Jegykendőből kapca

A kötet szerzője, Balázs Kovács Sándor a magyar jogi népszokások tudós kutatója.

Szihalom, 2014. június 7. Dobre Ágnest, a szihalmi hagyományõrzõ parasztlakodalom menyasszonyát népviseletbe öltöztetik 2014. június 7-én. MTI Fotó: Komka Péter Fotó: Komka Péter

A születésszabályozásról („egykézés”) ezt írja: „Magyarország három területén szinte egyszerre figyeltek fel [rá]: a dél-dunántúli református magyarok (Ormánság, Sárköz), a bánáti katolikus németek és a krassó-szörényi görögkeleti románok körében.” Balázs Kovács Sándor szerint a jelenséget sem vallási, sem gazdasági, sem nemzetiségi okokkal nem lehet megmagyarázni.

Balázs Kovács a házasságkötést és a lakodalmat is részletesen taglalja.

Bemutatja az ismerkedés, az udvarlás alkalmait: a fonót, a kukorica- és tollfosztót, a vasárnap délutáni játszót, a zengővárkonyi, szekszárdi, bátaszéki leányvásárt, a szőlőőrzést. (Utóbbi népszokás már a XIX. század közepén gondot okozott a hatóságoknak, később véglegesen be is tiltották, mert „afféle próbaházassággá fajult”.) A leánykérésnek (kérető, kullogó) felderítő szándéka és valóságos koreográfiája, finomra csiszolódott szokásrendje volt az időpont gondos megválasztásától a házassági ajánlattételen, a házasságkötés anyagi feltételeiben való megegyezésen át a jegyajándék átadásáig.

A jegyváltást a szerző visszavezeti a honfoglalás kori nővásárlásig.

A jegyesség néhány héttől több évig tarthatott. Ezalatt a vőlegény már szabadon látogathatta menyasszonyát, aki társaságban csak vőlegényével mutatkozhatott. Ha az eljegyzés időközben felbomlott, a legény kapcának is használta a kapott jegykendőt; feltűnően kitűrve csizmája szárára.

A Sárközben a lakodalom vasárnap a hívogatással, a legény- és leánybúcsúval kezdődött; hétfőtől folyt a készítő (ökörvágó). Szerdán a községházára az anyakönyvvezető elé a fiatal páron és a násznagyon kívül más nem ment, a templomi esküvő viszont az egész falu népe előtt zajlott. Balázs Kovács Sándor leírja a házasságkötés hiedelmekben gazdag szokáskörét, a menyasszony kikérésének módját, a hozományvitelt, a vőfély, a násznagy, a nyoszolyóasszonyok és -lányok szerepét, a szakácsok és más gyakorlati munkát végzők tevékenységét, a lakodalmi vacsora szokás- és étrendjét, a szakács- és menyasszonytánc menetét, a különféle tréfákat. Megörökíti a tekerődzést, amikor ősi sárközi szokás szerint a fiatal menyecske fejét finom fehér lepelbe (bíborba) csavarták.

A lakodalmat követő tréfás mulatság, a csiszló nevét csak a Sárközben ismerik.

(A tyúkverő szinonimája.) 1857-ben így ír róla egy krónikás: „lakodalom után való nap a násznagy azokat az embereket, akik reggelig nem bírták ki a dáridót, hanem megszöktek, visszahordatja”.

A közösségi érvényű utasításokat tartalmazó, szigorú temetkezési szokássort is megismerheti a könyvből olvasója. Megtudhatja azt is, mi a különbség az énekes halott és a prédikációs halott között, és hogy ki érdemelt szamártemetést. A kötet írója sárközi temetőkben gyűjtött sírverseket is közöl, bemutat néhányat a nevetőfejfa-költészet terméséből is. Egyik így szól: „Itt nyugszik Lakatos Sára, / itt vagyon ő eltemetve. / Most történik először, / Hogy senki sem fekszik mellette.”

A történész-néprajzkutató-muzeológus szerző hatalmas terjedelmű szakirodalmat dolgozott fel;

bőségesen idéz adatközlői visszaemlékezéseket, községi és peres iratokat, presbiteri jegyzőkönyveket, népdal- és balladaszöveget, imát, köszöntőket. A kötetben látható fényképek nemcsak kiegészítik a szöveget: őseink viseletét, véglegessé vált mozdulatait, tekintetét, a történelmet is látjuk rajtuk.

(Balázs Kovács Sándor: Bölcsőtől a sírig. Az emberi életfordulókhoz kapcsolódó népszokások a Sárközben. Sárpilis Község Önkormányzata, 2021, 340 oldal. Ára: 4000 forint)

Borítókép: Egy szihalmi hagyományőrző parasztlakodalom menyasszonyát népviseletbe öltöztetik – A kép illusztráció. (Fotó: MTI/Komka Péter)