Jó napot! Bejöhetünk? – kérdezte az idős házaspár nő tagja. – Nem számítottam rájuk, amikor kinyitottam az ajtót. Apám azt mondta, „Hagyd csak!”, de akkor már ott álltak előttem – emlékezik vissza a vendégekre évtizedek távlatából Kornelius Holmer, aki a történtekkor tizennégy éves volt. 1990 januárját írták Kelet-Németországban, a Német Demokratikus Köztársaságnak nevezett kommunista rendőrállam – vagy ahogy a nyugatnémet sajtó írta: az úgynevezett NDK – végnapjaiban. Az előző év novemberében leomlott a berlini fal, de az egységes Németországra még 1990 októberéig várni kellett.
„Amikor először hallottam erről, azt hittem, valami vicc, és nevetnem kellett. Majdnem olyan volt, mint egy mese. Az élet néha izgalmasabb, mint bármely fikció” – idézte fel Jan Josef Liefers német színész-rendező, miért forgatott tévé-, illetve dokumentumfilmet Erich és Margot Honecker életének talán legkülönösebb nyolc hetéről. A diktátorpárról, amely az NDK-t csaknem két évtizeden át, 1971 és 1989 között irányította. És arról az időszakról, amelyet a folyamatosan sanyargatott, de mégiscsak megtűrt keletnémet evangélikus egyház egyik legismertebb – és legelismertebb – személyisége, Uwe Holmer lobetali lelkész vendégeként töltöttek a lelkészlak kétszobás részében, a gyerekekkel osztozva a fürdőszobán.
Erich Honecker – aki egyébként Saar-vidéki származású volt, nem keletnémet, csak a kommunista mozgalom sodorta a szovjet megszállási övezetből kialakított szatellitállamba – ekkor a hetvenes éveit tapossa, súlyos beteg, veserákos. Felesége tizenöt esztendővel fiatalabb nála. Margot asszony közoktatási miniszterként, a szovjet embertípusnak meg nem felelő fiatalok drákói szigorral elnyomásáért az NDK második leggyűlöltebb embere Erich Mielke, a hírhedt állambiztonsági minisztérium, a Stasi főnöke után. 1990 elejére azonban Honeckerék szó szerint hajléktalanná váltak: a kórházból éppen kitették az idős vezetőt, és a pártfőtitkári rezidenciát már bezárták.
A Berlintől északra, Brandenburgban fekvő Lobetal egyébként sem volt szokványos hely. Arról az otthonról volt nevezetes, amelyet a lelkész a kommunista rendszerből kivetett értelmi és testi fogyatékosok javára működtetett. „Lobetalt 1905-ben a berlini hajléktalanok megsegítésére hozták létre. Honeckeréknek sem volt hová menniük” – emlékezik vissza Liefers dokumentumfilmjében az immár 93 éves Uwe Holmer, akinek saját egyházközösségével, valamint a diktátorpár jelenléte ellen a háza előtt tüntető dühös keletnémetekkel is morális csatát kellett vívnia, ráadásul a falu polgármestereként is. Egy utóbb vaklármának bizonyuló bombariadót is átéltek hármasban: Honeckerék elvből, a lelkész házigazdaként nem volt hajlandó elhagyni a házat. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” – vágott vissza Uwe Holmer a pár befogadását számonkérőknek, hozzátéve: „Jézus ezért halt meg. Hogy meg tudjunk bocsátani. Ha irgalmasságot hirdetünk, meg is kell azt élnünk. Nem azt bocsátottam meg neki, amit ellened követett el. Hanem azt, amit ellenem” – felelte gyülekezete egy kétkedő tagjának.