Ajándék pillanatok

A fesztiválok és családi házuk erkélye fontos helyszínei életének. Szociális munkás szakon diplomázott a Kodolányi János Főiskolán. Másfél évig családok és anyák átmeneti otthonában­ ­segítői munkát végzett, Dániában tanult, Amerikában nyári gyerektáborban mosogatott. ­Kacskaringós úton jutott el hat évvel ezelőtt a Magyar Nemzetbe, ahol fotóriporterként ­dolgozik. Budajenőn július végéig látható a kiállítása a Magtárban. Kollégánkkal, Bach Mátéval beszélgettünk.

– Amikor fotózol, akkor is izgulsz?

– Igen, előfordul.

– Odaadod a fényképezőgéped? Készítek rólad egy portrét.

– Ez valamilyen pszichológiai trükk?

– Nem… Ez most melyik géped?

– Rozi. Bözsi és Etelka otthon maradtak… Beállítottam… Ide üljek?

– Nem a földet nézzük, engem… Tessék, tetszik valamelyik?

– Kicsit közel jöttél… Ilyen görbén ülök? Ez elég jó lett.

– Milyen fényképezőgép volt először a kezedben?

– Zenit, apukámtól kaptam, még mindig megvan. Azzal kezdtem el fotózni. Édesapám, Bach Jenő a kisképzőn végzett díszítő és templomfestő szakon. Később iparossá vált, de a festészet örök hobbi maradt számára. Szeretett énekelni, táncolni, fiatalon szvingzenekarban játszott. Bohém ember volt. Késői gyerek vagyok, 54 éves volt, amikor születtem. Hazaérve az iskolából mindig ugyanaz a kép fogadott: apu a nappaliban fest, főképp csendéletet. Abban talált nyugalmat. Gyerekkoromban sokat ültünk ketten az erkélyen, néztük a naplementét. Rengeteget mesélt nekem a fényről, a képekről. Sajnos édesapám nyolc évvel ezelőtt elment.

– Mikor használtad a Zenit géped?

– Huszonévesen szerettem fesztiválokra járni. Barátom blogot vezetett, és megkért, hogy az egyik fesztiválról készítsek fényképeket. Akkoriban még semmi közöm nem volt a fotográ­fiához. A következő évben alig vártam, hogy ismét fotózhassak. Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor 24 évesen egyedül álltam otthon az erkélyen, és azon gondolkoztam, hogy mit kezdjek az életemmel. Egy nap az Oktogonon sétáltam az egyik csoporttársammal, amikor Stalter György fotográfus megállt mellettünk a biciklijével, és kitett az oszlopra egy plakátot a Stalter ASA fotóstanfolyamról. Égi jel. Amint beléptem az iskolába, úgy éreztem, megérkeztem: a fotózás lesz az életem.

– Hogyan jutottál ki Dániába fényképezést tanulni?

– Huszonhat évesen ösztöndíjat pályáztam meg a Dán Népfőiskolára. Az az év életem egyik legszebb időszaka volt. Dániában három sorozatot készítettem. Egyet az idősek otthona lakóiról, a másikat a bokszklub tagjairól, a harmadiknál pedig kísérleteztem: fényekkel, tükrökkel, a labort szinte boszorkánykonyhaként használtam. Helsinkiben háromnapos tanulmányúton jártunk. Ennyi idő alatt képtelenség bejárni a várost, ezért úgy döntöttem, hogy az ott élőkön keresztül mutatom be. Engem a kezdetektől a dokumentarista irányzat érdekel. Éltem Alsószentmártonban, ahol megismerhettem a beás cigányság hétköznapjait. 2012-ben végigfotózhattam, hogyan ünneplik a karácsonyt.

– Miért tekinted a Délvidéket második otthonodnak?

– Láttam dokumentumfilmet a Tanyaszínházról, amelyet Magyar Attila Öcsi vezet. Moholon találkoztam velük először, ahol néhány napot akartam eltölteni, aztán majdnem két hétig maradtam. Magával ragadott a világuk, a mai napig visszajárok.

– Hogy jött létre a Vagány históriák című irodalmi estetek?

– Hét évig fotóztam a József Attila Kör írótáborát. Ott született meg bennem az ötlet, hogy különböző tematikák szerint sorozatot készítek a kortárs írókról. Az első sorozatban ötven alkotó látható számukra fontos helyen egy kedvenc tárgyukkal, a másodikban harmincketten a szeretteikkel, a harmadikban tizennyolcan eldönthették, hogy a fotó kedvéért milyen más szakmát választanának maguknak. A képeket levetítjük az irodalmi esten, miközben a színészek az alkotók verseit mondják, a zenészek pedig megzenésítik azokat.

– A néhány éve megjelent Pesti nő című kötet szerzője Izsó Zita, te pedig a képalkotója vagy. Kik szerepelnek a könyvben?

– Sokszínű, érdekes nőkön keresztül akartuk bemutatni Budapestet. Különböző korú és foglalkozású, ismert és ismeretlen hölgyekkel készítettünk interjút.

– A Fénypecázás című kiállításodat 2018-ban láthatta a közönség. Mit jelent a cím?

– A Fénypecázás játék. Fotósként váratlan pillanatok tanúja vagyok. Ha két munka között várnom kell, és közben látok valamit, ami megtetszik, megörökítem. Ezek az ajándék pillanatok.

– Budajenőn A hit közösséget teremtett címmel konferenciát tartottak a Magtárban, ahol fotóid is láthatóak július végéig. Milyen képeket válogattál a kiállításra?

– Gajdos-Frank Katalinról, a budaörsi Jakob Bleyer Heimatmuseum igazgatójáról készítettem portrét a Magyar Nemzetbe. A fotózás után beszélgettünk, és megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni a konferenciához. Megmutattam neki a Kő-hegyen – Budaörs emblematikus helyén – készült képemet a kereszttel. Megtetszett neki, és felkért a kiállításra. Később megtaláltam azt a gondolati szálat is, amelyre felfűztem a képeimet. Ez lett az összetartozás, az ember és a természet kapcsolata. Két és fél hónapon keresztül, amikor volt időm, főképp csendéleteket fotóztam. Ezeket a képeimet édesapám festményeivel tudnám párhuzamba állítani. Az egyiken atya áll a kereszt mellett fűkaszával a kezében, a másikon szerelmespár sétáltatja a kutyáját az erdőben járvány idején, maszkban. Három író barátom a búzamező közepén áll. A kis templomról a fotó Zala megyében készült, ahová ezért az egy képért mentem el. Megnyugtató volt elkészíteni ezeket a fényképeket. Nagy ajándék az élettől, hogy fotográfusként élhetek.

– Előfordul, hogy nincs nálad fényképezőgép?

– Rozi, Bözsi vagy Etelka mindig velem van.