A dolog úgy kezdődött, hogy Rezeda Kázmér elvetődött Mongóliába. És akkor itt mindjárt álljunk is meg egy pillanatra, ugyanis a kifejezés, amit használtunk, nem egészen pontos. Sőt, pontatlan. Mert lássuk be, elvetődni az ember nem szokott csak úgy, akárhová. Lehet elvetődni mondjuk Bőnyrétalapra, valami férfias ügyből kifolyólag, mi alatt semmiképpen sem párbaj, sokkal inkább asszonynép értendő. S megengedem, még Abbáziába – tovább megyek: Raguzába is el lehet vetődni mindenféle okokból, s mondjuk legyen Velence az elvetődések rádiuszának határa – de mutasson valaki egyetlen embert, aki csak úgy elvetődött Mongóliába. Na ugye. Nincsen olyan. Mongóliába akarattal megy az ember, tervszerűen. Szibéria pedig van olyan messze, mint Mongólia, oda ellenben igen gyakorta akaratuk ellenére mentek sokan...
No, ha ezt sikerült ekképpen tisztáztunk, akkor visszatérhetünk az elbeszélés eredeti medrébe, vagyis, oda, hogy Rezeda Kázmér elvetődött Mongóliába. Tervszerűen, természetesen.
S Rezeda Kázmér nem az a fajta ember volt, aki ha már egyszer elvetődik Mongóliába, akkor nem járja körül alaposan a dolgokat, azt a logikát követve, amely szerint fene se tudja, lesz-e még alkalom és szándék és terv ebben az életben újra elvetődni Mongóliába. Na, akkor ebbe kössön bele valaki…
Maga mögött tudta már Rezeda Kázmér mongóliai utazásának kétharmadát, ami távolságban úgy hatezer kilométert jelent, evett már akkor Rezeda Kázmér birkát is meg lovat is, megszerette a hosort, evett szárított túrót, ivott kumiszt és tejvodkát – ez utóbbira nagyon ne szokjanak rá –, evett sok bócot meg bizonytalan színű és állagú leveseket, s mindezeken túl, valahol a végtelen mongol vadon közepén, egy hajnalban arra ébredt a jurtában, hogy valaki keservesen sír.
Hamar kinézett, s hát egy kecske volt. Aki még nem látott s hallott ilyet, de tervbe vette, hogy kecskét vág, készüljön fel rá, hogy a kecske éppen úgy sír, mikor éppen levágják, mint egy kisgyerek. S ez annyira nem tesz jót az ember lelkének.
Tehát Rezeda Kázmér meglepetten nyugtázta, hogy jurtája ajtajától negyven-negyvenöt centire két derék mongol atyafi kecskét öl éppen, s hamar kiderült, mindez Rezeda Kázmérék tiszteletére történik éppen. Ugyanis híre szaladt a környéken, hogy magyarok járnak vendégségben, s ez arrafelé jót jelent. Mármint az, hogy magyar. Szeretik arrafelé a magyart, testvérnek, rokonnak tartják, hiába, az ő fejük felett másképpen zúgott át a történelem, s az éppen megszálló, leigázó hatalmak s idegen népek nem az eredetüket akarták elvenni tőlük, nem az ősi múltba akartak belerondítani.
Hanem másba.
És az se jobb.
De legalább a mongolok szeretnek bennünket az ősi múltak okán, s ezen szeretet egyik megnyilvánulása, hogy Rezeda Kázmér jurtájától negyven-negyvenöt centire egy kecske éppen zokogva kilehelte a lelkét.
Mikor imigyen túlesett a nehezén szegény pára, igen fürgén kibelezték és megnyúzták, Rezeda Kázmér pedig valamiért a Toldi második énekéből előbukkanó szavakat mormolta magában, vagyis ezt:
„Van, ki a kisbárányt félti izzadástul,
Lerántja bundáját, mégpedig irhástul.”
Egyszer hangosan is elmondta a mongoloknak, akik mosolyogtak és bólogattak, mintha értenék, s ebben volt valami megnyugtató.
Mindezek után pedig felgyorsultak az események. A kecske hamar darabjaira hullott szét, de nem, mint mifelénk, hanem olyan véletlenszerűen, legalábbis Rezeda Kázmérnak úgy tűnt. Mindezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a kecskét feldarabolták, mégpedig ahogy éppen adta magát alapon. Csontok, húsok, porcogók s cubákok hevertek szanaszéjjel, mintha a jámbor jószág aknára lépett volna. Aztán került egy tejeskanna, az a nagyobbféle, olyan húszliteres-forma, s a jurta előtti kályhában lobogott a tűz is. Krumpli is került – olyan nagy, sárga héjú, egészséges krumplik meg hagyma, gondolomformán nagyra vágva.
S akkor nyolc-tíz olyan öklömnyi, szép fekete kő került elő a tűzből s költözött be a tejeskannába. S ahogy a kövek szépen sorban beleugráltak a kannába – nem maguktól, persze –, úgy került közéjük szép sorban minden: kecskedarabok, hagyma, krumpli, talán só, valami zsiradék meg valami lé, az éppen víz is lehetett.
Mikor aztán imigyen bekerült a kannába minden, jött a gazda, s a kecske frissen nyúzott bőrét – a lábak is ott fityegtek ám rajta, kecskekörmöstül! – ügyesen rávetette a kanna szájára úgy, hogy ne a szőrös fele nézzen befelé, majd a kanna csatos fedelét némi erőfeszítések árán rácsattintotta a bőrre, imigyen kukta lett a tejeskannából, amit hamar bele is állítottak a tűzbe, s mondták, úgy másfél óra múlva készen is lesz.
De mit lehet csinálni másfél órán keresztül, míg készül a könnyű, diétás kecskereggeli? Nem győzöm hangsúlyozni, mire a „kukta” a tűzbe került, alig múlt el hét óra…
Hát vodkát lehet inni kérem szépen, meg kumiszt.
Aki pedig nem szereti vagy nem bírja az ilyesféle reggeli elfoglaltságokat, hát az semmiképpen ne menjen Mongóliába.
Rezeda Kázmér éppen előhozta a jurtából az aranyszínű Dzsingisz vodkát, hogy körbekínálja, ám ekkor éles, panaszos jajveszékeléssel felsírt megint egy kecske.
Rezeda Kázmér igen megijedt, nem is annyira a sírástól, hanem attól, hogy ez a másik jószág hogyan fog tányérba kerülni, s hát ugye, magyar gyomornak egy kecske is elég soknak tűnik reggelire, nemhogy kettő…
Riadtan nézett hát körül, hogy merre zajlik éppen az újabb gyilkosság, de a mongolok nevetéséből értette, itt valami más huncutság van.
S valóban…
A „kukta” elkezdett kuktaként dolgozni, eresztette ki a gőzt, a kecske frissen nyúzott bőre pedig a forróságtól elkezdett sírni. S mondták a mongolok, náluk kétszer sír a kecske, egyszer vágáskor, egyszer pedig amikor megfő.
No hát, ez tisztázódván, körbement még vagy kétszer a nagy kán, majd lekerült a kukta fedele, tálcára heveredtek a kecskedarabok meg a krumplik, mindenki letelepedett a fűbe, s kezdetét vette a fitneszreggeli.
Rezeda Kázmér fölötte óvatosan vett magának, mert nem evett magától sem birkát, sem kecskét, sem pediglen masztodont, de arrafelé nincsen olyan, hogy nem kóstolod meg legalább, mert annak sértődés a vége.
S akkor jött a meglepetés: a kecske nem volt büdös, de fölöttébb finom viszont igen!
El is fogyott hamar. Többen széttörték a csontjait, s kiszívták belőle a velőt – Rezeda Kázmér ezen az úton már nem ment végig.
A nagy kán viszont a harmadik-negyedik kör után énekelni akart, s ki merne ellentmondani a félelmetes hadúrnak, ugye…
Hát, így esett Mongóliában a híres lakoma.
– A müzlisek meg a mindenmentes, szója latte-kortyolgatók ne menjenek oda… én szóltam időben… – mormolta még maga elé Rezeda Kázmér, aztán beleütötte a tojást a serpenyőbe, amiben elkezdett már sercegni a vaj.
Itthon volt újra Rezeda Kázmér. S eljött a reggeli ideje. De a kecske elkóborolt valahová…
Borítókép: Pásztor Mongóliában (Fotó: AFP)
