– Korábban nem dolgozott háborús környezetben. Milyen tapasztalatokat szerzett útjai során?
– Március elején mentem ki először Lembergbe, körülbelül egy héttel a háború kitörése után. Ekkor még mindenki tanácstalan volt, és várta, hogy mi fog történni. Lembergben vagy Odesszában az élet kilencvenszázalékosan zajlik: ugyanúgy beülnek emberek a kávézókba, van csúcsgasztronómia. A fronthoz közelítve egyre inkább kikopnak ezek a dolgok, a végén pedig megérkezem a teljes horrorba. Az ország viszont még ebben az abnormalitásban is működik, nem áll meg az élet, és nem menekül el mindenki. Újságírótársam korábban katona volt: már az elején megjósolta, hogy ami Ukrajnában fog történni, az egészen másfajta háború lesz, mint amelyekről tudósítani szoktak. Irakban a sajtó a világ legerősebb hadseregének a részeként dolgozott, ezáltal elég kicsi volt az esély arra, hogy eltalálják. Ott az erősek háta mögül kukucskáltak ki, itt viszont folyamatosan lőnek, és nem tudhatjuk, hogy hova és mikor. Észnél kell lenni. A falvak hetven százaléka rommá volt lőve a szürkezónákban, drezdai állapotokat láttam.
– Érezte magát veszélyben?
– Támadás után nem engedik oda a sajtót azonnal tudósítani, el kell telnie 24 órának, hogy mentesítsék a területet. Az is fontos, hogy ne legyen azonnali visszajelzése az orosz hadseregnek, hogy mennyire volt sikeres a találat. Olyan helyre nem engednek be, ahol aktív harcok zajlanak, ám Herszonból kifelé menet azért a buszunk mellé lőttek olyan száz méterrel. Többször vártunk úgy a visszaigazolásra kiemelt katonai célpontok mellett, hogy nem tudtuk, öt perc múlva lőnek, vagy öt nap múlva… A legveszélyesebb az volt, amikor olyan helyeken bóklásztam földön pihenő töltények és rakéták között, amelyek még nem voltak aknamentesítve. Azért nem mehettünk az aknakeresőkhöz, mert a vezetőjük felrobbant a találkozó napján.
– A Gleb nevű ukrán kisfiúról készült fotója bejárta a világot, és sokan az év képeként emlegetik. Hogyan készült ez a felvétel?
– Buszokkal mentünk a helyszínre Herszon felszabadítását követően, én pedig ünneplésre készültem. Amikor megérkeztünk, az emberek még sokk hatása alatt voltak, és csak lassan kezdtek oldódni. Elkezdtem fotózni, majd, amikor kiderült, hogy jön Zelenszkij, odaszaladtam lekapni, de engem nem ő érdekelt, hanem az emberek, az ő érzéseiket akartam vizuálisan megfogalmazni. Megláttam a srácot, automatikusan optikát cseréltem, és alig néhány kattintás után tudtam, hogy megvan a kép. A kocka utóélete arra vezethető vissza, hogy a háborút bemutató képek 99 százaléka veszteségről szól, és noha Magyarországon engem is éppen ebbe a nyomort bemutató kategóriába próbálnak beletuszkolni, ez a kép hihetetlen erőt áraszt.
