A Kotyogóban

Nagyon hosszú idő telt már el azóta, hogy Rezeda Kázmér utoljára Erdélyben járt, s nehezen viselte ezt a hosszú időt, kétszeresen is.

Azután következett végre a Székelyföld. Első napon Korondon szálltak meg, bár ez így enyhe eufemizmus, ugyanis a szállás valójában Korond fölött úgy tíz kilométerre, valahol a rengeteg, a vadon mélyén volt, egy vadászház képében, hol friss pörkölttel és ódon pálinkával fogadták őket. Rezeda Kázmér evett is, csinált is már jobb pörköltet, de nem ivott sokkal jobb pálinkát, és ez így vállalható kompromisszum.

A fennmaradó időt pedig Farkaslakán töltötték, a Tamási Áron sírja melletti Vendégváró panzióban, s onnan csillagtúráztak a pálinkák és sörök és históriák és mesék és legendák egyéb helyszínei felé. A Vendégvárót Dénes és Judit vitte, ami úgy nézett ki, hogy Judit dolgozott, Dénes pedig pálinkázott és adomázott a vendégekkel. A csődoktorék pedig régebbről ismerték Farkaslaka lelkét, Jolikát, s urát, Gézát, akik így hamar csatlakoztak a társasághoz, ami életveszélyes gyúeleggyé változott. Ugyanis Dénes és Géza – mint jó székelyek – kizárólag a teli pálinkáspoharat ismerték el létező entitásnak. Ez pedig egy idő után konfliktushoz vezet, bár érdekes módon a székely férfiak esetében ez könnyebben kezelhető. Ugyanis – s Rezeda Kázmér nem győzte csodálni ezt az állandóan ismétlődő jelenetet – amint Dénes vagy Géza kezdett kissé hangosabb lenni a pálinkától, Jolika csak annyit mondott, hogy „csssss”, s a két megbokrosodott hím egyed visszakushadt a poharába.

Az utazás hátrelévő részében az anyaországi asszonyok is megpróbálkoztak ezzel a saját uraikat illetően, de teljes kudarcot vallottak. Hiába no, Farkas Árpád ismerte a titkot: „Az erdélyi asszonyokban török vér van / s némi tatár. Ha csókolnak, legalább százötven év / behódolást kérnek s vért.” 

Ez lehetett a titok…

No de az igazi csoda a Vendégváróval szemben volt, s úgy hívták, hogy Kotyogó. Aki most azt képzeli, hogy a Vendégváróval szemközt, az országút túloldalán felállítottak egy kávéfőzőt, tévúton jár. A Kotyogó egy étterem, ahol Rezeda Kázmérék megvacsoráltak a búcsúesten. Nem is tudom, honnan kell kezdeni. Talán onnan, hogy Alsó- és Felső Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil lélekszakadva rontott oda Rezeda Kázmérhoz a hírrel: – Te ember! Tudod, mit csapolnak itt ? – Nyilván Csíkit… – játszotta a rezignáltat s a bennfentest Kázmér. – Egy fenét, ember! Moretti van csapon! Moretti! Csapon! Itt! Érted, ember?!

És Rezeda Kázmér ekkor tényleg elképedt, s elképedésében hamar megivott két pohár Morettit, aztán még kettőt, s azon töprengett, mit szólt volna Székely Mózes vagy Dávid Ferenc, ha megéri, hogy Morettit csapolnak Farkaslakán a Kotyogóban… S még csak ezután következett az étlap. Rajta olyasmikkel, hogy: érlelt sonka tekerőpataki érlelt sajttal, medvehagymás pitával és friss zöldségekkel, vagy padlizsánkrém ugyanezekkel – előételeknek. Levesnek adtak pacalcsorbát s farkaslakai kakashúslevest. A főételek között olyasmik mosolyogtak, mint például kemencés csülök tormaszósszal, konfitált báránysült vajas, kakukkfüves puliszkával, erdei gombás tagliatelle medvehagymás zöldolajjal, aztán kemencés kacsacomb, marhasteak vajas spárgával és borókás barnamártással, kíméletesen készített szarvasgerinc homoródremetei salátával és medvehagymás burgonyakrémmel, borjú bécsi, sült pisztráng, továbbá tüzes nyárs, rajta csirkemell és tarja, mellé csípős mártogatós meg friss káposztasaláta.

Nem állítom, hogy könnyű mindezt végigkóstolni, de Rezeda Kázmér megcsinálta. Mert megállapodtak, hogy mindenki mást rendel, s bele-belefaltak egymás étkeibe aztán. És minden pompás volt. S ez bizony teljesítmény. Amely teljesítményre – mint kiderült – Rezeda Kázmér régi kedves barátja, a székelyudvarhelyi illetőségű Balázs Árpi fia, Hunor lehetett büszke fölöttébb. S aztán még kóstoltak édességeket is Rezeda Kázmérék a Kotyogóban, volt az, hogy házi tiramisu, meg az, hogy „Kovács kürtőskalács madártejjel és liofilizált málnával”.

Rezeda Kázmér ezen a ponton levetette magát a földre, megszaggatta mellén az inget, és üvöltve követelte a séfet, Hunort, hogy azonnal magyarázza el, mi az a liofilizált. És akkor kiderült, hogy a liofilizálás a fagyasztva szárítás – és akkor Rezeda Kázmér még sírt egy kicsit, aztán megette élete legjobb kürtőskalácsát madár­tejjel meg azzal a málnával, de addigra sajnos híre ment, hogy Rezeda Kázmér ott tartózkodik éppen, úgyhogy előkerült a Kotyogó tulajdonosa is meg Farkaslaka polgármestere is, s jött Géza és Dénes, s velük értelemszerűen megérkeztek a pálinkák, s elkezdték számolatlanul csapolni a Morettit, s Jolika is egyre hatástalanabbul ­cssssi­s­­se­gett, amiből ki lehet következtetni, mit műveltek addigra az anyaországi hímek, szóval: a foglalkozás elérte célját.
Jó tanács: ha arra járnak, ki ne hagyják a Kotyogót. De ügyeljenek, fel ne ismerjék magukat.

S ha netán afféle ismert emberek, öltözzenek szerzetesnek, és húzzanak álarcot, másképpen végük van. Ezt nem más mondja, mint Rezeda Kázmér. Neki elhihetik…

Borítókép: Szerényi Gábor rajza