Az új év első napjaiban elektronikus levélben szétküldte frissen megjelent tanulmánykötete, az „egy Költő Agya” recenziós példányát. Másnap hívtam, hogy beszélgessünk a könyvről, Szabó Lőrinc pályaképéről is, de előbb a száz éve született Nemes Nagy Ágnesről – kértem, és ő azonnal ráállt. Félóra múlva tűpontos jellemzést kaptam a költőnőről – és nem csak róla – Dózsa György úti lakásán. A tervezett újabb beszélgetésre másik időben kerülhet sor, bár Kabdebó Lóránt földi életében is szabadon mozgott az időben: szeretett anekdotázni, tudott is, élénk előadásmódjával megidézte szellemi körét, elhunyt barátait, és egyesével, párosával előhívta őket. Itt ült Barcsay Jenő, nézz csak körül – invitált be a szobába, mintha magától értetődő lenne, hogy itt vannak körülöttünk az alkotó művészek. Ahogy ott is voltak.
Egymás mellé helyezett műveket, együtt emlegetett szerzőket, a méltatlanul elfelejtett Lakatos Istvánt és Jánosy Istvánt vagy atyai barátját, Vas Istvánt felelevenítve, hogy két ember mondta vissza párttagságát az ötvenes években: Barcsay Jenő és „Vas Pista”. Utóbbi a maga óvatos módján, hogy „úgy látszik, nem vagyok méltó arra, hogy a párt tagja legyek, talán vissza is adnám a tagkönyvet”. Barcsay másféle alkat volt, a Kossuth-díjas magyar festő, művészpedagógus eleve a barátai rábeszélésére írta alá belépését a pártba, aztán elolvasta – pedig ki olvasta el akkoriban? – a szervezeti szabályzatot. „Akkor nyugodtam meg – mondta nekem, az unokaöccsének –, amikor bedobtam a postaládába a levelet, hogy kérem, ezzel én nem tudok egyetérteni, visszavonom a jelentkezésemet.”
– A történet másik fele – vette át a szót Kabdebó Lóránttól felesége, Dobos Marianne az utolsó találkozásunkkor –, hogy Kodály Zoltán és Barcsay Jenő egy házban lakott, és a festő nyomban el is mesélte a zeneszerzőnek, hogy visszavonta jelentkezését a pártba. Két nap múlva, amikor a liftben találkoztak, Kodály csodálkozva nézett rá: maga még szabadlábon van?
A könyvek maradtak. Most az „egy Költő Agya” olvasásával folytatódhatnak beszélgetéseink, és a személyesség sem hiányzik a sorokból, mert Kabdebó – József Attila nyomán: „Szállj költemény, szólj költemény / Mindenkihez külön-külön” – szem előtt tartotta, hogy minden egyes befogadót „külön-külön” kell meghívni az együtt gondolkodásra, együtt érzékelésre. Hogy mi kerekedik ki az újabb találkozásokból? Már korábbi köteteiben is hangsúlyozta a személyes felelősséget, hogy „mindenkinek önmagának kell felépítenie eszméletét a világmindenséggel szembesülve.” Így látta, ezt tanulta a gondolkodását formáló hazai és világirodalmi szerzőktől, nyomatékul hozzátette az egy életen át faggatott Szabó Lőrinc önfelismerését: „Rendben vagy, te is egy lehetséges világ vagy, fiatalember!” Ilyen megfontolások, biztatások közt gyakorolta a saját lábra állást. Ezt adta tovább olvasóinak azzal a meghagyással, hogy mindenki külön-külön magában keresse a kisebb méretű csoda helyét az univerzum nagy csodájában.
