időjárás 16°C Mihály 2022. szeptember 29.
logo

Tárgyak párbeszéde: Matisse arcai a fél évezredes maszk szomszédságában

Tóth Ida
2022.08.14. 11:45
Tárgyak párbeszéde: Matisse arcai a fél évezredes maszk szomszédságában

Henri Matisse francia festőművész 1906-ban elutazott Algériába, ahonnan gyarmati árukkal, textíliákkal és kerámiákkal tért haza. A képein is láthatók ezek. Megihlették az ősi tárgyak, a rituális szertartások kellékei, mint amilyen a Néprajzi Múzeum kiemelt kiállítási darabja is, a türkizberakásos lelet.

Zárt térben, tömegközlekedési eszközökön egyre többeket látni maszkban, ami azt is jelenti, hogy egyre kevésbé látni a másikat. Ami az orrot és a szájat védi, el is rejti azt. A Hősök terétől pár lépésre, de ellentétes irányban különleges maszkok láthatók: a Szépművészeti Múzeumban Henri Matisse – A gondolatok színe című, október 16-ig nyitva tartó tárlatán csakúgy, mint a Néprajzi Múzeum Zoom kiállítóterében. A Liget Budapest városfejlesztési projekt egyik örömteli hozadéka ez, mivel az eltérő profilú múzeumok tárgyai önkéntelenül is összekapcsolódhatnak a fizikai közelség, még inkább az emberi lépték jegyében. Kisugárzásuk van, és egymással is párbeszédbe lépnek. A ráismerés örömét csak fokozza, hogy a maszkok egyetlen séta alkalmával – és egyelőre maszk nélkül is – felkereshetők. Az egzotikum iránt fogékony Matisse-nak,­ ha ma élne, bizonyára tetszene, ami a Néprajzi Múzeumban látható.

Az elváltoztatott arc a személyiséget, a lelket is megváltoztatja. Ami manapság kéznél van, az elsősorban véd, így is nevezzük: egészségügyi, orvosi vagy más, funkcionális védőmaszk. Az elrejtőzés, alakoskodás álarca hagyományosan az ünnep, a karnevál, a színházi világ kelléke, és a természeti népeknél a rituális szertartásoké. Hitük szerint a maszk mágikus erejével elrejti viselőjét a földi világ elől, és közelebb viszi őt a túlvilág szellemeihez. Jean Laude francia néprajztudós, művészettörténész a Fekete-Afrika művészete című könyvében leírja azt a hiedelmet, hogy a maszk a halál pillanatában megragadja az elszabaduló életerőt, vagyis a lelket, amelyet aztán a törzs életének szolgálatába lehet állítani. Laude szerint a maszkok „szabályos időközönként megerősítik a mítoszoknak a mindennapi életben való jelenlétét és érvényességét. Újjászülik a teret és időt – kivonják az embert az elmúlás hatalmából.”

Ember-e az indián?

Henri Matisse (1869–1955) francia festőművész képein többféle gyarmati tárgy, köztük maszk is szerepel. A jogászvégzettségű fiatalember viszonylag későn, 22 évesen kezdte meg művészeti tanulmányait Párizsban, ahol először hagyományos akadémiai képzésben részesült, majd az egyéniségének több teret engedő Gustave Moreau műtermében tanult. Korai, sötét tónusait hamarosan ragyogó színek és lendületes ecsetvonások váltották fel, bár az intenzív, élénk színek használata miatt társaival megkapta a „vadak” – fauves – elmarasztaló kritikát. Az akadémizmus felől értelmezhetetlen volt az egzotikum iránti vonzódás és az afrikai művészet, amely egyébként Picassónak és a kubista festészetnek is ihletője lett.

Négyszáz évvel korábban, a XVI. század első felében késhegyre menő teológiai és tudományos viták folytak Európában arról, hogy a felfedezett és meghódított új földrészen talált lényeket minek tekintsék. Emberek-e egyáltalán, s ha igen, akkor hova sorolják őket: a teljes vagy korlátozott értelemmel bírók közé. A Mexikóban térítő, helyismerettel is rendelkező Domonkos-rendi szerzetesek a bennszülöttek emberi mivolta, az őket is megillető emberi jogok mellett érveltek, s hogy az indiánok mesterségbeli tudását bizonyítsák, mutatóba átvittek néhány kézműves tárgyat Európába. Hasonlókat a Néprajzi Múzeum azték kori maszkjához.

Az alvilág kapujában

A VII. Kelemen pápának átnyújtott ajándékok között voltak türkizzel borított mozaiktárgyak, pajzsok, fülkorongok, áldozati kések markolatai és mindenekelőtt maszkok. Gyarmati János főmuzeológus összefoglalója (neprajz.hu/gyujtemenyek/a-honap-mutargya) szerint ezek képezték az Európába kerülő mozaiktárgyak első hullámát, amelyek mind a mai napig megtalálhatók a római Pigorini, a londoni British és a bécsi Welt Múzeumban. A XIX–XX. század fordulójától aztán olyan darabok kezdtek feltünedezni múzeumokban és magángyűjteményekben, amelyek illegális ásatások során kerültek napvilágra. Ezek közé tartozott a Néprajzi Múzeum mozaikmaszkja is, amelyhez minden információ nélkül jutott hozzá a hazai intézmény 1973-ban.

A Zoom című kiállítás sajátos perspektívából láttatja a múzeumi gyűjteményt, ami a XV–XVI. század fordulóján készített, türkizberakásos azték kori maszk esetében tényleges zoomolást, közelítést, vagyis mikroszkopikus anyagvizsgálatot is jelent.

A természettudományos eredményeket Döncző Boglárka (Atomki Örökségtudományi Laboratórium, Debrecen) és Maróti Boglárka (ELKH Energiatudományi Kutatóközpont, Budapest) foglalta össze a napokban, Gyarmati János előadásából pedig kiderült: nyomozással felérő kutatás tárta fel a kulturális összefüggéseket. A nyomok más múzeumok leletegyütteseihez vezettek, maszkokhoz, amelyekhez azonban más tárgyak, például füstölőedények, kőszobrocskák, ékszerek, gyapotszőttesek, nádkeretre rögzített festett kéregpapírok és növényi magvak tartoztak. Barlangban találtak rájuk – régészeti adatok szerint az őslakosok az alvilág kapujának tekintették a barlangokat, ezért a halottak otthonába vezető út bejáratánál úgynevezett temetkezési csomagba burkolták az elhunytat. A közép-mexikóiak hitvilágában az alvilág a bőség, az átváltozás és az újjászületés helye, egyszersmind az istenek otthona is volt. Ilyenformán az őslakosok barlangokban léphettek kapcsolatba isteneikkel és őseikkel rituális szertartásaik alkalmával.

A halandóság méltósága

De hogyan kerülhetett a közép-mexikói Puebla és Oaxaca állam határán fekvő barlangok egyikéből Budapestre a többi leletről leválasztott, különlegesen jó minőségű maszk? A temetkezési csomagok minden bizonnyal fosztogatások nyomán kerültek kereskedők kezére, akik a nagyobb anyagi haszon reményében szétszedhették a leletegyütteseket, és darabjaikat különböző múzeumoknak adták tovább. Mivel a szocializmusban nyugati valuta hiányában szóba sem jöhetett a vásárlás, a Néprajzi Múzeum óceániai tárgyra cserélte el a maszkot.

Az azték kori temetkezési csomag a kísérőmellékletekkel mély rokonságban áll Matisse Nagy dekoráció maszkokkal vagy az Apolló című művével, amelyen a festő növényi motívumok közé helyezi a maszkot, s azt oszlopok köré zárja.

A művészt intenzíven foglalkoztatta az emberi arc, amely Isten képmása. Meddig jutott annak megragadásában? Sorozatai, például a Jeanne­ ­Vaderinről készített szoborfejek egyre egyszerűsödő, jellegzetes vonásaival felidézik a Matisse­ tulajdonában lévő maszkok képét. A feketével körülrajzolt vagy az 1951 és 1952 között ecsettel megfestett arcoknál sem a modellhez való hasonlatosság volt a cél. A kompozíciókon az arcjelek beleolvadnak azokba a dekoratív növényi motívumokba, amelyek az életmű végén majd a papírkivágatokon jelennek meg.

Matisse a lényeget megragadva visszahelyezi az embert a természetbe. Ezzel a gesztussal megerősíti, hogy „porból lettünk, s porrá leszünk”, a természet törvénye alól senki nem vonhatja ki magát. De amit egyik ember a másikért megtehet, azt a művész is megteszi a maga eszközeivel: elkíséri útján a halandót, és még lecsupaszított, roncsolt – a képeken megfestett, majd visszakapart – formájában is megadja neki a méltóságot. Az időben előrehaladva egyszerűsíti, lebontja az egyéni vonásokat, az Arc sárga háttér előtt című képen, ami látható, az csupán maszk, a végletekig leegyszerűsített arc univerzális jeleivel.

Borítókép: Illegális ásatások eredményeként kerülhetett elő az az azték mozaikmaszk, amelyhez 1973-ban jutott hozzá a budapesti Néprajzi Múzeum (Forrás: Néprajzi Múzeum)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.