Lugas: A híreket és a közösségi oldalakat elárasztó bulvártartalmak és a heves internetes viták tükrében hogyan látják a közbeszéd jelenlegi állapotát?
Szvetelszky Zsuzsanna: Érdemes tisztázni a közbeszéd fogalmát. Gondolhatunk azokra az írott anyagokra, amelyek megjelennek az úgynevezett tömegmédiában akár elektronikus, akár nyomtatott formában, de azokra az egyéni posztokra, kommentekre, írásos bejegyzésekre is, amelyeket a közösségi média felületein látunk. Bizonyos értelemben idetartozhat a személyközi kommunikáció is, amikor az emberek egymással vitatkoznak, beszélgetnek. Ez utóbbi másképp viszonyul sok esetben azokhoz a témákhoz, amelyeket a tömegkommunikáció vagy a közösségi média tárgyal – mégis sok esetben összemosódnak.
Szűts Zoltán: A közösségi média már átjárja a társadalomnak valamennyi szintjét, és ennek a következménye, hogy kommunikációnk nagy része online zajlik. Vegyes világban élünk, ahol a hagyományos tömegkommunikáció szerepeit átveszik ezek a platformok, másrészt mivel alacsony a belépési küszöb, a felhasználók mind részt vehetnek ezekben a diskurzusokban, és megtehetik, hogy olyan témákat, jelenségeket hangosítanak ki, amelyek érdeklik őket. Végre van egy kiváló lehetőségünk arra, hogy mi is részt vegyünk a nyilvánosságban, és hogyha a közösséget is érdekli a mondandónk, akkor ők a kommentjeikkel, lájkjaikkal, megosztásaikkal felerősítik a hangunkat. Annyira azonban nem szabad ünnepelnünk ezt a nagyon demokratikus elvek szerint működő rendszert, ugyanis egyre komolyabb szerep jut az algoritmusoknak: lehet, hogy olyan narratívákat erősítenek fel, amelyek a platformok működtetőinek valamilyen módon érdekükben állnak. Ezek az érdekek lehetnek anyagiak vagy éppen ideológiaiak is, mint például a woke ideológia, amelynek nevében gyakran szűrnek és népszerűsítenek tartalmakat. Amikor Elon Musk megvásárolta a Twittert negyvennégymilliárd dollárért, azt mondta, hogy szeretne úgy lazítani a moderációs elveken, hogy visszalépjünk a fórumok korszakába, ahol valóban a tömegek hangja hangosodott fel. Ezek hallatán több lobbiszervezet nyomást kezdett el gyakorolni a nagy hirdetőkre, mondván, hogy vonuljanak ki, ezáltal sorvasszák el a platformot. Tehát amikor valaki az algoritmusok átláthatóságára törekszik, akkor tisztán láthatjuk, hogy a háttérben olyan erők működnek, amelyek szívesen megmondanák, hogy miről lehet beszélni, és miről nem, ez pedig minden, csak nem szólásszabadság.
Tamás Ildikó: A minket érő, szinte másodpercről másodpercre változó információáradatban az emberek hajlamosak elveszni, tehát szükség van normarendszerre, amely segít eligazodni és megtalálni az adott ember számára hiteles információkat. A kulturális antropológusok hosszú ideig tartó, részvevő megfigyeléssel dolgoznak, hogy például megértsék a kutatott közösség saját értelmezési kereteit, stratégiáit. Ez a többé-kevésbé átlátható, fizikai közösségekben sem könnyű, ezért nagy kihívás az, amikor a kutatás áttevődik az online térbe, ahol más jellegű az információáramlás mind a gyorsaságát, mind a mennyiségét tekintve. A pletyka és a hír közötti különbséget a közösségekben érvényes belső kódok ismerete nélkül nehéz lehet felismerni. Meddig tart a magánszféra, és hol kezdődik a nyilvánosság? Ez a hagyományos közösségekben is kultúránként változó, az online tér pedig hibriddé tette az életünket, és még bonyolultabbá vált a közösségi tudás fogalma. Itt is és ott is jelen vagyunk, ettől függetlenül viszont mégiscsak a személyes kapcsolatokra koncentrálódik az igazán fontos, bizalmi alapú kommunikáció.
Soós Eszter Petronella: Politológusként a nagyobb képre néznék rá, hogy milyen következményei vannak ezeknek a folyamatoknak. Korábban is voltak értékrendek és ideológiák, mindenkinek megvolt a kedvenc újságja, tévécsatornája, de az esetek többségében a nyugati világban volt egy közös információs forrás, például a közszolgálatiság, amely közös élményt, közösségépítési forrást teremtett. Azzal, hogy az információelérés liberalizálódott, a töredékeire hullott: mi magunk, akik most beszélgetünk, sem ugyanazokat az információkat látjuk, hiszen különbözik a buborékunk. Korábban azt mondtuk, hogy a nagy pártok a középen lévő szavazókért harcolnak. Ma már inkább azt látjuk, hogy radikalizálódik a közbeszéd a közösségi médián, és emiatt radikalizálódik a közélet is, a pártok célja inkább a saját táboraik összetartása és mobilizálása. Tehát a nyilvánosság szerkezetének átalakulása hatással van a politikai stratégiákra és a választói viselkedésre. Zoltán említette a különböző érdekcsoportok játékát: itt felmerül a kulturális különbségek szempontja is. Európában például a törvények kimondják, hogy bizonyos dolgokról nem illik bizonyos formában beszélni, például gyűlöletre uszítani. Tehát amikor azt mondjuk, hogy nem teljesen szabad vagy korlátozott a beszéd, akkor erre is gondolunk, hogy elsősorban Európában az a közmegegyezés, a történelmi tapasztalat, hogy nem vezet jóra, ha mondjuk az antiszemita uszítás elszabadul akár a közösségi médiában, akár a közbeszédben. Az Egyesült Államokban ezzel szemben kicsit máshogy viszonyulnak a szólásszabadság korlátozásához, az első alkotmánykiegészítés meglehetősen szigorú e tekintetben.
Lugas: Tamás Ildikó említette, hogy a közösség áttevődik az online térbe, ott pedig összemosódnak a dolgok. Ma már a pletykák is jóval gyorsabban terjednek, és már nem csak a munkahely vagy a falu, azaz a kisközösségek azok, ahol az információk keringenek. Mennyire változott meg a társadalom szóbeszédekhez való hozzáállása?
Szvetelszky Zsuzsanna: A pletykát és a szóbeszédet érdemes megkülönböztetni, hiszen másképp terjed a pletyka, és másképp jelenik meg a szóbeszéd. A pletykák az online térben többnyire azokban a chatszobákban szoktak terjedni, ahol ketten, maximum hárman vannak. Ritkán kerül ki valódi, személyes – de nem celebekről szóló – pletyka a nyilvános „falakra”: nekem eddig még senki nem tudott erre példát mutatni. Egy közösségben, ahol többen ülik körül az asztalt, már nem igazán hangzik el pletyka, mert nagyobb létszám fölött kevés az a pletyka, amely kellő fűszerezéssel tálalható, vagy ne sértené valakinek az érdekeit. A pletykához személyesség kell, ami egyrészt bizalmat feltételez, másrészt szükség van hozzá metakommunikációra is. Amikor megemeljük a szemöldökünket, lebiggyesztjük a szánkat, vagy látszik a pupillánk tágulása, megváltozik a testtartásunk – ez mind információ a másik fél számára, aki ennek megfelelően alakítja majd a válaszát. Ez az online térben sokkal szűkebb teret kap, korlátozottabb.
Eltörölni kilencven perc alatt
Lugas: Ha a pletyka bizalmi helyzetet feltételez, akkor egy Twitter-bejegyzés, amelyben elterjesztek valakiről valamit, és ami a call out kultúrának (a kihívás kultúrájának) alapja, az micsoda?
Szvetelszky Zsuzsanna: Hír, amelyet bárki lefényképezhet, és beperelheti a közzétevőt rágalmazásért. A pletyka sajátossága, hogy a terjedése során átalakul. Ha egy bulvárhősről elhangzik valami, az cikkekben nyomon követhető, és biztosan beszélnek erről egymás között is az emberek, de kevésbé érdekes számukra, mint barátaik, családtagjaik, ismerőseik: saját életük szereplői.
Tamás Ildikó: Az egyik, ami erről eszembe jut, az a privát és a nyilvános szféra közötti átmenetek finomhangoltsága, amely az online térben sokkal nehezebben megragadható. A hír a nyilvános, a pletyka a magánszférához tartozik definíció szerint, de adott helyzetben nehéz lehet elkülöníteni, hogy meddig tart az egyik és hol kezdődik a másik. A pletyka helyzetfüggő, hagyományos megközelítésben olyan közösségi térben értelmezik, ahol az érintettek ismerik egymást. A bennfentesség elengedhetetlen, kívülállóként adott esetben nem is tudjuk felismerni a pletykát. Például egy tragikus esemény (mondjuk egy ház leégése) kapcsán gyakran megfogalmazódnak hiedelemközlések, amelyeket a helyi viszonyok, ismeretségi hálók ismeretének hiányában nehéz értelmezni. Az egyszerű hírnek tűnő közlés valójában magában foglalhat rontásról vagy megérdemelt büntetésről szóló vélekedéseket, anélkül is, hogy ezeket expressis verbis megfogalmaznák, és máris átlépünk az egyszerű hírből a pletyka kategóriájába.
A pletykát formailag sem lehet olyan egyértelműen elkülöníteni, mint egy mesét vagy találós kérdést, és az sem mindegy, hogy kik között folyik a társalgás: ha például egy társadalmilag magas presztízsű ember, mondjuk egy orvos vagy egy pap szájából hangzanak el olyan mondatok, amelyeket egyébként pletykának minősítenénk, nem biztos, hogy annak tekinti a közösség is.
A pletyka párbeszédes formájának fontos funkciója, hogy elhárítja a felelősséget. Ha tehát többen beszélgetünk, lehet, hogy én nem mondok el mindent, amit tudok, hanem megvárom, hogy rákérdezzenek, és a beszélgetés során kialakuljon közös vélemény. A függő beszéd, a valakire való hivatkozás is a felelősség hárítására vagy megosztására szolgál, ez utóbbi a hírek esetében is előfordulhat. A pletyka általánosságban nemcsak arra nézve veszélyes, akiről pletykálnak, hanem a pletykáló személy is könnyen válhat rágalmazóvá.
Lugas: Érintettük a szólásszabadság határait és a woke ideológiák terjedését. A mondás úgy tartja, hogy a rossz reklám is reklám, ám a cancel culture korában ez megváltozott: ha valakiről rosszat terjesztenek, amely a jelenlegi társadalmi trendeknek ellentmond, akkor könnyen veszélybe kerülhet a megbecsülése. Gyorsabban ítélünk?
Szűts Zoltán: Figyelemalapú gazdaságban élünk. A figyelem a közösségi média egyik legnagyobb értéke, a platformok arra kényszerítenek minket, hogy minél gyorsabban fogyasszuk a tartalmakat. Az elménk 1,7 másodperc alatt dönti el, hogy egy tartalom érdekel-e minket annyira, hogy rákattintsunk, vagy inkább továbbgörgetünk. Az e-mailek érkezésének a tempója határozza meg egyre több ember viselkedését: minél gyorsabban reagálnak, annál kevesebb lehetőségük van megfontolt reakciókra, ami gyakran szélsőségekhez is vezethet. Rögtön beskatulyázunk embereket, az algoritmusok pedig még segítenek is ebben. A cancel culture félelmetes része, amikor összefog nagyobb csoport, és megpróbálja ellehetetleníteni a munkájában is az egyént. Kilencven perc alatt járja körbe a közösségi médiát egy hír az értelmezésével együtt. A politikai kommunikációból tudjuk, hogyha történik valami, és ha nem mi tematizáljuk az eseményt ebben a kilencven percben, akkor a másik narratívája, értelmezése fogja körbejárni a social mediát, és azok, akik nem ássák magukat bele mélyebben, ebben a hullámban értesülnek róla. Meghozzák a saját értékítéletüket, és skatulyába raknak. A rövidebb tartalmakat pörgető platformok, mint például a TikTok, még inkább az elhamarkodott rögtönítélést próbálják erősíteni.
Soós Eszter Petronella: A politikai erők nyilvánvalóan törekednek arra, hogy az ő narratívájuk érje el először a polgárokat, de arra is, hogy olyan dolgokat halljanak, amelyeket már ismernek. Ezért mondtam, hogy radikalizálódik a közbeszéd, mert hogyha az embernek van értékítélete, akkor sokkal könnyebben marad benne abban az értelmezési keretben, amelyet már ismer. Ez nem feltétlenül zárja ki azt, hogy találkozzon másféle információval, de azt is a saját narratíváján keresztül fogja átszűrni. A gyorsaság borzasztóan fontos a politikai kommunikációban, és általában azok nyernek, akiknek a világértelmezésük, ideológiájuk koherensebb módon jut el a választókhoz, tehát akik gyorsabban tudják az új dolgokat elhelyezni a már ismert keretekben. Akinek gondolkodnia kell, vagy nehezebben hoz létre ilyen típusú tartalmi egységet, az mindenképpen hátrányba kerül.
Lugas: Az oltás körüli vitákban, kommentárokban is azt láthattuk, hogy összemosódnak a puszta vélemények a szakmai álláspontokkal. A sok csatorna miatt nehezebb ma eligazodni?
Tamás Ildikó: Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy mindig nagy újdonságokat hoz a jelen, de van, ami kevésbé változik. A hivatalos, tudományosan megalapozott információ és az informális, szóbeszédben terjedő, kevésbé hozzáértő magánvélemény kettőssége létezett az online világ előtt is. A sajtó, a könyvek mellett a ponyvák és kalendáriumok is közvetítették a közösségi tudást, illetve a hivatásos gyógyászat mellett ott voltak az alternatív (népi)praktikák. A napi sajtó elterjedésével, majd a média újabb és újabb fórumainak a megjelenésével, az internet hétköznapivá válásával aztán ez az egyébként is meglévő állapot nagyobb léptékű, mennyiségű lett, a hozzáférés gyorsaságáról nem is beszélve. Megsokszorozódott, látványosabbá vált és nyilván ma mindenki számára sokkal könnyebben elérhető a szabad fórum a tájékozódáshoz és véleménynyilvánításhoz.
Szvetelszky Zsuzsanna: Töredezettebbé, egyben változatosabbá, összetettebbé is vált az a közeg, amely körülvesz bennünket. Nem ugyanazokat a sorozatokat nézzük, nem ugyanazokhoz a programokhoz kapcsolódunk, mások a „valóságaink”, más a múltunk. Más horizontok kevesebb kapcsolódást tesznek lehetővé, ami azért többé-kevésbé fékező hatással is lehet a terjedésre.
Lugas: Ebben szerepe lehet a már említett „visszhangkamráknak” is, amelyek abban erősítenek meg, amit alapból gondolok, amiben hiszek.
Szvetelszky Zsuzsanna: Ennek talán csak úgy lehet gátat szabni, ha tudatosan korlátozzuk saját magunkat, és csökkentjük a közösségi médián töltött időt.
Szűts Zoltán: A médiakonvergencia azt eredményezte, hogy hirtelen minden pár platformra sűrűsödött be. Ömlesztve jelennek meg egymás mellett a tartalmak, ami azt is jelenti, hogy azok a struktúrák, hierarchiák, amelyek eddig érvényesek voltak, felbomlanak. Nemcsak új szakmák jelennek meg, mint az influenszer, hanem új szakértők is. Olyan témákban is hajlamosak vagyunk megszólalni, amelyeknek korábban nem mentünk volna utána, ám ha elénk kerülnek, akkor mégis hozzászólunk, és ha képesek vagyunk például izgalmasan előadni a véleményünket, akkor akár követőtábort is szerezhetünk – anélkül, hogy tényekkel támasztottuk volna alá állításunkat. A hierarchia problémaköre a Covid-járványban csúcsosodott ki, amikor nemzetközi lapokban publikáló víruskutatók vitatkoztak olyanokkal, akiknek nem volt hasonló végzettségük, de határozott elképzelésük volt a világról, és azt kellőképpen izgalmasan el tudták mondani, sokan pedig egyetértettek velük. Ez az egyik legnagyobb kihívás, hogy vajon ki fogja megmondani a közösségi médiában azt, hogy mi a hiteles, mi a valós, mi az érték, mert ha valaki a véleményét jól adja elő, akkor az sokkal népszerűbbé tud válni, mint az, aki csak tanulmányokat közöl.
Szvetelszky Zsuzsanna: A kamuhíreknél és azok kommentjeinél sokat számít az érzelmi töltet, az impulzivitás, ami viszont nem jellemzi a tudományos közösségek publikációit, hiszen ott tények és eredmények szabályozott ismertetéséről, összevetéséről van szó.
Soós Eszter Petronella: A szakértői tudás máshogy jön létre, mint a hétköznapi tudás. Magánemberként, ha valamit tudni vélünk, akkor már el is helyeztük a saját világunkban, és értelmeztük azt. A tudományos, szakértői tudás ennél sokkal bizonytalanabb. Nap mint nap azzal szembesülünk, hogy az a tudás, amelyet ma tudásnak gondolunk, lehet, hogy holnap érvényét veszti, a hétköznapi életben pedig ezzel nagyon nehéz bármit kezdeni, hiszen túl nagy mennyiségű információt kellene követni. A Covid-járvány alatt láthattuk, milyen nehezen követte a társadalom azt a problémát, hogy akár naponta változott, éppen mit tudunk a vírusról. Ehhez aztán hozzájön a közösségi média demokratikus hozzáállása is, tehát, hogy mindenki megfogalmazhatja a véleményét, ami az elit tekintélyét is rombolja, ha úgy tetszik. Ma már egyáltalán nem ér el ugyanolyan hatást egy akadémikus vagy kutató megszólalása, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. Ráadásul az egyes buborékok, narratívák megalkotói abban is érdekeltek, hogy a maguk tudósait pakolják az üzenetük mellé, így pedig a tudomány eszközként jelenik meg. Irtózatos tudatosságot igényel az állampolgár részéről, ha nem felületes tudást akar megszerezni a napi újságolvasás alapján.
A termék mi vagyunk
Lugas: Az érvényesüléshez tulajdonképpen ma már mindenkinek véleményvezérnek kell lennie? Egyre többször látunk politikusokat, komoly közszereplőket az Instagramon, TikTokon. Hova eszkalálódhat mindez?
Soós Eszter Petronella: Nem gondolom, hogy ez csak a politikára vonatkozik: kezdő munkavállalóknak is meg kell tanulniuk, hogyan építsék fel online jelenlétüket. Ezt senki nem fogja tudni elkerülni, hiszen, ha valakiről hallunk, akkor általában a legjobb barátunkhoz, a Google-hoz fordulunk, és hogyha az illető nem tudatos, akkor nem biztos, hogy számára kedvező üzeneteket találunk róla. Mindez természetesen a politikusokra is igaz, elkerülhetetlen, hogy ilyen módon is részt vegyenek a közéletben, és üzeneteket, narratívákat ültessenek a fejekbe.
Szűts Zoltán: Ma körülbelül akkora átalakulás zajlik, mint amikor a kilencvenes évek elején megjelent a világháló, hasonló rendezetlenséget látunk. A hírességek életének minden mozzanatáról értesülhetünk valós időben, amikor bárki tudósíthat arról, hogy mit evett, vagy mit gondol a világról, de fontos részleteket például a szomszédban zajló háborúról aligha tudunk. Remélem, hogy egyre inkább igényünk lesz arra, hogy valós adatokat kapjunk, és egyre inkább felértékelődik majd a valós hírforrások szerepe. A különböző narratívák csatájában mi leszünk a termék, amelynek a figyelmét el kell nyerni, de a hitelesség előbb vagy utóbb újra a maga helyére fog kerülni. Valamilyen új hierarchiának meg kell jelennie a rendezetlenség helyén, amely például a TikTokra vagy a Telegramra jellemző: ezek a bulváros, kaotikus rendszerek hosszú távon nem fognak működni.
Fröcsögés a Facebookon
Lugas: A Twitterrel kapcsolatban már szó esett arról, hogy milyen nehéz kitörni ezekből a hálókból. Az átrendeződések társadalmi igényre valósulnak meg?
Szűts Zoltán: Ha majd látunk használható alternatívákat, akkor szerintem a társadalom tagjai bele fognak kapaszkodni ezekbe a szalmaszálakba, és ezeket az utakat fogják felerősíteni. Addig, amíg kézenfekvő, hogy az algoritmusok küldenek nekünk tartalmakat, javaslatokat, mit együnk, hol vásároljunk, miről beszéljünk és adott esetben hogyan gondolkozzunk, addig nagyon nehéz lesz ebből kiszabadulni. Én nem bízom abban, hogy itt valamilyen szabályozás trendet válthat: a kritikus tömeg, a mozgalmak lesznek azok, amelyek elhozhatják a változást.
Szvetelszky Zsuzsanna: Sokakra nyomasztóan hat, ahogy a világ körülöttünk egyre komplexebbé válik, egyre gyorsabban változik. Az ember számára a legfontosabb, hogy mi történik a legközelebbi társaival, és amikor ezen túlmutató nézőpontok és dimenziók határozzák meg a mindennapjait, amelyekre esetleg nem tud hatni, az megterhelő. Ilyen globális mértékben nem voltunk ennek kitéve korábban, mint például a koronavírus esetében. Ez mindenképpen meghatározza a közbeszédet, és a korábbiaknál jóval erőteljesebben azt a párbeszédet is, amelyik csak két vagy három ember között zajlik.
Tamás Ildikó: A kontextus, az eligazodás biztonságérzete nagyon fontos, ennek hiánya érzelmileg és mentálisan is megterhelő. Az ember rendszerező lény, mindennek szereti tudni a helyét, megérteni a mögöttes folyamatokat, ezáltal egyfajta otthonosságot teremt magának a világban. Amikor túl gyorsan jönnek az információk, nehezen vizsgálható a hitelesség, a már meglévő saját tudása és hitrendszere alapján fog rendet tenni, illetve azoknak a véleményére ad inkább, akikhez érzelmileg is pozitív élményt társít. Sokáig tartotta magát az a hozzáállás, hogy ami a sajtóban vagy írásban megjelenik, az hiteles információ. Ma egyre gyakrabban fogalmazódik meg a kritika, hogy az írott forrás nem feltétlenül megbízható. Sok esetben szándékos félretájékoztatást sejtenek – ennek nagyon kedveznek a népszerű összeesküvés-elméletek is –, pedig természetes folyamat, hogy az információ átmegy a saját, szubjektív szűrőnkön, amelyet senki sem tud teljesen kikapcsolni. Ez a közbeszédben, hétköznapi kommunikációban is jelen van, elég olyan egyszerű példára gondolni, amikor szemtanúk elmesélik ugyanazt a helyzetet: minél több idő telik el, annál inkább változni fog a történet, sőt rögzülnek a szófordulatok, miként a szöveg szerkezete is, miként a folklórban, a hétköznapi kommunikációban is sok „odailleszthető” formuláris tartalmat használunk fel. Nagy különbség a szóbeliség és az írásbeliség között a felelősségre vonhatóság kérdése, jóllehet a közösségi médiában nehéz visszanyomozni egy-egy hír forrását. A hír időnként modern mondává, azaz folklórrá alakul. Igaz ez például a távolról érkezett élelmiszerekkel vagy tárgyakkal kapcsolatban, amelyeket időnként természetes gyanakvással fogadnak. Köztudott, hogy az öltözködés és az étkezés mint tágan értelmezett társadalmi történés olyan volt, amire közvetlen rálátása volt szinte mindenkinek a termeléstől az előállításon át a fogyasztásig. Mára mindez kikerült a látókörből, a világ másik végéből származó dolgok is napi szinten elérhetőek, ami veszélyforrásként is megjelenhet, így könnyen szőnek köré folklórnak minősülő történeteket, mint az például, hogy veszélyes állatok vagy vírusok is érkezhetnek az egzotikus élelmiszerekkel.
Szűts Zoltán: Én a tudatosságot emelném ki. A jövőben nagy harc fog lezajlani, hogy a tudatosság mennyire jelenik meg a tartalomfogyasztásban és a kommunikációban. Szerepet kap a lassulás, hogyha a saját tempónkat tudjuk élni, autózni a közösségi médiában, akkor irányítói leszünk a folyamatnak, de hogyha nem, akkor csak beültünk egy körhintába, ahol mindig befizettünk az újabb és újabb menetekre, miközben már rosszul vagyunk, elszédítenek a képek. Picit olyan, mint a Mátrix című filmben: teremtettek nekünk egy boldog világot sok színes képpel, de vajon lesz-e igényünk arra, hogy kilépjünk ebből rendszerből, és a saját világunkban éljünk, tudatosan kiválasztva az alkalmazásokat és az eszközöket? Engedik-e, és vajon mekkora hátrányunk származik abból, ha megpróbálunk kilépni ezekből a rendszerekből?
Tamás Ildikó: Az online tér egyik funkciója a már meglévő kapcsolathálók, közösségek tovább erősítése, illetve kiterjesztése is lehet. Sok kortárs trendben az látszik, hogy a lelassítás, a személyes kapcsolatokhoz visszaterelés nagyon komoly szándék. Erre társadalmi igény van. A divatvilágban például a felgyorsult fogyasztást ellensúlyozandó számos tervező indított olyan mozgalmat, amely visszaterel a kis léptékű ruhaiparhoz: kommunikációjukban kiemelt a személyes viszony, tehát nemcsak a termék, de a tervező és a gyártás is láthatóvá válik. Az újrafelhasználás is része ennek, hiszen a múló, percalapú információk jellemzik a tárgyi világot is, mindent rögtön lecserélünk. Ebben komoly szemléletváltás kezd kirajzolódni.
Soós Eszter Petronella: A személyes kapcsolatok erősödése, erősítése talán hozzájárulhat a politikai polarizálódás csökkenéséhez is. Egészen máshogy nézünk arra a polgártársra, akivel nem értünk egyet, de tapasztalatból tudjuk, hogy derék ember, mint arra, akivel a Facebookon ismeretlenül fröcsögünk egymásra. Ugyanakkor lehetetlen az offline világba való teljes visszatérés, ez társadalmilag és gazdaságilag egyaránt nehezen képzelhető el. A helyes arányt kell megtalálni, a közérdeket szolgáló finomhangolást elvégezni.
Borítókép: Szelfi a Los Angeles Megyei Művészeti Múzeum installációjának előterében. Tömegkommunikáció (Fotó: Getty Images)
