A kecske, aki kétszer sírt

Rezeda Kármér utazásai

Mongolia, East Mongolia, Steppe area, herd of goats ans sheeps (Photo by CORDIER Sylvain / hemis.fr / hemis.fr / Hemis via AFP) Fotó: Hemis via AFP

Hanem másba.

És az se jobb.

De legalább a mongolok szeretnek bennünket az ősi múltak okán, s ezen szeretet egyik megnyilvánulása, hogy Rezeda Kázmér jurtájától negyven-negyvenöt centire egy kecske éppen zokogva kilehelte a lelkét.

Mikor imigyen túlesett a nehezén szegény pára, igen fürgén kibelezték és megnyúzták, Rezeda Kázmér pedig valamiért a Toldi második énekéből előbukkanó szavakat mormolta magában, vagyis ezt:

„Van, ki a kisbárányt félti izzadástul,

Lerántja bundáját, mégpedig irhástul.”

Egyszer hangosan is elmondta a mongoloknak, akik mosolyogtak és bólogattak, mintha értenék, s ebben volt valami megnyugtató.

Mindezek után pedig felgyorsultak az események. A kecske hamar darabjaira hullott szét, de nem, mint mifelénk, hanem olyan véletlenszerűen, legalábbis Rezeda Kázmérnak úgy tűnt. Mindezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a kecskét feldarabolták, mégpedig ahogy éppen adta magát alapon. Csontok, húsok, porcogók s cubákok hevertek szanaszéjjel, mintha a jámbor jószág aknára lépett volna. Aztán került egy tejeskanna, az a nagyobbféle, olyan húszliteres-forma, s a jurta előtti kályhában lobogott a tűz is. Krumpli is került – olyan nagy, sárga héjú, egészséges krumplik meg hagyma, gondolomformán nagyra vágva.

S akkor nyolc-tíz olyan öklömnyi, szép fekete kő került elő a tűzből s költözött be a tejeskannába. S ahogy a kövek szépen sorban beleugráltak a kannába – nem maguktól, persze –, úgy került közéjük szép sorban minden: kecskedarabok, hagyma, krumpli, talán só, valami zsiradék meg valami lé, az éppen víz is lehetett.

Mikor aztán imigyen bekerült a kannába minden, jött a gazda, s a kecske frissen nyúzott bőrét – a lábak is ott fityegtek ám rajta, kecskekörmöstül! – ügyesen rávetette a kanna szájára úgy, hogy ne a szőrös fele nézzen befelé, majd a kanna csatos fedelét némi erőfeszítések árán rácsattintotta a bőrre, imigyen kukta lett a tejeskannából, amit hamar bele is állítottak a tűzbe, s mondták, úgy másfél óra múlva készen is lesz.

De mit lehet csinálni másfél órán keresztül, míg készül a könnyű, diétás kecskereggeli? Nem győzöm hangsúlyozni, mire a „kukta” a tűzbe került, alig múlt el hét óra…

Hát vodkát lehet inni kérem szépen, meg kumiszt.

Aki pedig nem szereti vagy nem bírja az ilyesféle reggeli elfoglaltságokat, hát az semmiképpen ne menjen Mongóliába.

Rezeda Kázmér éppen előhozta a jurtából az aranyszínű Dzsingisz vodkát, hogy körbekínálja, ám ekkor éles, panaszos jajveszékeléssel felsírt megint egy kecske.

Rezeda Kázmér igen megijedt, nem is annyira a sírástól, hanem attól, hogy ez a másik jószág hogyan fog tányérba kerülni, s hát ugye, magyar gyomornak egy kecske is elég soknak tűnik reggelire, nemhogy kettő…

Riadtan nézett hát körül, hogy merre zajlik éppen az újabb gyilkosság, de a mongolok nevetéséből értette, itt valami más huncutság van.

S valóban…

A „kukta” elkezdett kuktaként dolgozni, eresztette ki a gőzt, a kecske frissen nyúzott bőre pedig a forróságtól elkezdett sírni. S mondták a mongolok, náluk kétszer sír a kecske, egyszer vágáskor, egyszer pedig amikor megfő.

No hát, ez tisztázódván, körbement még vagy kétszer a nagy kán, majd lekerült a kukta fedele, tálcára heveredtek a kecskedarabok meg a krumplik, mindenki letelepedett a fűbe, s kezdetét vette a fitneszreggeli.

Rezeda Kázmér fölötte óvatosan vett magának, mert nem evett magától sem birkát, sem kecskét, sem pediglen masztodont, de arrafelé nincsen olyan, hogy nem kóstolod meg legalább, mert annak sértődés a vége.

S akkor jött a meglepetés: a kecske nem volt büdös, de fölöttébb finom viszont igen!

El is fogyott hamar. Többen széttörték a csontjait, s kiszívták belőle a velőt – Rezeda Kázmér ezen az úton már nem ment végig.

A nagy kán viszont a harmadik-negyedik kör után énekelni akart, s ki merne ellentmondani a félelmetes hadúrnak, ugye…

Hát, így esett Mongóliában a híres lakoma.

– A müzlisek meg a mindenmentes, szója latte-kortyolgatók ne menjenek oda… én szóltam időben… – mormolta még maga elé Rezeda Kázmér, aztán beleütötte a tojást a serpenyőbe, amiben elkezdett már sercegni a vaj.

Itthon volt újra Rezeda Kázmér. S eljött a reggeli ideje. De a kecske elkóborolt valahová…

Borítókép: Pásztor Mongóliában (Fotó: AFP)