Sylvester János (Erdősi János) sok mindenben volt első és kezdeményező.
A XVI. századi humanista tudós nyelvi, nyelvművelő munkásságával a vulgáris magyar nyelvet a szent nyelvek sorába kívánta emelni. Ehhez az első lépés az volt, hogy lefordította az Újszövetséget. Nem kevésbé fontos, hogy megírta az első verset disztichonban, í-ző nyelvjárásban e fordítás elején az ajánlásban (Az magyar nípnek, ki ezt olvassa): „Próféták által szólt rígen néked az Isten, / Az kit igírt, ímé, vígre megatta fiát. / Buzgó lílekvel szól most es néked ez által, / Kit hagya, hogy hallgass, kit hagya, hogy te kövess.” A könyv végi jegyzeteiben pedig kifejti, hogy a bibliaolvasónak hozzá kell szoknia az átviteles kifejezésmódhoz, a példabeszédhez, a szólásokhoz, a metaforákhoz, a hasonlatokhoz, azaz a képes beszédhez. Ez könnyű lesz, hiszen – mint írja –: „Könnyű kediglen hozzászokni az mü nípünknek, mert nem idegen ennek az illyen beszídnek neme. Íl illyen beszídvel naponkíd való szólásában. Íl ínekekben, kiváltkíppen az virágínekekben, mellyekben csudálhatja minden níp az magyar nípnek elmíjínek éles voltát az lelísben mely nem egyéb, hanem magyar poézis.”
Sárvárott 1539-ben megjelent Grammatica Hungarolatinája (Magyar–latin nyelvtana). Ebben összehasonlítva a magyar nyelvet a latinnal azt kívánta bizonyítani, hogy a magyar nyelv hasonló erejű és fontosságú, mint a latin, a görög vagy a héber. Ugyanakkor miközben a magyar tanulóknak, vagyis a tanítóiknak bemutatta a latin nyelvtani rendszert, aközben a szerkezeti összehasonlítások révén alapvető információkkal szolgált a magyar nyelvről. Így tehát az első magyar nyelvtankönyv megalkotója is. A fejezetei többek között a következők: litera = betű, dictio = ige, oratio = beszíd. Majd a nyelvtan tulajdonképpeni részei ‒ helyenként gyönyörű körülírásokkal: ortographia = igaz irásnak tudománya (a nyelvújítás korában született meg a helyesírás szavunk), prosodia = ineklishez való tudomány, etymologia = ighiknek igaz tulajdonságárul való tudomány, syntaxis = beszidnek egybe szerzisirül való tudomány.
Nagyon szemléletesek és természetesen kezdetlegesek a magyar nyelvtani műszavai. A vocales, azaz a magánhangzók a szótívők az ő magyarításában, mivel nélkülük nincs szótag a magyar nyelvben. A consonantes a másvalzengők, azaz mássalhangzók, a genitivus a nemző, azaz a birtokos eset ragja és végül az accusativus a vádoló, amely ma nem más, mint a tárgyeset ragja.
Ez a mű tehát még nem tisztán magyar nyelvű munka volt, hiszen a latin és a magyar nyelv összehasonlítására vállalkozott, mégis mérföldkőnek számít nyelvünk alakulásában. Sylvester János tudós figyelem tárgyává tette anyanyelvünket, amelyre addig csak a szent nyelvek voltak méltóak. A latinnal összehasonlítás során nem kis büszkeséggel szólt anyanyelvünk fejlettségéről. Munkája így részét képezi a nemzeti nyelvek iránt Európa-szerte megnyilvánuló humanista érdeklődésnek. Összességében elmondhatjuk, hogy a korabeli magyar nyelvhasználat számos jelenségét rögzíti szabályba, és megveti a magyar helyesírás, nyelvtan, stilisztika és nyelvművelés alapjait.
Sylvester János az elsők között próbálkozott meg a hónapok nevének a magyarításával is: szerinte jobb volna, ha a hold járása alapján neveznénk el a hónapot, és holdnapnak mondanánk. A január a fő hó vagy erős hó, a február a fagy- vagy aszúhó, a március a fűhegy hó, az április a kinyíló hó, a május az előgyümölcsű hó, a június a kaszáló hó, a július a hőhó vagy aratóhó, az augusztus a szőlőérlelő hó, a szeptember a szőlőszedő hó, az október a borvető hó, a november a borlátogató hó és a december a vígan lakó hó. Mi mást kívánhatnánk, mint azt, hogy mindenki így élje meg az év utolsó havának még előttünk álló napjait!
