Rendszeres szerviz

Tinédzser fehérneműmodellek, a közösségi médiát elárasztó manipulált fotók, örökfiatal celebek és a koruk miatt szorongó húszévesek: a fiatalságkultusz sosem látott méreteket ölt a XXI. században, hatással van jó közérzetünkre, munkaerőpiaci értékünkre, és nem válogat a nemek között sem. Vajon miért rettegünk napjainkban ennyire az öregedéstől?

Fiatalító kezeléseket hirdető isztambuli plakát. Száznál több országból érkeznek ide beavatkozásokra Fotó: Chris McGrath Forrás: Getty Images

Az idei cannes-i filmfesztiválon három színésznő, Jodie Foster, Helen Mirren és Andie MacDowell valósággal megdicsőült a vörös szőnyegen, amiért büszkén vonultak fel természetes, ősz hajkoronájukban. Mindeközben Tom Ford divattervező a közösségimédia-felületén adott hangot véleményének, miszerint elege van a fia­talság ész nélküli hajszolásából, ezért legújabb kampányában szép idős párt szerepeltet. Ugyanígy döntött az egyik legnagyobb olasz divatcég, a Dolce & Gabbana is: parfümjük kisfilmjében idős szerelmespár fogja meg egymás kezét a tengerparton az örök szerelem jegyében. Csepp a tengerben, vagy végre történik valamiféle elmozdulás abban, ahogy a ráncokhoz és a szürkülő fürtökhöz viszonyulunk?

Kiaknázatlan lehetőségek

Leleszi-Tróbert Anett, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének munkatársa szerint sokat változott az elmúlt évtizedekben az öregedéshez való hozzáállásunk. Míg korábban inkább a veszteségekre összpontosítottunk, a „sikeres” öregedés modelljeivel a hatvanas évektől előtérbe került az a nézőpont, hogy a nehézségek mellett számos értéket rejteget az időskor, ha jól küzdünk meg a kihívásaival. Sok sztereo­típia él a társadalomban, de szerencsére pozitív gondolatok is megjelennek a társadalmi kutatásokban, nemcsak az, hogy az idősek magányosak, betegek, elhanyagoltak és zsörtölődők, hanem az is, hogy családcentrikusak, segítőkészek és önfeláldozók.

– A média gyakran csak az egyik oldalt mutatja meg, tehát vagy a veszteségekre, nehézségekre fókuszál, vagy pedig arra, hogy milyen szuperül is meg lehet élni ezt a folyamatot – pél­dául olyan időseket láttat, akik a koruknál jóval fiatalabbnak néznek ki – mondja Leleszi-Tróbert Anett. – Azáltal viszont, hogy mintegy célként mutatják, hogy örökké fiatalnak kell maradni, ragaszkodni kell a fiatalsághoz, nagyon rossz hatást érhetnek el: azt üzenik, hogy a fiatalság a „norma”, ezáltal magát az öregedést, az időskor értékeit utasíthatják el az emberek. Pedig éppen az lenne a sikeres idősödés kulcsa, hogy elfogadjuk a realitást, és alkalmazkodjunk hozzá: ebbe beletartozik például a fizikai állapot, a test megváltozása, a teljesítménycsökkenés, a munka világából való kilépés (ami nem feltétlenül jelent inaktivitást). A valóságot szorítjuk háttérbe azáltal, hogy olyanhoz ragaszkodunk, ami elmúlt. Az időskori „jelen” megélése, a szembenézés a veszteségekkel, illetve olyan célok kitűzése, amelyek elősegítik az időskori boldogságot, nehézzé válnak egy ilyen fiatalságot bálványozó közegben. Fontos kérdés, hogy el tudjuk-e fogadni az életünket annak pozitívumaival és negatívumaival, és sikerül-e meglelni a békét. Ebben az életszakaszban különösen igaz, hogy tudni kell a belső értékek felé fordulni – véli Leleszi-Tróbert Anett, aki szerint az sem segít a kérdésben, hogy legtöbbször olyan kontextusban beszélünk az idősekről, hogy a társadalom számára milyen kiadásokat jelentenek.

Az átlagéletkor kitolódásával nem növekedtek párhuzamosan az egészségben várható évek: sokkal tovább élünk, de több a betegségben eltöltött évek száma is, azaz nagyobb kiadást jelentünk a társadalomnak a szociális és az egészségügyi rendszer terhelésével. Mindehhez hozzájön a nyugdíjaskor, azaz, hogy ki meddig marad aktív, „hasznos” tagja a társadalomnak. Az idősekben nagy potenciál van, ami sokszor nincs kiaknázva a szakember szerint. Átadhatnák a felhalmozott tudásukat, hiszen a bölcsesség nagy érték, ám éppen ők szorulnak háttérbe a munkaerőpiacon – gyakran már ötven év felettieket sem alkalmaznak szívesen. A társadalmon belüli kirekesztés, a kor miatti diszkrimináció fájdalmas pont.

Pán Péter-szindróma

Melher Dóra pszichológus szerint hamarabb érnek az emberek, hamarabb kezdenek megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Egyre fiatalabbakat látunk magas pozíciókban, közben az idősebb korosztály egyre hamarabb esik ki, főleg a legkelendőbb munkaterületekről. Az egész társadalom arra játszik jelen pillanatban, hogy fia­talnak kell maradni. A ma legnépszerűbb kilenc állás 2010-ben még nem létezett, tehát ahhoz, hogy felvegyük a fonalat, lépést kell tartani. Könnyű azt érezni, hogy szeretnénk megfelelni ennek. Emellett azt látjuk, hogy később alakul ki a mentális-pszichoszociális érettség. Nehezebben hozunk döntéseket, elterjedt a Pán Péter-szindróma, azaz hogy felnőttek megrekednek a gyerekkorban – ami logikus, hiszen minél többet szorongunk a megfelelés miatt, annál kevesebb jut a belső növekedésre. Az emberek reaktív döntéseket hoznak, egyre kevésbé jellemző a hosszú távú tervezés, mivel olyan társadalomban élünk, amelyben napi szinten tudnak ezek az elvárások megváltozni. A megfelelési kényszer mértéke egyén szerint változó, de az biztos, hogy mindenkinél jelen van.

– Egyre nehezebb elfogadni, ha valaki öregszik. A nyugati országokban individualista kultúráról beszélünk, ahol fontos az egyén számára, hogyan tud érvényesülni, és ebben a fiatalság fontos árucikk – mutat rá Melher Dóra. – Ha például kevés idősebb színésznőt látunk a filmekben, az ilyen apró hatások folyamatosan megerősítenek bennünket, hogy mindez a mi szintünkön is érvényes. Minél inkább haladunk viszont Ázsia felé, annál inkább kollektivista kultúráról beszélünk, ahol sokkal inkább a család válik fontossá, a többség szintje. Lényeges az idősek tisztelete, a család fenntartása, a mikroközösségekben működés. Ha invididualista kultúrában élünk, akkor azt akarjuk, hogy minél tovább kelendőnek tartson minket a társadalom többi része, mert így érezzük azt, hogy elfogadnak bennünket – emellett állandóan hasonlítjuk magunkat másokhoz. Ez át tud fordulni hajszolásba: egyes kutatások szerint a legfiatalabb, Z generáció például többet fog a fiatalság megőrzésére költeni, mint ház- vagy autóvásárlásra.

Haller Ákos plasztikai sebész szerint manapság már az ötven az új harminc, és minden kicsit arrébb tolódott az életünkben a tanulás és a karrier miatt, például a gyermekvállalás is. A negyvenöt évesek nem érzik magukat középkorúnak, a társadalom egy része egészségtudatos, hiszen a jóléthez jól is szeretne kinézni, és ehhez igénybe vesz minden segítséget: ma már Magyarországon is megvan az a réteg, amelyik akar is és tud is áldozni erre.

Ha fizetek, látszódjon!

– Állandó küzdelem, hogy fiatalabbnak látszódjunk. Éppen olyan, mint egy autó karbantartása: nem elég tízévente elvinni a szerelőhöz, az ápoltsághoz rendszeres szerviz kell, ez pedig igaz az összes fiatalon tartó beavatkozásra is. A magyar páciensek általában azt szeretnék, hogy természetes legyen a végeredmény, ne nagyon lehessen észrevenni, hogy történt valami, csak azt, hogy az illető jól néz ki. Amerikában ezzel szemben inkább az a hozzáállás uralkodik, ha hozzám nyúlnak, és fizetek érte, akkor az látszódjon is! – magyarázza a sebész, akivel nap mint nap megtörténik, hogy nemet mond egy-egy kérésre. Sokszor el kell magyaráznia, hogy a kért műtétben olyan nagy kockázatot lát, amelyet sem neki, sem pedig a páciensnek nem éri meg vállalni.

Haller Ákos „belépő szintű”, népszerű korrekcióként említi 35–50 éves kor között a felső szemhéj plasztikáját, mivel ez látványos, gyors, hamar gyógyuló beavatkozás. Nagyobb, altatásban végzett műtétek esetében még mindig a mellműtétek vezetnek, de sok hasfali rekonstruk­ciót is végez, például szülés után. Elmondása szerint rengeteg olyan anyukával találkozik, akinek rossz a teststatikája a megnyúlt hasizmok miatt, ezt jó érzés rendbe tenni, visszaadni az önbizalmat. A sebész találkozik férfi páciensekkel is, ám a szakember szerint ez a terület egyelőre kiaknázatlan része az iparágnak, amelyben világszinten női túlsúly dominál.

Ez utóbbi kijelentéssel Pónyai Katinka bőrgyógyász is egyetért, aki szerint viszont világszinten az egyik leggyorsabban emelkedő tendenciát a férfi esztétikai beavatkozások mutatják: megjelent egy felső középréteg, a kezdeti egy százalékhoz képest körülbelül huszonöt százaléknál járunk. Ma már senkit nem bélyegeznek meg érte.

– Kétfelé szakadt az esztétikai ipar: vannak, akik megálljt mondanak az elharapódzó őrületnek, és a természetességben hisznek, mi több, a lélekkel is foglalkoznak, és van az a része, inkább például a volt Szovjetunió területén, ahol a brutális extremitás felé mennek el, és elborzasztó dolgokat tesznek az arcukkal. Magyarországon is létezik olyan szubkultúra, ahol státuszszimbólumnak számít, ha valaki – úgymond – meg van csináltatva, és mindez látszódik. A hozzám járó páciensek többsége nem mondom, hogy megbirkózott az öregséggel, hiszen ez nehéz dolog, és kevés segítséget kapunk hozzá mentálisan, de próbálja megtalálni az arany középutat. Nem akarnak húszévesek lenni, meg akarják őrizni a vonásaikat, de pihentebb, szebb, frissebb arcot szeretnének. Van erre igény, és óriási a félelem bennük, legyenek férfiak vagy nők, hogy ne legyen természetellenes a végeredmény – avat be a szakember a műtét nélküli szépészeti beavatkozások világába.

Melher Dóra pszichológus szerint a divatházak, -cégek is társadalmi igényeket elégítenek ki, és okkal hoznak olyan döntéseket, hogy pél­dául idős embereket szerepeltetnek egy reklámban. Néhány éve még csak a kórosan sovány modellek kaptak teret a szakmában, azóta elindult egyfajta testpozitív irány, amelynek nyomására még a tökéletes testű modelljeiről nevezetes Victoria’s Secret fehérneműcég is meghajolt. A mai napig felül vannak reprezentálva a fiatal és vékony nők, viszont az, hogy a médiafelületeken, katalógusokban megjelenítenek más testeket is, hatással van ránk. A társadalomban elinduló folyamatok hosszú ideig fenntarthatónak tűnnek, ezeknek megpróbálunk megfelelni, és aztán amikor már nem azok, olyankor az újabb jelenségek kicsit kiegyensúlyozzák, visszafogják, és helyre tud állni a társadalmi tudatosság.

Nyomasztó verseny

– A fiatalság ész nélküli hajszolására a legjobb magyarázat az evolúciós pszichológiából következik – mondja Melher Dóra. – A fiatalság olyan kelendő árucikk, amellyel a leginkább meg tudjuk erősíteni reprodukcióra való képességünket másokban. Ez több formában megjelenik a társadalomban: a fiatalság vonzó, ez a kiindulási alapunk, és ezt nem tudjuk felülírni magunkban, mivel mély, genetikai ösztön. Egy kutatás szerint az átlagos férfiak nagyjából egy tíz-tizennégy éves lány arcvonásait tartották a legvonzóbbnak, mivel megszoktuk, hogy a harminc-negyven éves női arcokat is úgy ábrázolják, hogy a vonásaik nem engedik kikövetkeztetni a korukat. Erre építenek a különféle közösségimédia-platformok is, és ezért van az, hogy a legtöbb nő elkezd olyan szépítő filtereket használni, amelyek pont ezeket az apró hibákat tüntetik el, ezáltal valójában a fia­talságukra játszanak rá. Nem egészséges folyamat: a képmanipuláció is rásegít arra, hogy nehezen tudjuk befogadni, amikor reális arcot látunk. A szemünk hozzászokik ahhoz, hogy mit látunk szépnek.

Melher Dóra szerint az, hogy a szépségkultusznak része a fiatalság, nem új dolog, ez mindig is velünk volt. Már az ókorban is láttunk arra vonatkozó törekvéseket, hogy a nők és a férfiak egyaránt a fiatalságuk kiemelését és hangsúlyozását helyezték előtérbe – gondoljunk akár az istenábrázolásra –, az emberfeletti, egészséges és életerős test megjelenítése mindig fiatal nők és férfiak testének leképezésével történt. Evolúciósan erre vagyunk kondicionálva, de az, hogy mindez milyen méreteket tud ölteni, abban érhető jól tetten, hogyan reagál a kérdésre a társadalom. A pszichológus szerint azonban nem csupán szépészeti termékekre és szolgáltatásokra, de terápiára is sokkal többet költünk, hiszen ez nagyon nyomasztó verseny. Egyre fiatalabb korosztályokban látják a pszichológusok, hogy feszültséget élnek meg amiatt, hogy öregszenek: húszéves fiataloktól ezt hallani Melher Dóra szerint sokkoló. Teljesen elfogadott ma már az is, hogy ha ránézünk egy képre, akkor tudjuk, azt valaki manipulálta. Nincs arra igényünk, hogy a valós arcát lássuk, mert olyan szinten megszoktuk ezt a helyzetet.

Itt persze felmerül a kérdés, vajon miért nem merjük vállalni saját arcunkat. Pónyai Katinkának sok páciens megnyílik: számos nő valami életesemény kapcsán jelenik meg a klinikáján, például traumát követően – jellemzően, ha „lecserélik” őket, vagy megromlott a házasságuk. Aztán van olyan is, aki a barátok hatására próbál ki egy-egy beavatkozást.

Hialuronsav az arcba

– Változó, hogy kinek akarnak megfelelni, de én azt látom, hogy leginkább önmaguknak, és ez az, ami leginkább nem sikerül. Katasztrofális önbizalom- és önbecsüléshiány van a nőkben. Egy kezelés önbizalombombaként tud hatni, amikor kapnak – mondjuk – egy ampulla hialuronsavat az arcukba, máskor viszont függőséget indít el: ha egytől öt évet fiatalodtam, akkor tizenöt millilitertől még többet fogok! A nőknek sok támogatásra lenne szükségük, ami ezeket az életfokozatokat segítene elfogadni: voltam tizennyolc éves, most negyven vagyok, de leszek még hatvan is, és még akkor is nő leszek, szép leszek, és kívánatos. Ez nagyon nehéz – húzza alá a bőrgyógyász, aki szintén szokott nemet mondani. Amikor azt látja például, hogy valaki lelkileg instabil, megkéri, gondolja át a dolgot, ha pedig valaki szakmailag veszélyes dolgot kér, elmagyarázza a kockázatot. Emellett nagyban befolyásolja munkáját a saját ízlése is, a szépérzékének, arányérzékének nem megfelelő kérésekre is nemet szokott mondani. A bőrgyógyász úgy véli, nem látjuk reálisan önmagunkat, hiszen egy frizuraválasztásnál, sminknél sem mindig tudjuk, hogy mi áll jól nekünk, s a közösségi média is nagyon sokat ront a helyzeten, hiszen csalóka, és máshova teszi az ingerküszöböt. A doktornő szerint mindig lesz olyan, aki az extremitásokat fogja szeretni, és mindig lesz olyan orvos, aki azt meg is fogja csinálni. Sokszor mutatnak a doktornőnek fotókat hírességekről: részletekben akarnak valaki másra hasonlítani, ami a közösségi média hatása.

Leleszi-Tróbert Anett mentálhigiénés szakember megkerülhetetlennek tartja az aktív idősödés fogalmát.

– A kétezres évektől erősödött fel az a szemlélet, hogy egyéni és társadalmi szinten is minden eszközzel törekedjünk arra, hogy az életkor előrehaladtával a lehető legjobb életminőséget érjük el. Az aktív idősödés három legfontosabb területe az egészségmegőrzés, a társadalmi részvétel és a biztonság megteremtése, amelybe a fizikain túl az anyagi is beletartozik, azaz az öngondoskodás. A múlt század második felében még természetes volt, hogy a család gondoskodik az idősekről, erősebben élt a kölcsönösség, viszonosság etikai normája. Ma is eleven, hiszen a legtöbben most is azt gondolják, hogy a szülőkről való gondoskodás természetes kötelesség, ám ennek megvalósítása korunkban nehezebb, hiszen sokan távol kerültek egymástól, és ma már nehezen várható el, hogy generációk együtt éljenek – magyarázza a mentálhigiénés szakember, akit leginkább az a kérdés érdekel, hogyan élheti meg valaki pozitívan, „teljességgel” ezt a folyamatot. Az élet nem áll meg: a személyes növekedés lehetősége egészen halálunkig adott. Leleszi-Tróbert Anett szerint minden helyzetben, bármilyen is az állapotunk, és bármennyi lehetőségünk adódik, találhatunk módot az alkotás, kreativitás, élethosszig tartó tanulás megélésére. Ha elutasítjuk ezeket, mert túlzottan a múlt és a fiatalság felé fordulunk, akkor nagyon nehéz az időskori értékek felismerése, megélése.