Jó napot! Bejöhetünk? – kérdezte az idős házaspár nő tagja. – Nem számítottam rájuk, amikor kinyitottam az ajtót. Apám azt mondta, „Hagyd csak!”, de akkor már ott álltak előttem – emlékezik vissza a vendégekre évtizedek távlatából Kornelius Holmer, aki a történtekkor tizennégy éves volt. 1990 januárját írták Kelet-Németországban, a Német Demokratikus Köztársaságnak nevezett kommunista rendőrállam – vagy ahogy a nyugatnémet sajtó írta: az úgynevezett NDK – végnapjaiban. Az előző év novemberében leomlott a berlini fal, de az egységes Németországra még 1990 októberéig várni kellett.
„Amikor először hallottam erről, azt hittem, valami vicc, és nevetnem kellett. Majdnem olyan volt, mint egy mese. Az élet néha izgalmasabb, mint bármely fikció” – idézte fel Jan Josef Liefers német színész-rendező, miért forgatott tévé-, illetve dokumentumfilmet Erich és Margot Honecker életének talán legkülönösebb nyolc hetéről. A diktátorpárról, amely az NDK-t csaknem két évtizeden át, 1971 és 1989 között irányította. És arról az időszakról, amelyet a folyamatosan sanyargatott, de mégiscsak megtűrt keletnémet evangélikus egyház egyik legismertebb – és legelismertebb – személyisége, Uwe Holmer lobetali lelkész vendégeként töltöttek a lelkészlak kétszobás részében, a gyerekekkel osztozva a fürdőszobán.
Erich Honecker – aki egyébként Saar-vidéki származású volt, nem keletnémet, csak a kommunista mozgalom sodorta a szovjet megszállási övezetből kialakított szatellitállamba – ekkor a hetvenes éveit tapossa, súlyos beteg, veserákos. Felesége tizenöt esztendővel fiatalabb nála. Margot asszony közoktatási miniszterként, a szovjet embertípusnak meg nem felelő fiatalok drákói szigorral elnyomásáért az NDK második leggyűlöltebb embere Erich Mielke, a hírhedt állambiztonsági minisztérium, a Stasi főnöke után. 1990 elejére azonban Honeckerék szó szerint hajléktalanná váltak: a kórházból éppen kitették az idős vezetőt, és a pártfőtitkári rezidenciát már bezárták.
A Berlintől északra, Brandenburgban fekvő Lobetal egyébként sem volt szokványos hely. Arról az otthonról volt nevezetes, amelyet a lelkész a kommunista rendszerből kivetett értelmi és testi fogyatékosok javára működtetett. „Lobetalt 1905-ben a berlini hajléktalanok megsegítésére hozták létre. Honeckeréknek sem volt hová menniük” – emlékezik vissza Liefers dokumentumfilmjében az immár 93 éves Uwe Holmer, akinek saját egyházközösségével, valamint a diktátorpár jelenléte ellen a háza előtt tüntető dühös keletnémetekkel is morális csatát kellett vívnia, ráadásul a falu polgármestereként is. Egy utóbb vaklármának bizonyuló bombariadót is átéltek hármasban: Honeckerék elvből, a lelkész házigazdaként nem volt hajlandó elhagyni a házat. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” – vágott vissza Uwe Holmer a pár befogadását számonkérőknek, hozzátéve: „Jézus ezért halt meg. Hogy meg tudjunk bocsátani. Ha irgalmasságot hirdetünk, meg is kell azt élnünk. Nem azt bocsátottam meg neki, amit ellened követett el. Hanem azt, amit ellenem” – felelte gyülekezete egy kétkedő tagjának.
Holmerék, az ekkor már hatvan körül járó lelkészpár, valamint tíz gyermekük közül a szülői házból még ki nem repült két legkisebb, Kornelius és a nála négy évvel idősebb Traugott valószerűtlen társbérletben éltek Honeckerékkel. Ez nem volt éppen súrlódásmentes, de érdekességekben is bővelkedett. Kornelius – ma már maga is evangélikus lelkész – megtűrt keresztyény gyerekből hirtelen menő sráccá lett az iskolában, ahová szállította az otthoni pletykát. Így kelhetett szárnyra az az értesülés is, hogy Honeckerék vendéglátóikkal együtt „imádkoznak” a vacsoraasztalnál – valójában csak azt mondták, nem zavarja őket az ételre mondott áldás. „Honi imádkozni tanul: Saulusból lett Paulus” – írta szalagcímében a Bild nyugatnémet bulvárlap.
Honeckerék mindennap rendesen felöltöznek: öltöny-nyakkendőben, kosztümben feszítenek. Újságot olvasnak, tévét néznek, ehhez Honecker saját karosszékét a kísérői még az érkezésükkor elhozzák, Kornelius Holmer pedig ma is ereklyeként őrzi azt. Margot asszonynak a kétkezi munka sem derogál: söpri, súrolja a lépcsőt. „Ha használjuk, takarítjuk is” – mondja szűkszavúan Sigrid Holmernek, az azóta elhunyt lelkészfeleségnek. Traugott, a nagyobbik fiú viszont megtagadja, hogy bevásároljon Margot Honeckernek a helyi boltban. Azzal indokolja, hogy a nő nem engedte érettségizni nagyobb testvéreit. Ez az ateista rendszer a keresztény hit gyakorlásáért kirótt egyik büntetése volt.
Egy idő után még a makulátlan vendéget sem nagyon szokták marasztalni, a másfélékről nem is beszélve. Honeckerék elköltözése Lobetalból másodjára ugyan, de sikerül. Ám sorsuk újra bizonytalanná válik, a felelősségre vonásukkal is számolniuk kell. A Ceausescu házaspárt még 1989 karácsonyán kivégzik Romániában. Azok közül, akikkel szintén évtizedeken át együtt irányították a Varsói Szerződés tagországait, az agg szovjet pártvezérek még az 1980-as évek elején halnak meg, Kádár János 1989-ben. A bolgár Todor Zsivkovot ekkoriban épp őrizetbe veszik, a lengyel Wojciech Jaruzelski ideje is lejár, a csehszlovák Gustáv Husákot félreállítják, pozsonyi otthonában betegeskedve várja hamarosan bekövetkező halálát. Egyiküké sem biztató jövőkép.
Mihail Gorbacsov, az utolsó szovjet pártvezető összeomló birodalma végnapjaiban befogadja a szokatlan keletnémet párt. De kremlbeli utódja, Borisz Jelcin orosz elnök kiadja Erich Honeckert Helmut Kohl immár egységes Németországának, ahol bíróság elé állítják, míg Margot asszony Chilébe férjhez ment lányukhoz, Sonjához repül. Az idős exdiktátor politikai felelősséget vállal az NDK államhatárán – főleg, de nem kizárólag a berlini falnál – tiltott határátlépés kísérletéért lelőttek haláláért. Jogi és erkölcsi felelősséget azonban nem. Egészségi állapotára tekintettel később őt is családjához engedik, 1994 májusában, 81 évesen hal meg Santiago de Chilében. Felesége – akivel négy évtizeden át voltak házasok – 2016-ban követi. Latin-amerikai szélsőbaloldali vezetők ápolgatják még egy darabig a Honecker-kultuszt.
„Inkább kuriózum, mint alapos történelemóra” – olvashatjuk a visszafogott kritikák között Liefersnek a Honecker és a lelkipásztor címmel a ZDF közszolgálati német csatornán bemutatott filmjéről, amelyet 3,4 millióan néztek meg. A rendező egyik legnehezebb feladata, hogy ne mossa össze az elkövetőket az áldozatokkal, az üldözőket az üldözöttekkel, akármilyen kellemetlen helyzetbe kerültek is a végére Honeckerék. Filmjében egy hajdani politikai fogoly is megszólal, akinek az 1980-as években az volt a „bűne”, hogy ellenséges hatalom – Nyugat-Németország, az NSZK – képviselőjével vette fel a kapcsolatot. Az illető a saját testvérbátyja volt. Az NDK-ban százakat öltek meg, tömegeket figyeltek meg, hallgattak le, súgattak és súgtak be, vetettek börtönbe, sokakat szüleiktől elszakítva helyeztek (át)nevelő otthonba, életeket, pályafutásokat törtek ketté. A film egyik jelenetében Margot Honecker – Uwe Holmerrel sétálva – felveti: úgy néz ki, Chile befogadja őket, és kimehetnek a lányukhoz. Mire a lelkész megjegyzi: a dél-amerikai ország ugyanúgy diktatúrából lábal ki éppen. „Ne hasonlítsa a proletariátus diktatúráját Pinochet katonai rezsimjéhez! Kit hurcoltak meg az NDK-ban?” – förmed rá Honecker asszony. „Nincs megbánnivalójuk?” – kérdez vissza a házigazda. Mire Margot Honecker ezt mondja: „Mindenki követ el hibákat. Nem kell megbánni őket, ha tanulunk belőlünk.”
Borítókép: Erich Honecker Margottal Berlin megalapításának 750. évfordulóján, 1987 (Fotó: Getty Images)
