– Galgamenti képanyagból nyílnak kiállításai márciusban, és egy fényképalbum kiadása is a tervei között szerepel. Miért erre a vidékre esett a választás?
– Sokfelé jártam a világban, de sehol nem éreztem magam olyan jól, mint idehaza. Úgy döntöttem, fotókon is megörökítem az ország valamelyik részét. Olyan helyet kellett választanom, ahová szabadidőmben könnyen eljutok. Budapest XVII. kerületében lakunk, és eszembe jutott, hogy a feleségemmel Aszód és Galgamácsa környékén is jártunk. A Galga folyó 54 kilométer hosszú. A Cserhát lábánál, Becske faluban ered, a dombok között lefut az Alföldre, és Jászfényszarunál összefolyik a Zagyvával. Gyönyörű tájegységről van szó. Elkezdtem hát vele komolyabban foglalkozni. Úgy gondoltam, nem lenne túl jó megoldás, ha megjelennék ismeretlenként egy fényképezőgéppel a falvakban. Megkerestem a helyi önkormányzatokat, előadtam, hogy szeretném fotózni a tájat, a hely lakóit, bizonyos eseményeket, és kértem, rendeljenek mellém kalauzt. Ha elterjed, hogy jóváhagyással, kísérettel fényképezem a települést, nagyobb bizalommal fordul felém a lakosság. Ez tíz éve történt.
– Végül az ember került képeinek középpontjába.
– Az acsai evangélikus esperes, Mekis Ádám vetette fel, rendezzünk fotókiállítást a faluban. Összeültünk az akkori polgármesterrel, Szekeres Rezsővel, és arra jutottunk, hogy a helybeliekről készüljenek a felvételek. Másfél év alatt összeállt a 47 zsánerképből álló anyag, amelyből 2017 szeptemberében tárlatot nyitottunk a művelődési házban Acsaiak vagyunk – Életképek címmel. A helyi embereket saját környezetükben, tevékenység közben fényképeztem le.
A háziorvost, miközben engem vizsgál, mintha a betege lennék, a tanárt, miközben fizikai iskolai kísérletet végez a diákjaival, és Marcsa nénit, miközben kiveszi a tyúkok alól a tojást. Ez a falut is mozgásba hozta. Legtöbbjüket nem is az érdekelte, hogyan néznek ki ők a felvételeken, hanem az, miként fest rajtuk a szomszéd, a sógor, a koma. Így tehát közösségépítő ügy lett a kezdeményezésből. A tárlatnyitó után megkerestem Vercseg Ilona egyetemi tanárt, mondván, sikerült közösséget építenem a fotográfiáimmal. Elismerte, hogy valóban új módszer született, így is szerepelteti példaként a két éve kiadott egyetemi tankönyvében. Később Ladócsy László festőművész kartali galériájában is rendeztünk kiállítást több mint hetven képből, Galgamenti emberek címmel. Ez tizenöt település anyagát fogta össze.
– Milyen a galgamenti ember a fotográfiáin?
– Aki meghallja, hogy galgamenti képeket készítek, azt hiszi, idős néniket fényképezek népviseletben. Nem erről van szó! Én a mai emberrel foglalkozom, a napszámostól a fül-orr-gégész főorvosig. Számomra mindegyikük érdekes, valamennyien nyitottak, barátságosak és együttműködők.
– Honnan ered a fotózás iránti szenvedélye?
– Gyermekkoromban édesapám fényképezgetett. Sokszor elkértem tőle a gépet, hogy én is kattintgassak. A fotóriporteri irány úgy keletkezett, hogy előszeretettel futballoztam és vásárolgattam a Labdarúgás című folyóiratot, amely tele volt képekkel. Miután 1977-ben leérettségiztem, támadt egy ötletem, amely ma már utópisztikusnak tűnik: felhívtam az újpesti Dózsa-székházat. Akkoriban még létezett sajtó- és propagandaosztály, őket kapcsolták, majd Laufer Róbert osztályvezetőt, akinek elmondtam, hogy egyszerű szurkoló vagyok, és azt kérném, hogy legalább egyszer bemehessek a pályára fényképezni. Erre azt válaszolta, keressem meg az Eötvös utcai székházban, ad nekem belépőt. Így történt. Kimentem a pályára, és végigkattogtattam a filmet. Aztán elkezdtem járni a mérkőzésekre, és megkerestem a Magyar Távirati Irodát (MTI), ahová 1979 februárjában fel is vettek világosítónak. A szaktudást, amellyel ma rendelkezem, főként itt tanultam az öreg szakiktól. Mesterem volt többek között Urbán Nándor, Pinke Tibor, Horling Róbert, Páhok Péter, Jármai Béla, Tulok András. Ők nemcsak tanítottak, neveltek is, megbíztak kisebb munkákkal. Dolgoztam például 183 méter mélyen, bakonyi bauxitbányában, ahol bauxitfejtő gépet fényképeztünk. Az MTI-s korszaknak nemcsak az volt az előnye, hogy kiváló szakemberekkel dolgozhattam, hanem az is, hogy egyik nap művészfotót készítettünk, másnap lemezborítót Katona Klárival, harmadnap elmentünk „városképezni” vagy fogadásra a Parlamentbe.
– Mégis pályát váltott. Miért?
– A nyolcvanas évekre futott fel annyira ez a szakma, hogy mindenki fotóriporter akart lenni. Így sem gyakornoki, sem végleges státuszt nem tudtak ajánlani. 1984 elején közölték velünk, hogy ne reménykedjünk. Huszonöt éves voltam, és úgy döntöttem, nem akarok szabadúszóként állandó bizonytalanságban élni, ezért más területen vállaltam munkát. Váratlan lehetőség adódott 1984 nyarán, amikor a Malév repüléstervezési osztálya repülésüzemi tiszti tanfolyamot indított. Jelentkeztem. A társaságnál 19 és fél évig dolgoztam, majd immár 18. éve a Wizz Air kötelékébe tartozom. Nem bántam meg, hiszen bejárhattam a világot.
– Fotográfusként inkább az esztétikumra vagy a valóságábrázolás technikai részleteire helyezi a hangsúlyt?
– Mindenki fotós manapság, én fényképész vagyok. A fényekkel dolgozom. Képeimhez természetes fényeket használok, nem szoktam világítani. A szobabelsőben esetleg felkapcsolom a lámpát, vagy elhúzom a függönyt, hogy az szétszórja a fényt. Nem teszek hozzá semmit a felvételekhez, de nem is veszek el belőlük semmit. Digitális technikával csak annyit módosítok a munkákon, amennyit a laborban is megcsináltunk volna, amikor még vegyszerekben lötyköltük a képeket. Tehát egyszerű fotókat készítek.
– Fényképarchívumot szeretne létrehozni. Mi az elképzelése?
– Adott egy gazdag anyag a galgamenti emberről. Megbeszéltem az aszódi múzeum vezetőjével, hogy alkalomadtán archiválják a képeimet. Válhatna ez országos mozgalommá is, amelybe bekapcsolódhatnának rajtam kívül mások is, akik hasonló munkát végeznek. A dokumentáció az országé lenne, és megmaradna az utókornak.
– Számos feledhetetlen pillanatban lehetett része. Melyekre emlékszik leginkább?
– Nagyon sok olyan személyről készült kép, akik azóta eltávoztak közülünk. Rájuk szeretettel emlékszem. Megtörtént, hogy kombájnt kormányoztam a levágott tarlón, mert épp kombájnosokat fényképeztem. És váltottam vasúti váltóval, persze csak üzemen kívüli területen! Földönkívüli öröm számomra ezt csinálni. Hévízgyörkön például megismertem egy pék testvérpárt, akik hagyományos akácfa-tüzelésű kemencében sütik a kovászos kenyeret. Először csak beszélgettünk, majd részt vettem egy teljes műszakban, a liszt szitálásától kezdődően addig, hogy éjfél körül két meleg kenyérrel a hónom alatt elköszöntem tőlük. De találkoztam Knyazoviczky Feri bácsival is, aki Nógrádkövesden lakott, ott élte le az életét. Három órán át beszélgettünk, körbevezetett a kertben, mutogatta, mit termesztett, hogyan él. Aztán elköszöntem, eljöttem. Este csörög a telefonom. A menye: képzelje el, a papával egyszerűen nem lehet bírni, annyira jólesett neki, hogy ő volt a középpontban, róla készültek fényképek! Ha ilyet mondanak az embernek, el tudja képzelni, milyen érzés. A kartali kiállításmegnyitóra Feri bácsit is elhozták. Óriási élmény volt számára, hogy őt nézegették a képeken, és megkérdezték tőle, hogy hívják a macskáját. Ez szeptemberben volt, novemberben itt hagyott bennünket.
Borítókép: Galgagyörki tavasz (Fotó: Gulyás Sándor)
