Zárt térben, tömegközlekedési eszközökön egyre többeket látni maszkban, ami azt is jelenti, hogy egyre kevésbé látni a másikat. Ami az orrot és a szájat védi, el is rejti azt. A Hősök terétől pár lépésre, de ellentétes irányban különleges maszkok láthatók: a Szépművészeti Múzeumban Henri Matisse – A gondolatok színe című, október 16-ig nyitva tartó tárlatán csakúgy, mint a Néprajzi Múzeum Zoom kiállítóterében. A Liget Budapest városfejlesztési projekt egyik örömteli hozadéka ez, mivel az eltérő profilú múzeumok tárgyai önkéntelenül is összekapcsolódhatnak a fizikai közelség, még inkább az emberi lépték jegyében. Kisugárzásuk van, és egymással is párbeszédbe lépnek. A ráismerés örömét csak fokozza, hogy a maszkok egyetlen séta alkalmával – és egyelőre maszk nélkül is – felkereshetők. Az egzotikum iránt fogékony Matisse-nak, ha ma élne, bizonyára tetszene, ami a Néprajzi Múzeumban látható.
Az elváltoztatott arc a személyiséget, a lelket is megváltoztatja. Ami manapság kéznél van, az elsősorban véd, így is nevezzük: egészségügyi, orvosi vagy más, funkcionális védőmaszk. Az elrejtőzés, alakoskodás álarca hagyományosan az ünnep, a karnevál, a színházi világ kelléke, és a természeti népeknél a rituális szertartásoké. Hitük szerint a maszk mágikus erejével elrejti viselőjét a földi világ elől, és közelebb viszi őt a túlvilág szellemeihez. Jean Laude francia néprajztudós, művészettörténész a Fekete-Afrika művészete című könyvében leírja azt a hiedelmet, hogy a maszk a halál pillanatában megragadja az elszabaduló életerőt, vagyis a lelket, amelyet aztán a törzs életének szolgálatába lehet állítani. Laude szerint a maszkok „szabályos időközönként megerősítik a mítoszoknak a mindennapi életben való jelenlétét és érvényességét. Újjászülik a teret és időt – kivonják az embert az elmúlás hatalmából.”
Ember-e az indián?
Henri Matisse (1869–1955) francia festőművész képein többféle gyarmati tárgy, köztük maszk is szerepel. A jogászvégzettségű fiatalember viszonylag későn, 22 évesen kezdte meg művészeti tanulmányait Párizsban, ahol először hagyományos akadémiai képzésben részesült, majd az egyéniségének több teret engedő Gustave Moreau műtermében tanult. Korai, sötét tónusait hamarosan ragyogó színek és lendületes ecsetvonások váltották fel, bár az intenzív, élénk színek használata miatt társaival megkapta a „vadak” – fauves – elmarasztaló kritikát. Az akadémizmus felől értelmezhetetlen volt az egzotikum iránti vonzódás és az afrikai művészet, amely egyébként Picassónak és a kubista festészetnek is ihletője lett.