Az új év első napjaiban elektronikus levélben szétküldte frissen megjelent tanulmánykötete, az „egy Költő Agya” recenziós példányát. Másnap hívtam, hogy beszélgessünk a könyvről, Szabó Lőrinc pályaképéről is, de előbb a száz éve született Nemes Nagy Ágnesről – kértem, és ő azonnal ráállt. Félóra múlva tűpontos jellemzést kaptam a költőnőről – és nem csak róla – Dózsa György úti lakásán. A tervezett újabb beszélgetésre másik időben kerülhet sor, bár Kabdebó Lóránt földi életében is szabadon mozgott az időben: szeretett anekdotázni, tudott is, élénk előadásmódjával megidézte szellemi körét, elhunyt barátait, és egyesével, párosával előhívta őket. Itt ült Barcsay Jenő, nézz csak körül – invitált be a szobába, mintha magától értetődő lenne, hogy itt vannak körülöttünk az alkotó művészek. Ahogy ott is voltak.
Egymás mellé helyezett műveket, együtt emlegetett szerzőket, a méltatlanul elfelejtett Lakatos Istvánt és Jánosy Istvánt vagy atyai barátját, Vas Istvánt felelevenítve, hogy két ember mondta vissza párttagságát az ötvenes években: Barcsay Jenő és „Vas Pista”. Utóbbi a maga óvatos módján, hogy „úgy látszik, nem vagyok méltó arra, hogy a párt tagja legyek, talán vissza is adnám a tagkönyvet”. Barcsay másféle alkat volt, a Kossuth-díjas magyar festő, művészpedagógus eleve a barátai rábeszélésére írta alá belépését a pártba, aztán elolvasta – pedig ki olvasta el akkoriban? – a szervezeti szabályzatot. „Akkor nyugodtam meg – mondta nekem, az unokaöccsének –, amikor bedobtam a postaládába a levelet, hogy kérem, ezzel én nem tudok egyetérteni, visszavonom a jelentkezésemet.”
– A történet másik fele – vette át a szót Kabdebó Lóránttól felesége, Dobos Marianne az utolsó találkozásunkkor –, hogy Kodály Zoltán és Barcsay Jenő egy házban lakott, és a festő nyomban el is mesélte a zeneszerzőnek, hogy visszavonta jelentkezését a pártba. Két nap múlva, amikor a liftben találkoztak, Kodály csodálkozva nézett rá: maga még szabadlábon van?
A könyvek maradtak. Most az „egy Költő Agya” olvasásával folytatódhatnak beszélgetéseink, és a személyesség sem hiányzik a sorokból, mert Kabdebó – József Attila nyomán: „Szállj költemény, szólj költemény / Mindenkihez külön-külön” – szem előtt tartotta, hogy minden egyes befogadót „külön-külön” kell meghívni az együtt gondolkodásra, együtt érzékelésre. Hogy mi kerekedik ki az újabb találkozásokból? Már korábbi köteteiben is hangsúlyozta a személyes felelősséget, hogy „mindenkinek önmagának kell felépítenie eszméletét a világmindenséggel szembesülve.” Így látta, ezt tanulta a gondolkodását formáló hazai és világirodalmi szerzőktől, nyomatékul hozzátette az egy életen át faggatott Szabó Lőrinc önfelismerését: „Rendben vagy, te is egy lehetséges világ vagy, fiatalember!” Ilyen megfontolások, biztatások közt gyakorolta a saját lábra állást. Ezt adta tovább olvasóinak azzal a meghagyással, hogy mindenki külön-külön magában keresse a kisebb méretű csoda helyét az univerzum nagy csodájában.
Kabdebó Lóránt a huszadik század első felében szerveződő költői megszólalásokat egymás mellett szemlélve, összeolvasva új összefüggésekre talált: „És velük együtt kezdtem magam is saját létezésem megértésének átgondolásába. Konferenciákat szervezve, új bölcsészettudományi kart alakítva szervezetileg is a többszólamúságot szerettem volna meghonosítani…” Önmagának is választható utakat fedezett fel ezáltal. Az egymást kiegészítő és nem leromboló valóságok felmutatásához Szabó Lőrincet állította fókuszba. Az utolsó kötet európai keretbe helyezi a költői pálya rejtekútjait, a Tücsökzene életmeditációját úgy, hogy Szabó Lőrinc költészetének holdudvarában megjelennek többek között Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Kassák Lajos és T. S. Eliot vagy Ezra Pound versei.
Az „egy Költő Agya” Margita európai rokonainak ad találkozót. A klasszikus modernség jellegzetes pillanata – 1912 –, amikor a Margita Adyja nem él, nem élt és nem élni fog, épp csak „élni akar”: („S nekem, ki tegnap hetyke táncot lejték, / Jég most szivemen s arcomon verejték.”). T. S. Eliot versében J. Alfred Prufrock így sóhajt fel ugyanekkor: („Azt mondják majd: De vézna a lába meg a karja!”) „[…] / Olykor szinte komikus figura – / És szinte – olykor – a bolond. / Öregszem már… öregszem már nagyon…” Ezra Pound verse A Hortobágy poétáját idézi fel Kappanyos András fordításában: „Nem látta be, hogy hol jött a világra: / Egy félvad ország megkésett fia; / Ki makkból egyre liliomot várna…”
A „minden egész eltörött” korszakának jellegzetes története Heisenberg elmeséléséből ismert: a pozitivizmus tudományhitének önbizalma idején – amikor Max Planck tanára eltanácsolja fiatal tanítványát a fizikától, mondván, ott már minden törvényekbe szabott – az új század mégis azzal köszönt be, hogy az új esemény éppen ezeknek a törvényeknek a megkérdőjelezhetősége. Kabdebó Lóránt meglátása szerint a nyugati gondolkozás „hézagait” nemcsak a természettudósok, de a költők is érzékelték, és igyekeztek – mindegyik a maga módján – kitölteni.
„A költészet továbbélésének lehetőségét éppen ezeknek a hézagoknak a sajátlagos kitöltése jelentheti – állítja. – Hogy ezt a magánember a maga olvasói retorikájában hogyan bontja le, és hogyan építi bele saját eszmélkedése (akár hívő) világába, – ez már magánügy. De annak vizsgálata, hogy ezekben a költői világokban hogyan épül meg a ’siralomház-lét’ ellenében a gyönyörködés példázata, ez már poétikai feladat. A Duinói elégiák, a kései Yeats-versek, Eliot Ariel-dalai, a ’Költőnk és kora’, Szabó Lőrinc Hálaadása és az abból kinövő Tücsökzene, valamint a mostanában eléggé háttérbe szorult Weöres Sándor-i költészet elvezet […] az antropológiailag átélhető derű állapotába.”
Ez a derű sugárzott át Kabdebó Lóránt személyiségén találkozásaink alkalmával. A Szabó Lőrinc-líra jellemzőjeként fedezte fel, szintézisre törekvő tudósként azonban utóbb a XX. századi fizikus, Heisenberg szavaival adta tovább: a kvantumelmélet arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el, az élet színjátékában nézők, ugyanakkor szereplők is vagyunk. Olvasóként is gyakorolta ezt a pozícióváltást. „Nyolcvanadik születésnapom óta csak magamról beszélek. Minden más csak ürügy” – mondta, de hallgatva őt én inkább azt gondoltam: úgy tud a világról beszélni, azzal az otthonossággal és megértéssel, mintha csak magáról szólna. Személyes, legbelsőbb ügye volt az irodalom. Útját végigkísérte Németh László intése: „a kritikus pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődésétől függ – hogy mire teszi fel magát”. Kabdebó Lóránt a teremtett világ megértésére tette fel magát, és Szabó Lőrinc Gyerekvilág című versével üzeni most nekünk: „A szín forog, és amit elhagyok, egészítse ki a ti álmotok.”
(Kabdebó Lóránt: „egy Költő Agya”. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021, 420 oldal. Ára: 2990 forint)
Borítókép: Kabdebó Lóránt irodalomtörténész (Fotó: Kurucz Árpád)
