– A könyv első fejezetében, a Léteznek-e még kannibálok?-ban arról számol be, hogy az 1970-es években olvasott először a titokzatos pápua népcsoportról, a danikról, akik a holland gyarmatosítás idején sem akartak lemondani ősi szokásukról, a kannibalizmusról, amelyet ma már törvény tilt. Mikor és hogyan sikerült eljutnia a hegyi pápuákhoz?
– Egyszer egy német utazási iroda prospektusában láttam, hogy kivételes alkalommal Irian Jayába, Új-Guinea szigetének északnyugati csücskébe szerveznek utakat, ahol a hegyi pápuák 1500 méter tengerszint feletti magasságban élnek.
A hatalmas hegyek tövében, egy folyó partján ötezer éve a földjeiket egyszerű kőkapákkal művelték meg, mert egyáltalán nem ismerték a fémeket. A második világháború után a holland gyarmatosítókat indonézek váltották fel. Nem volt könnyű bejutni a térségbe, mert a hegyi pápuák autonómiát követeltek, és turistacsoportok elrablásával, túszejtő akciókkal zsarolták az indonéz hatóságot.
1996-ban, két éven át tartó szervezés után sikerült forgatási engedélyhez jutnunk. Már előre lekötöttünk három olyan fiatal pápuát, akik beszéltek angolul, és ismerték a helyi lakosságot is. Segítségükkel bejutottunk különböző klánok településeire, amelyeken a hosszú házban az asszonyok a gyerekekkel éltek, és egy teljesen különálló, kisebb épületben a férfiak. Utóbbiak nem is akárkikkel: múmiákkal.
– Milyen eseményeken lehettek jelen?
– A Magyar Televízió többször vetítette az akkor készült filmünket, amelynek ugyanaz a címe, mint a könyvnek: Emberevők unokái között. Sikerült elintéznem, hogy részt vehessünk egy halotti toron, ahol persze nem embert ettek, és semmilyen atrocitás nem ért minket.
A lakomához, amely az egész közösségnek, a hatvan-hetven főből álló klánnak készült, lenyilaztak egy kis csüngő hasú ázsiai malacot, és megsütötték. A halotti torra kiültettek egy akkor 360 éves, feketére aszalódott múmiát, a ceremónia végéig a széken hagyva. Szemtanúi voltunk a pápua munkamegosztásnak is.
A félelmetes Baliem folyó fölött indákból és gyökerekből tákolt hidak vezettek át. A roskatag tákolmányon nagy terhekkel megrakodva először az asszony kelt át. Addig a férj a túloldalon várt, hogy leszakad-e a híd. Miután a felesége átért, a férfi óvatosan követte őt üres kézzel. A folyó egy idő után behatol a hegy gyomrába. Aki ebbe valaha beleesett, soha nem került elő. Egyszer egy teljes japán expedíció tűnt el.
– Arra sikerült választ kapni, hogy a hegyi pápuák mikor hagytak föl…
– … erről soha nem beszélnek. Ez olyan titok, amelyről senki nem nyilatkozott, pedig a klán főnöke intelligens volt, jól beszélt angolul.
– Hogyan lett a filmből könyv?
– Úgy gondoltam, maradandóbb, ha könyvet is írok az élményeinkről. Három évvel ezelőtt láttam neki. Nemcsak a pápuák sorsa érdekelt, hanem a nagyvilágban élő természeti népek élete is. Utazásaim közben sok helyen tapasztaltam, hogy döbbenetesen megnőtt a lakosság száma. Úgy gondoltam, érdemes lenne tágabb összefüggésben is megvizsgálni a természeti népek és a környezet viszonyát a déli félgömbön, megnézni, hol és hogyan változott a népesség, és elegendők-e a természeti erőforrások az egyre növekvő populációk ellátására. Erre utal a könyv alcíme is.
Kíváncsi voltam, miként alakult az életmódjuk a maoriknak, a dél-afrikai zuluknak, a kelet-afrikai nomád pásztoroknak. Az összehasonlításhoz elővettem a korábbi naplóimat, jegyzeteimet, és kontinensenként haladtam. Indonézia, amely ugyan átnyúlik az Egyenlítőn, jó példa arra, hogyan növekszik a lakosság száma a természeti környezet rovására.
Ötven év alatt 88 millióról 275 millióra emelkedett. Ausztráliában, ahol többször jártam, a nagyobb városokban, elsősorban a keleti parton megduplázódott, van, ahol megháromszorozódott a populáció. Szót ejtek a bennszülöttekről, az aboriginálokról, a szokásaikról, a több milliárd éves kőzetekről, olyan növényekről, amelyek a dinoszauruszok korában táplálékul szolgáltak, valamint a Kakadu Nemzeti Park több ezer éves világhírű sziklarajzairól is.
Új-Zélandon Darwin nyomában jártam. A saját kutatási területemet se hanyagoltam el, eddig kétszáz gleccsert vizsgáltam meg, köztük az új-zélandiakat is. Mauritiuson feltűnő, hogy genetikailag milyen sokszínű a lakosság. Ezen az óceáni szigeten az európai betelepülők előtt nem éltek emberek, a vándorlások során a különböző népcsoportok keveredtek. A könyvben számos kalandunkról is beszámolok.
– Érdekes és látványos fotók gazdagítják a leírásokat.
– Százezer saját fényképpel rendelkezem. A könyvben kettő kivételével az összes fotót én készítettem.
Borítókép: Juhász Árpád (Fotó: Teknős Miklós)
