A zenészkönyveket mindig gyanakodva veszem kézbe: a vagány turnésztorik egy idő után unalmasak (ha valaki olvasott már ilyet, például Keith Richardsét, hogy elég nagyot mondjak, akkor körülbelül olvasta az összeset). A nagy, írott bölcselkedések meg keveseknek állnak jól a muzsikusok közül. Ám a táncházmozgalom hőskorának egyik fontos figurája, a Vízöntőben és a Kolindában muzsikáló, majd az Etnofon Zenei Társulást vezető és kultúrmindenes Kiss Ferenc Kötelékek című könyvében igen kellemeset csalódtam. Ha az épp metálos korszakát élő (aminek amúgy örülök, főleg, hogy az előző a gengszterrap volt) kiskamasz fiammal, korábbi kudarcaim ellenére, tovább erőltetem a népzenét, biztos, hogy kezébe adom ezt a kötetet. A népzene és a táncház világát kevéssé ismerők körében ugyanis elterjedt tévhit, hogy a népzenészek kevésbé vagányak, mint a rockerek meg a többi, hiszen ha valakinek a zenéjében nincs torzított basszus meg kétlábgép, az csakis valami galamblelkű málé lehet.
Jelentem: Kiss Ferenc népzenész történeteiből dől a sex & drugs & rock and roll (drogokon itt bősz folyamként áradó szeszeket tessék érteni), az olvasás közbeni jó hangulat, s olykor a hangos röhögés is garantált. Szerzőnk, amellett, hogy a hetvenes évek táncházmozgalmának megkerülhetetlen alakja – bár az internet népe még egy Wikipédia-szócikkel sem kedveskedik neki –, bír két nagy erénnyel: a jó kedéllyel és a jó íráskészséggel. Vagyis remekül anekdotázik. Emellett informális, zenetörténeti értelemben is hiánypótló mű ez. Kötelező mindazoknak, akik ma nép- és világzenével akarnak foglalkozni, hiszen, mint fent utaltam rá, amiről itt olvasunk, arról az internet többnyire nem beszél…
Mivel az ilyen művek a szubjektív zenetörténet mellett rendesen önéletrajzok is, itt is kapunk emléktöredékeket a szerző debreceni gyermekéveiből, csöppet sem unalmasan, sőt érzékenyen és megkapón, mint a szeretettel ábrázolt nagymama képe, aki „a padláson teregetett, mint Attila mamája”. Zseniális például a hatvanas években játszott játékok döbbenetesen hosszú fölsorolása, csak töredékét idézem: „karikázás, gágyézás (amolyan barkács-gördeszka), ország-város bicskával, homokvár építés, gombos zúgattyú, zsebkendő ejtőernyő, sárkánykészítés, hőscincér fogathajtás…”
Aztán a budai kamaszévek villannak föl a Dióhéj eszpresszóval, ahol Vujicsics Tihamér írta megrendelt zenéit notóriusan konyakozva vagy a nagyfröccsözéseket biztosító Kiskacsával, amelynek kocsmárosát a szerző párja mélységesen elítélte, mígnem egyszer vészhelyzetben bevitte őt kocsijával a kórházba szülni… És 73-tól jön a Vízöntő-korszak olyan legendás helyekkel, mint a Kőbányai Ifjúsági Klub vagy a Bihari táncegyüttes próbaterme, ahol a hangtechnikus a nagybőgőbe gyantásdobozba szerelt utcai telefon mikrofonját lógatva hangosítja ki a hangszert: „Szólt, mint a bálna szíve!”
Kiss Ferenc naplójegyzeteit olvashatjuk jelenkori kiegészítésekkel 1973-tól 1993-ig, itt néha tényleg „csak” a zenetörténeti adatszinten érdekes a dolog, Vízöntőtől Ős-Kolindán át Gépfolklórig meg Tabuláig. De a legváratlanabb helyeken bukkanhatunk például ilyen szívdobogtató, nyilvánvalóan hatalmas drámákat lakonikusan summázó, mélységesen emberi mondatokra: „Addig ittam, míg végül Hasúr Jani kirúgatott a saját zenekaromból.”
A legjobbak persze a Kárpátalján és Erdélyben folytatott gyűjtőutak történetei, mint amikor bukovinai román zenét mennek fölvenni, és a szupolkai kultúrba összetrombitált helyi zenészek, bár sok dallamot tudnak, de unalmasan játszanak, a furulyás meg idegesítően magasan is. A helyiek vérszemet kapnak, el akarnak játszani még csomó mindent persze cigiért, piáért, pénzért, s mire addig jutnak, hogy a felvevő magnót is bekapcsolnák, a tolmács leordítja a furulyás fejét. A távozás kissé hűvös hangulatban zajlik. Később a kocsiban mondja el a tolmács gyűjtőinknek, mit is ordított románul: „Ilyen sz…rt nálunk még a kétéves pulya se szokott játszani. A dobos csapkod, mint hal a szatyorban, a furulyás meg csak süvölt, mint egy öngyilkos! Alászolgája!”
Külön fejezet – Férfiak egymás közt – szól az erotikus kalandokról (természetesen nem a szerzőéiről, hanem azokról, amelyeket ő is úgy hallott): „Egyszer egy táncházas éjszakán már húsz perce csőröztem egy lánnyal, egyszer csak kinyitotta a szemét, és ijedten rám meredt: Zoli?! Azt hittem, Jocó vagy!”
És természetesen azt is megtudjuk, hogy a muzsikusnak a lelke vagy a telke van dalból – netán mindkettő.
(Kiss Ferenc: Kötelékek. A Vízöntő és a Kolinda históriája, meg egyéb történetek. Etnofon Kiadó, Budapest, 2021. Ármegjelölés nélkül)
Borítókép: Kép a könyv borítójáról
