Felvillantani a fényt: Hajdú D. András egyéni hősökről és öt perc értékéről

Herszon novemberi visszavétele után Ukrajna győzelmet ünnepelt, egy magyar fotós képe eközben bejárta a ­világot. Sokak szerint a felvétel jelentősége Steve McCurry Afgán lány című fotójához fogható, hiszen a lehető legegyszerűbb módon, egy gyerek tekintetén keresztül meséli el, miről szól a háború. Hajdú D. Andrást az emberi sorsok érdeklik, szerinte a karakter igazán a szélsőséges helyzetekben mutatkozik meg.

Fotó: Hajdú D. András

A kongói esőerdő mélyén gyógyítja a szürkehályogtól megvakult betegeket Hardi Richárd szemorvos Fotó: Hajdú D. András

– Munkáiban mégis inkább a nehézségeket leküzdő remény látszik: a kongói Cataracta című sorozatában szereplő orvos elhivatottságában vagy éppen az ukrajnai gyerekek tekintetében.
– Sokkal közelebb áll hozzám ez az irány. A tekintetekben látszik az elszántság: egyrészt nyertes szituáció, hogy visszavették az egyetlen elfoglalt megyeszékhelyet. Nem szorulnak tehát vissza, hanem mennek előre. A legtöbb ember, akivel beszéltem, a végletekig eltökélt abban, hogy ezt a háborút ők megnyerik. Amikor pedig meglátják ezt a koravén tekintetű srácot, nem az ijedtséget látják benne, hanem a félelemnélküliséget, ahogy egyenesen belenéz a kamerába, és jóformán átégeti azt. Egy átlagos gyerek kifordul egy ilyen helyzetben, vagy zavarba jön. Sokan mondták Gleb és Maria, az akna mellett álló kislány arcára, hogy ezek nem gyerekarcok. Ezek a gyerekek felnőnek, és emlékezni fognak arra, hogy szétlőtték szülőföldjüket, ugyanakkor a haragnál is erősebb bennük az indíttatás, hogy előre kell menni. Nincs meghátrálás, nincs kompromisszum. Kongóban számomra ugyanilyen Hardi Richárd motívuma, a magyar szemorvosé, aki huszonnyolc éve mindennap felkel, és teszi a dolgát, bármilyen nehezített legyen is a pálya. Karakteréről sokat elárul, amikor egy reggel megkérdeztem tőle, hogy nem indulhatnánk-e kicsit később, azt felelte: maradjak nyugodtan, de ő öt percet sem késhet, mert akkor eggyel kevesebb embert tud ellátni. Szégyelltem magam, hiszen egy nálam vagy huszonöt évvel idősebb ember azzal nyugtatott, hogy pihenjek csak, ha fáradt vagyok. Rengeteget tanultam alanyaimtól emberségből, kitartásból, motivációból. Extrém helyzetekben gyorsan kiderül, hogy ki vagy. Amikor már három napja nem ettem rendesen, és elénk teszik az ételt, vajon ki hogyan vesz majd abból a kevésből? Mennyire visel meg akár egy felfokozott helyzet? Ki hogyan kezeli a nincstelenséget, és megváltozik-e,
ha hirtelen sok lesz neki? Eszembe jut a Nagybányán élő Kati, aki soha nem kért tőlünk pénzt vagy segítséget, holott a lehető legnagyobb nyomorban élt és él a mai napig, hiszen Nagybányán gyakorlatilag semmi sem változott az elmúlt tizenhárom évben. Olyan embereket keresek, akik valamilyen szempontból érdekesek, a kiélezett helyzetek pedig hamar kihozzák az ember valódi karakterét.

Részlet A fal, amit mi kerítésnek hívunk (Nagybánya) című sorozatból Fotó: Hajdú D. András

– Átélhetőbbé lehet vajon tenni a háborút sejtetéssel, mint a vérontás képeivel?
– Esztétizálni a háborút nem feltétlenül jó ötlet, de ha nem tudok olyan képet csinálni, amelyikkel kommunikálok a befogadóval, akkor elbuktam fotósként. Jevgenyij Maloletka felvételén terhes nőt visznek hordágyon a lebombázott mariupoli szülőotthonból. A hírekből lehet tudni, hogy a nő és gyermeke a kép elkészülte után nem sokkal belehaltak sérüléseikbe: a felvétel attól drámaibb és brutálisabb, mint a földön fekvő halottak látványa, mert a képen még élnek. Még van remény. Furcsa dolog, amikor fel tud villantani az ember egy kis fényt, lehetőséget: ha teszünk valamit, akkor a helyzet változhat, ám ha passzívak vagyunk, akkor nem. Ebben az értelemben a legnagyobb tragédia is előremozdító tud lenni. A másik fontos dolog pedig, ha a saját gyerekeimnek megmutatom Maria képét, nem traumatizálom őket, mégis el tudom nekik mondani, hogy egy velük egyidős kislány kertje végébe csapódott be ez a rakéta. El tudják képzelni anélkül, hogy darabokra szakadt gyerekek képével sokkolnám őket. A felnőttek ugyanúgy működnek, mint a gyerekek, ugyanolyan szörnyű hatással vannak rájuk is a brutális felvételek, így sokkal jobban át tudják élni a borzalmakat kiragadott emberi sorsokon keresztül.

 Akik maradtak: a Maria nevű kislány a kertjükbe csapódott lövedék mellett Fotó: Hajdú D. András

– Kongóban megépült a kórház, Ukrajnában a sajtó munkájának is köszönhetően a segélyek eljutottak a rászorulókhoz. A kép utóélete van olyan fontos, mint maga a kép?
– A képnek ugyanolyan fontos a társadalmi mondanivalója. Valószínűleg felértékelem az egyéni hősöket, akik példát mutatnak. A pécsi cigánysoron dolgozó jólelkű postás például látszólag pici dolgot csinál, de ő ezt tudja adni, és teszi a dolgát. Az emberek sokszor legyintenek: mégis mit tudnék adni kisemberként? Éppen nekik kellene ráeszmélniük arra, hogy van szerepük, lehetne szerepük, ha komolyan vennék magukat. Ehhez persze ki kell lépni a komfortzónából, fel kell kelni a fotelből, kikapcsolni a tévét, és végiggondolni, hogy mit tud tenni. A Szofiról szóló anyagomnál, amely egy 2016-ban született roma kislány sorsát dokumentálja születésétől fogva, leszögeztem: egy évben egy hetet rá fogok szánni, ha törik, ha szakad. Sokszor őrült nehéz lelkileg, mert hányatott sorsú kislányról van szó, aki jelenleg éppen nevelőotthonban van, és egy gyerek kötődni fog hozzád, ha ott vagy, és foglalkozol vele, a te kezedet fogja megfogni. Kevesen mennek el idáig, mert rengeteg plusz­energiába kerül. Móricz-Sabján Simon kollégám így dolgozott, a Magyar Sajtófotón az ő emlékére alapított különdíj pedig idén a Pictorial Collective felajánlásában ezeket a mély empátiáról tanúskodó munkákat fogja értékelni. Sokakban ott az affinitás, de különféle motivációhiányok, félsz vagy kishitű családi minták miatt mélyre el van temetve bennük. Az ilyen fotós, ha végül nem tudja kihozni magából, örök lehetőség marad.

 Részlet a Szofi élete című sorozatból Fotó: Hajdú D. András

Névjegy

Hajdú D. András 1981-ben született Budapesten, szabadúszó fotósként dolgozik, és a Budapesti Metropolitan Egyetem fotóriporteri tagozatának óraadó tanára. Eddig huszonhat díjat nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton, közöttük háromszor kapta meg a nagydíjat. Kétszer is elnyerte a rangos amerikai Pictures of the Year fotópályázat elismerését, és elsőként lett Hemző Károly-díjas. 2020-ban az év fotóriporterének választották. Elsősorban a magyar és kelet-európai valóság megörökítése érdekli, sorozatai fókuszában törékeny élethelyzetek állnak.

Borítókép: Gleb Zelenszkij elnök beszédét hallgatja Herszonban 2022. november 14-én (Fotó: Hajdú D. András)