Galgamenti cipó

Embert fényképezni, részévé válni mások hétköznapjainak földönkívüli öröm, vallja Gulyás Sándor fotográfus, aki az elmúlt tíz évben végigfotózta a Galgamentét. Munkáját közösségépítő módszerként ismerték el. Jelenleg fényképalbum összeállításán dolgozik, de országos fotóarchívum alapjait is lefektette Aszódon.

Fotó: Gulyás Sándor

A hévízgyörki pék testvérpár, Csoma Ferenc és László hagyományos akácfa-tüzelésű kemencében sütik a kenyeret (Fotó: Gulyás Sándor)

– Milyen a galgamenti ember a fotográfiáin?

– Aki meghallja, hogy galgamenti képeket készítek, azt hiszi, idős néniket fényképezek népviseletben. Nem erről van szó! Én a mai emberrel foglalkozom, a napszámostól a fül-orr-gégész főorvosig. Számomra mindegyikük érdekes, valamennyien nyitottak, barátságosak és együttműködők.

– Honnan ered a fotózás iránti szenvedélye?

– Gyermekkoromban édesapám fényképezgetett. Sokszor elkértem tőle a gépet, hogy én is kattintgassak. A fotóriporteri irány úgy keletkezett, hogy előszeretettel futballoztam és vásárolgattam a Labdarúgás című folyóiratot, amely tele volt képekkel. Miután 1977-ben leérettségiztem, támadt egy ötletem, amely ma már utópisztikusnak tűnik: felhívtam az újpesti Dózsa-székházat. Akkoriban még létezett sajtó- és propagandaosztály, őket kapcsolták, majd Laufer Róbert osztályvezetőt, akinek elmondtam, hogy egyszerű szurkoló vagyok, és azt kérném, hogy legalább egyszer bemehessek a pályára fényképezni. Erre azt válaszolta, keressem meg az Eötvös utcai székházban, ad nekem belépőt. Így történt. Kimentem a pályára, és végigkattogtattam a filmet. Aztán elkezdtem járni a mérkőzésekre, és megkerestem a Magyar Távirati Irodát (MTI), ahová 1979 februárjában fel is vettek világosítónak. A szaktudást, amellyel ma rendelkezem, főként itt tanultam az öreg szakiktól. Mesterem volt többek között Urbán Nándor, Pinke Tibor, Horling Róbert, Páhok Péter, Jármai Béla, Tulok András. Ők nemcsak tanítottak, neveltek is, megbíztak kisebb munkákkal. Dolgoztam például 183 méter mélyen, bakonyi bauxitbányában, ahol bauxitfejtő gépet fényképeztünk. Az MTI-s korszaknak nemcsak az volt az előnye, hogy kiváló szakemberekkel dolgozhattam, hanem az is, hogy egyik nap művészfotót készítettünk, másnap lemezborítót Katona Klárival, harmadnap elmentünk „városképezni” vagy fogadásra a Parlamentbe.

Tóth József gépészmérnök-díszműkovács megtalálta az összhangot a mérnöki tevékenység és a kovács-alkotóművészet között Hévízgyörkön (Fotó: Gulyás Sándor)

– Mégis pályát váltott. Miért?

– A nyolcvanas évekre futott fel annyira ez a szakma, hogy mindenki fotóriporter akart lenni. Így sem gyakornoki, sem végleges státuszt nem tudtak ajánlani. 1984 elején közölték velünk, hogy ne reménykedjünk. Huszonöt éves voltam, és úgy döntöttem, nem akarok szabadúszóként állandó bizonytalanságban élni, ezért más területen vállaltam munkát. Váratlan lehetőség adódott 1984 nyarán, amikor a Malév repüléstervezési osztálya repülésüzemi tiszti tanfolyamot indított. Jelentkeztem. A társaságnál 19 és fél évig dolgoztam, majd immár 18. éve a Wizz Air kötelékébe tartozom. Nem bántam meg, hiszen bejárhattam a világot.

– Fotográfusként inkább az esztétikumra vagy a valóságábrázolás technikai részleteire helyezi a hangsúlyt?

– Mindenki fotós manapság, én fényképész vagyok. A fényekkel dolgozom. Képeimhez természetes fényeket használok, nem szoktam világítani. A szobabelsőben esetleg felkapcsolom a lámpát, vagy elhúzom a függönyt, hogy az szétszórja a fényt. Nem teszek hozzá semmit a felvételekhez, de nem is veszek el belőlük semmit. Digitális technikával csak annyit módosítok a munkákon, amennyit a laborban is megcsináltunk volna, amikor még vegyszerekben lötyköltük a képeket. Tehát egyszerű fotókat készítek.

Az ikladi Ecker Jánosné horgolt pillangóval (Fotó: Gulyás Sándor)

– Fényképarchívumot szeretne létrehozni. Mi az elképzelése?

– Adott egy gazdag anyag a galgamenti emberről. Megbeszéltem az aszódi múzeum vezetőjével, hogy alkalomadtán archiválják a képeimet. Válhatna ez országos mozgalommá is, amelybe bekapcsolódhatnának rajtam kívül mások is, akik hasonló munkát végeznek. A dokumentáció az országé lenne, és megmaradna az utókornak.

Ikladon az aratást minden évben kézi eszközökkel kezdik. Blaubacher József és néhai Tasnádi Lajos mindig is élen járt e hagyományőrzésben (Fotó: Gulyás Sándor)

– Számos feledhetetlen pillanatban lehetett része. Melyekre emlékszik leginkább?

– Nagyon sok olyan személyről készült kép, akik azóta eltávoztak közülünk. Rájuk szeretettel emlékszem. Megtörtént, hogy kombájnt kormányoztam a levágott tarlón, mert épp kombájnosokat fényképeztem. És váltottam vasúti váltóval, persze csak üzemen kívüli területen! Földönkívüli öröm számomra ezt csinálni. Hévízgyörkön például megismertem egy pék testvérpárt, akik hagyományos akácfa-tüzelésű kemencében sütik a kovászos kenyeret. Először csak beszélgettünk, majd részt vettem egy teljes műszakban, a liszt szitálásától kezdődően addig, hogy éjfél körül két meleg kenyérrel a hónom alatt elköszöntem tőlük. De találkoztam Knyazoviczky Feri bácsival is, aki Nógrádkövesden lakott, ott élte le az életét. Három órán át beszélgettünk, körbevezetett a kertben, mutogatta, mit termesztett, hogyan él. Aztán elköszöntem, eljöttem. Este csörög a telefonom. A menye: képzelje el, a papával egyszerűen nem lehet bírni, annyira jólesett neki, hogy ő volt a középpontban, róla készültek fényképek! Ha ilyet mondanak az embernek, el tudja képzelni, milyen érzés. A kartali kiállításmegnyitóra Feri bácsit is elhozták. Óriási élmény volt számára, hogy őt nézegették a képeken, és megkérdezték tőle, hogy hívják a macskáját. Ez szeptemberben volt, novemberben itt hagyott bennünket.

Gulyás Sándor (Fotó: Gulyás Sándor)

Borítókép: Galgagyörki tavasz (Fotó: Gulyás Sándor)