszerzés miatt emlékeztek meg a trianoni békediktátum évfordulójáról.
InterjúSzalai Piroska: Szemléletformálás kezdődött 2013-ban, ami jótékony hatással volt a gyermekvállalásra.
Az edzőként most berobbanó holland futballsztárnak egy őt zsaroló őrülttel is meg kellett küzdenie.
Az eprésző kakukkból még Erdélyben sem lesz héja.
