A táj lélekarca Jankovics Marcell Haris László Szakolczay Lajos Korniss Péter

Ítélkező rajzok

Szakolczay Lajos, a határon inneni és túli magyar irodalom legkiválóbb ismerője kifogott az időn.

Kovács István

2021. 07. 09. 10:00

Szakolczay Lajos, a határon inneni és túli magyar irodalom legkiválóbb ismerője és értékszempontú méltatója kifogott az időn; háromszorosára tágította a napot, hogy a labdarúgás és az opera mellett a képzőművészettel; festőkkel, szobrászokkal, fotósokkal, grafikusokkal, zománcművészekkel is tudjon foglalkozni. Talán azért is, mert úgy vélhette, hogy ők az íróknál, költőknél hálásabban reagálnak az önzetlen odafigyelésre. Szakolczay Lajos nem a kiállításon rögtönzi a megnyitó előtt szerzett benyomásait, hanem olykor az érintett műteremben is hosszan szemléli a bemutatásra szánt alkotásokat. A legnagyobb elismerés, ha azt mondja: „Magának ingyen is megnyitom a kiállítását…”

A táj lélekarca című kötete a 2014 és 2020 között született 216 írását, többségükben kiállításmegnyitóit tartalmazza a helyenkénti összefoglaló esszék, születésnapi köszöntések és képzőművészeti tárgyú könyvismertetések mellett. Ehhez mintegy függelékként 76 korábban (2005-től) született opusa is hozzáteendő, s így a kötet a névmutatóval együtt több mint ezer oldalt számlál. Ha végigolvassuk az írások keletkezésének évszámai alatt ciklusokban szerkesztett könyvet, amely akár lexikonszerű eseménynaptárnak is tekinthető, megelevenednek a kiállítások, könyvillusztrációk, születésnapi köszöntők határon innen és túl – Aknay Jánostól Árkossy Istvánon, Kő Pálon, Nagy Jánoson, Szemadám Györgyön, Tomos Tündén át Tóth Menyhértig, Zelenák Katalinig. A kiállításmegnyitók eltérő műfajú képzőművészek tárlataira invitálnak: Haris László, Korniss Péter, Móser Zoltán fotóművészek, Hager Ritta és Gazdáné Olosz Ella textilművészek, a költő Páll Lajos és Deim Pál festőművészek, Németh János és Petrás Mária keramikusok, Gyulai Líviusz és Rékassy Csaba grafikusok…

Szakolczay minden írásában elhelyezi gondolatainak márványnehezékét, amely őrzi az általa méltatott képzőművész leglényegesebb jegyeit. Ennek jegyében olvashatjuk Schéner Mihályról a Vízivárosi Galériában 2014-ben rendezett kiállítása kapcsán: „Egyszerre volt gondolkodó és magamutogató harlekin, s minthogy a csörgősipkát sem szégyellte, a filmbeli szereplésre éppúgy gondot fordított – zseniális ripacs volt –, mint valamely díszlet, szobor, játéktárgy, s nem utolsósorban a színekkel, formákkal tarkított vászon, farost, papír, textil megmunkálására.”

Mi lakozik a bronzban? – teszi fel a kérdést Csíkszentmihályi Róbert 75. születésnapja alkalmából írt köszöntőjében. A válasza: „Egy jó szobor, az első látásra közvetített szépségen túl, a történelmi (vagy magántörténeti) idő őrizője. Palástja alá szorul mindaz, amit sejteni lehet: az igazmondás érzelmi kavalkádja s a művész ítélkezésének – örömének és fájdalmának – összes gyötrelme. Avval, hogy a forma bújtat valamit – paradox –, megnő a közlendője. ”

Az alkotói ereje teljében elhunyt Gazdáné Olosz Ellának a szatmárnémeti Szatmár Megyei Múzeumban rendezett emlékkiállítása kapcsán írja: „Olosz Ella, a fény felé törekvő, fölszabadultságot tükröző játékban is mindig valamiként a fekete éjszaka vonulatát fölvillantó művésze nagyon is jól tudta – zsigereiben érezte –, hogy az erdélyiség egyszerre öröm és átok.”

Szakolczay Lajos 2019-ben Ősök által megélt sors című írásában ismertette Jankovics Marcell Trianon című történelmi „ítélkező” karikatúraalbumát. Nem sejthette, hogy ezzel mintha a két évvel később elhunyt művelődéstörténésztől, a magyarságért mindvégig felelősségteljesen cselekvő zseniális művésztől is búcsúzna… (Hogy majd a Toldi című animációs filmje nyomán köszönthesse őt a közeljövőben újra.) „Furcsa könyv a Trianon. Műfaját tekintve besorolhatatlan – szögezi le A táj lélekarca szerzője.

– Egyrészt az időrendet tekintve, történelmi tabló (ilyen-olyan kitekintéssel), másrészt, s alighanem ez a fontosabb, az ítélkező rajzok révén nem akármilyen, mondjam, igazságtevő? példatár. Hol mosollyal, hol dühvel erezett szarkazmusa olyan keménység, amelyen – jóllehet a megtörténtek visszafordíthatatlanok – a nagyhatalmak és a kisantant gyalázatos (törvénybe fogalmazott) sarabolása kicsorbul. S ebben a »halálos játékban«, mi más volna Jankovics a döntnökökön való számonkérése, mint szenvedéllyel előadott, a saját lelkét is megnyugtató igazságkeresés…”