Méregeti az ember a csaknem nyolcvanéves fekete-fehér fotót, amely a Columbia Egyetem előtt készült New Yorkban 1945-ben. William Burroughs, Jack Kerouac, Allen Ginsberg és Hal Chase kapaszkodnak össze rajta.
Az előbbi hármat a beatnemzedék „szentháromságának” nevezték, és a vallási motívum minden polgárpukkasztó profanitásuk dacára megjelent e lázadó nemzedékben.Mind a hárman bevonultak az amerikai irodalomtörténetbe: az És megfőttek a vízilovakat vagy az Üvöltést itthon is sokan olvastuk, amikor még nem Facebook- és Twitter-bejegyzésekből állt a napi penzum.
A negyedik – Chase – inkább régészként lett ismert, és külön pechje, hogy névrokona volt egy nála ismertebb amerikai baseballjátékosnak. Burroughs úgy áll a képen, mint aki hónapok óta nem járt fodrásznál, Kerouac szájából úgy lóg ki a cigaretta, mint kőművesnek Baglyasalján, Ginsbergen pedig az látszik, mintha szerinte azért kelt volna fel a nap, hogy őt melengesse. Chase nagyjából ugyanez, csak gigerli kivitelben, bőrkesztyűben.
Az Egyesült Államok elnöke ekkor Harry Truman, egy tisztességes ember az isten háta mögötti Missouriból, aki ugyanakkor olyan egyszerű, mint egy barlangrajz. Pedig Truman nem kevesebbet tett le a történelem asztalára, mint hogy megnyerte az amerikaiaknak és Európának a második világháborút, és ekkoriban Sztálin ellenében kezdett nagy csatába. De ez a beatnemzedéknek kevés.
A négyeket ez nem érdekli, nekik a világból úgy van elegük, ahogy van, és nem mutatnak különösebb hajlandóságot arra, hogy be- vagy visszailleszkedjenek a polgári társadalomba.
Ifjonti hányavetiségüket elnézve – húszas, harmincas éveikben járnak, Ginsberg csak tizenkilenc – el nem tudjuk képzelni őket ma már nyugdíjas baloldali amerikainak, akik Joe Bidenre szavaznak, és vasárnaponként megfejtik a The New York Times keresztrejtvényét.
Pedig a négyből hárman megérték a tisztes öregkort. A kivétel éppen Jack Kerouac – azaz Jean-Louis Lebris de Kérouac –, aki ma száz éve, 1922. március 12-én született Massachusetts államban francia ajkú, québeci bevándorlók gyermekeként.
A haditengerészet kivetette magából, ő pedig falta, habzsolta az életet a második világháború után elbizonytalanodott generációs lázadásban, amíg egyszer csak az élet nem emésztette fel őt.
Mindig csakis az őrültek tudnak érdekelni, akik őrülten élnek, őrülten beszélnek, egyszerre kívánnak mindent, akik sohasem ásítanak, és akiknek soha egy elcsépelt szó ki nem jön a szájukon, hanem égnek, égnek, égnek…
– írja leghíresebb, a korrektorok rémének számító műve, az Úton (1957) egyik legtöbbet idézett mondatában.
A sportos adottságokkal rendelkező, nemcsak írónak, de amerikai futballistának is kiváló Kerouac maga is ég, ég és ég, míg 47 évesen halálra nem issza magát.
Egyes alkotók esetében szépítget az utókor – egy nekrológban ezt olvassuk: ahogy mondani szokás, a szíve vitte el, ahogy pedig nem szokás mondani, a szívét meg az alkohol –, de Kerouac esetében nem kell ezt ennyire cifrázni, már amennyiben valaki nem akar némi helyet szorítani a kábítószernek is az életmű gyors lefolyású lezárultában.
Neal Cassadynek, a másik önpusztító bohémnek, aki Kerouac útitársa volt a negyvenes évek végén az Egyesült Államokat behálózó hatalmas, a korai beatnemzedék fiataljainak életérzését megörökítő úton, még ennyi sem adatott meg. Alig negyven, amikor túladagolja szervezetét egy mexikói lagziban, a helyi kórboncnoknak beletörik a bicskája az anamnézisbe, mert nem ismeri a Cassadyben felhalmozódott összes „külföldi” szintetikus anyagot.
Ennek dacára élnek ma is, köszönik, jól vannak, mind a ketten, Kerouac és Cassady is, vagy ahogy az író utalt kettőjükre, „a két katolikus”. (Katolikusnak mondta magát akkor is, amikor beatniknek nevezték.)
Francis Ford Coppola – aki több mint harminc évvel korábban megszerezte már az Úton filmes jogait – 25 millió dollárból gazdálkodja ki az Úton mozgóképes adaptációját, amelyet 2012-ben Walter Salles rendezhetett meg. Sam Riley alakítja Sal Paradise-t, azaz Kerouacot, Garrett Hedlund Dean Moriartyt (Cassadyt).
Kerouac már 1957-ben – amikor hat év elutasítás után megjelenik végre az Úton, legalábbis annak egy kulcsregénnyé, roman a clef-vé agyonszerkesztett, hogy azt ne mondjuk, cenzúrázott változata – megkeresi Marlon Brandót filmes változat reményében, de ebből akkor még nem lesz semmi.
Ahogy az összefűzött papírokra gépelt eredeti ős-Úton megjelenésére is évtizedeket, magyar kiadására hatvan évet kell még várni, amikor a világ már nem annyira prűd és szintén elbizonytalanodott, hogy ne tudja helyi értékén kezelni a beat – azaz „vert” vagy „szakadt” – fiatalemberek lázadását.
De aztán kiadják – és kiderül, hogy a hiedelemmel ellentétben van benne központozás, csak nem sűrűn, viszont annál szokatlanabbul. Óriás hömpölygő szövegfolyam a kötet.
Az ős-Úton, talán csak némi kezdeti zökkenőket leszámítva, gyönyörűen siklik a maga harminchat méteres útján: mint a Cadillac, melyet Neal Cassady vezetett őrült sebességgel a jajongó kontinensen át
– írja az angol nyelvű irodalom száz legjobb regénye közé sorolt műről magyar fordítója, M. Nagy Miklós.
A valószerűtlenül összeragasztott, százhúsz láb hosszú papírtekercs-kéziratot – amelyet 1951-ben az amerikai kiadó képtelenségnek tartott, hiába mondta Kerouac, hogy a Szentlélek szól belőle – 2001-ben a mai áron négymillió dollárnak megfelelő összegért ütik le.
Kerouacot az egész világ angol tanszékein tanítják. Aki nem angol anyanyelvűként olvassa ezt az irodalmat, annak az Úton külön lenyűgöző annak fényében, hogy a francia anyanyelvű író tizenéves koráig nem tudott jól angolul. Képessége, hogy mégis a legnagyobb angol nyelvű szerzők sorába emelkedjen, az oroszországi (mai fogalmaink szerint: ukrajnai) lengyel Joseph Conraddal, A sötétség mélyén szerzőjével helyezi egy magaslatra.
Kerouacot Magyarországon sem felejtették el. Ahogy Ginsberg is tovább él a bluesban és a nyolcvan felé közeledő Hobóban, úgy Kerouac is a dzsesszben vagy például Sára Gergely (Gege) harmincon még inneni slamköltőben.
Halálának ötvenedik évfordulójáról méltóan megemlékezett két esztendeje az utókor. Születésének mostani centenáriuma is felolvasásokra, tárlatokra, emléktúrákra ad alkalmat elsősorban Massachusettsben, ahol született, New Yorkban, ahol meghatározó éveket töltött és Floridában, ahol meghalt.
„Hol szokott ülni?” – kérdezik a betérők a floridai bárban, amely a törzshelye volt. „Ott, a sarokban” – mutatja a tulaj. „És mit ivott?” „Mindegy volt neki. Összeöntötte az egészet…”
Borítókép: Az Úton százhúsz láb hosszú papírtekercs-kéziratának részlete (Fotó: Getty Images)
