Farkas Erika a rádiósszakma csúcsáról, sötét, füstös járatokról és a gyors reflexről

A hangjáról sokan felismerik Farkas Erikát, aki 34 év rádiózás után most továbbadja fiatalabb kollégáinak a legendás zöld mikrofont. A Kossuth rádió műsorvezetőjeként mintegy kétezer helyszínen járt, és közel tizen­nyolcezer emberrel beszélgetett. A hely című riportműsor a társadalom lenyomatát adja.

Budapest Farkas Erika riporter otthonában Fotó: Teknős Miklós

– Én készültem!
– Látom, hogy kikészítette a fadobozt. Mi van benne?
– Legendás tárgy, a sokat látott zöld mikrofon másolata. Ezzel búcsúztattak a kollégáim 34 év rádiózás után. 14 éve zöld szivacsos mikrofonnal indult A hely című riportműsorunk a Kossuth rádióban, de egyszer pirosra cseréltük a mikrofon végét, mire tömegével érkeztek a kérdések a közzétett fotók alatt, hogy hova lett a megszokott zöld szivacs. Erre visszacseréltük. 

Aztán elmentünk Hornyák Zoltán farkastanyájára, ahol a falkába is beengedtek: ott üldögéltem egy farakáson kezemben a mikrofonnal, amikor Maja, a nőstény farkas hátulról lekapta a zöld mikrofonfedelet, és már vitte is játszani. Péppé csócsálta. A kollégák maguk barkácsolta, naponta mosható szivaccsal helyettesítették – csodálatos hangmérnökeink vannak –, mert hónapokba telt, mire megérkezett az új, zöld szivacs a világ másik feléről.

„Nagyi, a Kossuthon leszek”

– Nem félt a farkasoktól?
– Nem vagyok félős, különben is azt mondják, hogy az embernél nincs veszélyesebb. A hely című riportműsort a 3527. adásnál hagytam abba, ami azt jelenti, hogy az elmúlt 14 évben mintegy kétezer helyen közel 18 ezer emberrel beszélgettem.
– Éveken át minden hétköznap délelőtt hallgattam a Kossuth rádió műsorában. Felismerik a hangjáról az utcán is?
– A taxisofőrök felismernek, mert ők folyamatosan rádióznak. Két éve járok jógázni, de soha nem meséltem a munkámról a csoportban. Pár napja említettem, hogy lesz valami ünnepség, mert nyugdíjba megyek, mire egy nő megszólalt mellettem, hogy sokáig nem jött rá, honnan ismeri a hangomat, mígnem egyszer a jógatanár a keresztnevemen szólított, ő meg abban a pillanatban azonosított. 

Összeállt benne a hang meg az Erika név. Ez így kezelhető, de ha arcról felismernének, az már nehezebb lenne, nem tudnék azonosulni „a híres ember” szereppel, aki magára ragasztott mosollyal jár, és megállás nélkül integet. Az ismertségből fakadó beszélgetés mindig ugyanúgy kezdődik: „Hallottam a műsorát.” Mit lehet erre felelni? „Köszönöm szépen, nagyon kedves.” De innen nincs tovább, ebből nehezen indul igazi, mély beszélgetés.
– Honnan indult a pályája?
– Debrecenből – oda mentem férjhez. Jelentkeztem a helyi rádióhoz, ahol azt mondták: nincs hely, de én nem hagytam annyiban, küldtem nekik próbaanyagot. Másnap délelőtt szerződtettek. Eleinte időjárás-előrejelzést írtam – hála istennek, horoszkópot soha nem kértek tőlem –, utána híreket, hamarosan pedig már műsort vezettem. Délelőtt közszolgálatiak voltunk, délután kereskedelmiek, így aztán minden csínját-bínját elsajátítottam a rádiózásnak. Kilenc év után Budapestre szerződtem a Krónikához, ahol politikai vitaműsorokat is vezettem. Akkor azt hittem, az a szakma csúcsa.
– És nem?
– Mi történhet egy politikai interjúban? A rádiós ül a stúdióban, bekísérik a beszélgetőtársát, aki azért jött, hogy négy percben elmondja a mondókáját. Semmilyen váratlan körülmény nem adódik, talpraesettnek sem kell lenni. Ehhez képest éles váltásként jött A hely egy átszervezés után, és megkezdődött a riportműsor káprázatos, senki által nem várt szárnyalása.
– A hely volna a szakma csúcsa?
– Nekem az! Minden alkalommal, amikor megérkezünk vidékre, ott áll egy tucat izgatott ember, aki azért jött, mert most szerepelni fog a rádióban. Már felhívta a nagymamát, hogy elmondja: nagyi, a Kossuthon leszek, egyébként pedig lövése sincs, mi fog történni, ha például az orra alá dugnak egy zöld mikrofont, arra hogyan kell reagálni. A riportalanyt nekem kell föloldani, úgy kell szólnom hozzá, hogy megérezze: fontos, amit csinál, és én valóban kíváncsi vagyok rá.
– Hogyan lehet erre felkészülni nap nap után?
– Tíz-tizenkét tagú szerkesztőséggel. A saját ötleteinken túl is sokan megkeresnek minket – az igazság az, hogy több javaslatot kapunk, mint ahány helyre végül eljutunk. Az ötletbörze után jön a neheze, amikor a szerkesztő elkezd telefonálgatni mondjuk Gyermelyre, a tésztagyárba, és adott napra összeszervezi a megfelelő riportalanyokat: az üzemi dolgozókat, a Magyar Tésztagyártók Szövetségének elnökét, a tésztatörténet szakíróját, valamint a tésztaszerető anyukát három apró gyerekével. 

Ezután Gyermelyre utazik a teljes stáb, a sofőr, a szerkesztő és a műsorvezető, a hangmérnök a keverőpult mögött úgy áll, akár egy pereces bácsi, és csavargatja a gombokat, hogy brekegjen a béka, csiviteljen a madár, vagyis életszerű legyen a felvétel. A kezemben lévő zöld mikrofon viszont kiszűri a háttérzajt. Felvétel után a szerkesztő vág, és archív anyagot válogat mondjuk 1952-ből, amikor még Kovalik Károly faggatta riportalanyait a tésztáról.

Csodálatos massza

– A helyszíneken közösségekkel, emberi sorsokkal is találkoznak. Milyen Magyarország-kép rajzolódik ki ezekből?
– Optimista. Újra és újra rácsodálkozom, mennyi nagyszerű elme él vidéken, mennyi találmánnyal, ötlettel – és ehhez az is hozzátartozik, hogy sokakhoz el sem ér az országos politika. Mással akarnak foglalkozni. Azért is ritka kincs A hely, mert életben tart egy nagy múltú műfajt: a helyszíni riportot, az emberekkel való kapcsolattartást akkor, amikor érzékelhetően meggyengültek a személyes kötelékek. A társadalom lenyomatát adja, ilyen módon földolgozható lenne akár a szociológia eszközeivel is. Csodálatos, kutatásra váró massza. A műsor ugyanis mindenevő: a vak gyerekek óvodájától a luxuskastélyig mindazt megmutatja, ami helyként értelmezhető. Hétköznapi emberek által elmondva ott van benne 14 évre visszamenőleg egész Magyarország.
– A haza alulnézetből?
– Tulajdonképpen a fake news világában, hazugságokban járunk nap mint nap, mert még mindig nem tanultuk meg, hogyan kell választani, válogatni. Gyanú sem él bennünk. A kommunikáció-tankönyvben az első lecke: az információ csatornákon torzul. Ez így van. Minél több a valódi hang, annál hitelesebb a végeredmény. A helyben sütött kenyérnek, a helyi gesztusoknak ezért is nagyobb az értékük – én legalábbis ezt tapasztaltam a permakultúrás, önfenntartó gazdaságban éppúgy, mint a csökölyi hímző asszonyok körében. Ami ezekben a közösségekben közös: az életöröm. Nagyon sok életörömmel találkoztam vidéken.
– Ez A hely jellegéből is fakad?
– Ha tényfeltáró riportműsor lennénk, nyilván sokkal több panasszal szembesülnénk, hiszen akkor azért mennénk vidékre, hogy megtudjuk: miért zár be a tésztagyár? Az másik attitűd, amely a problémát hívja elő. Mi viszont értékteremtő, alkotó, élő közösségeket szeretnénk megmutatni. Az utóbbi két évben már kevesebb utat vállaltam, és ezzel párhuzamosan elkezdtünk castingolni műsorvezetésre. Mert a műsor a fontos: A hely továbbra is jó kezekben van, most már a fiatal kollégák viszik tovább.
– A sok-sok helyszínből hány maradt meg az emlékezetében?
– Inkább az arcok, a nagyszerű emberek maradnak meg, és persze a váratlan események.
A tűzoltóság gyakorlótelepe például, ahol beöltöztettek, kaptam sisakot, és azt a feladatot, hogy az ötliteres marmonkannát juttassam el „haldokló bajtársamnak”. A sötét és füstös járatok között csak kúszva lehetett előrehaladni, és én öt perc után elnavigáltam magam egy olyan helyre, ahol nem volt tovább út. Pánikrohamban hoztak ki. Akadtak még „vicces” esetek, a TEK munkatársai például rajtam szemléltették, hogyan kell menteni kiemelt személyt. Bemutassam magán?

Ösztönös meghajlás

– Talán a fotós kollégám vállalkozó kedvű.
– Akkor elmesélem: a kiemelt személyt viszik-viszik az autó felé, majd iszonyú erővel hasba vágják, mire az ösztönösen meghajol, ezzel a mozdulattal már be is tolják a hátsó ülésre, és rácsapják az ajtót. Ilyen egyszerű. Az is jópofa volt, amikor Snétberger Ferenc zenei táborában rám szólt egy ifjú tehetség, hogy lépjek ki az aurájából, mert ő így nem tud nyilatkozni. Nekem is megvannak a határaim, de azért kipróbáltam, meddig nyúlik a karom, miközben a mikrofont a fiatalember orra alá tartom. Mondtam neki, hogy a felvétel miatt azért kicsit közelebb mennék hozzá. Negyedórát tárgyaltunk, akkor beléptem az aurájába, és kezdődhetett a riport.
– Kapásból reagál a legváratlanabb helyzetekben is. Ez adottság, vagy a gyerekkorból jönnek a mintái?
– Elvált szülők gyermeke vagyok – egy szem anyukával –, nem nagyon volt kivel játszanom, ezért rengeteget olvastam, álomvilágomban éltem gyerekként. Az olvasás megmaradt, és megint csak erre vágyom: nagyokat olvasni. Most már három hete nyugdíjas vagyok, persze vannak terveim, ajánlatokat is kapok, de megfogadtam, hogy a következő napokban nem csinálok mást, csak pihenek: két könyv jobbról, két könyv balról, néha megsimogatom a macskát, és megpuszilom a kutyát. A férjem megígérte, hogy a jövő héten főz rám, én meg itthon hempergek, és olvasok. Ez így épp elég lesz – egy ideig.

Névjegy

Farkas Erika Budapesten született, alapító tagja a Magyar Rádió Debreceni Körzeti Szerkesztőségének. A Kossuth rádió A hely című riportműsorában érdekes és izgalmas helyszínekre vitte el a hallgatóit közel másfél évtizeden át.

Borítókép: Farkas Erika (Fotó: Teknős Miklós)