A dolog úgy kezdődött, hogy Rezeda Kázmér elvetődött Mongóliába. És akkor itt mindjárt álljunk is meg egy pillanatra, ugyanis a kifejezés, amit használtunk, nem egészen pontos. Sőt, pontatlan. Mert lássuk be, elvetődni az ember nem szokott csak úgy, akárhová. Lehet elvetődni mondjuk Bőnyrétalapra, valami férfias ügyből kifolyólag, mi alatt semmiképpen sem párbaj, sokkal inkább asszonynép értendő. S megengedem, még Abbáziába – tovább megyek: Raguzába is el lehet vetődni mindenféle okokból, s mondjuk legyen Velence az elvetődések rádiuszának határa – de mutasson valaki egyetlen embert, aki csak úgy elvetődött Mongóliába. Na ugye. Nincsen olyan. Mongóliába akarattal megy az ember, tervszerűen. Szibéria pedig van olyan messze, mint Mongólia, oda ellenben igen gyakorta akaratuk ellenére mentek sokan...
No, ha ezt sikerült ekképpen tisztáztunk, akkor visszatérhetünk az elbeszélés eredeti medrébe, vagyis, oda, hogy Rezeda Kázmér elvetődött Mongóliába. Tervszerűen, természetesen.
S Rezeda Kázmér nem az a fajta ember volt, aki ha már egyszer elvetődik Mongóliába, akkor nem járja körül alaposan a dolgokat, azt a logikát követve, amely szerint fene se tudja, lesz-e még alkalom és szándék és terv ebben az életben újra elvetődni Mongóliába. Na, akkor ebbe kössön bele valaki…
Maga mögött tudta már Rezeda Kázmér mongóliai utazásának kétharmadát, ami távolságban úgy hatezer kilométert jelent, evett már akkor Rezeda Kázmér birkát is meg lovat is, megszerette a hosort, evett szárított túrót, ivott kumiszt és tejvodkát – ez utóbbira nagyon ne szokjanak rá –, evett sok bócot meg bizonytalan színű és állagú leveseket, s mindezeken túl, valahol a végtelen mongol vadon közepén, egy hajnalban arra ébredt a jurtában, hogy valaki keservesen sír.
Hamar kinézett, s hát egy kecske volt. Aki még nem látott s hallott ilyet, de tervbe vette, hogy kecskét vág, készüljön fel rá, hogy a kecske éppen úgy sír, mikor éppen levágják, mint egy kisgyerek. S ez annyira nem tesz jót az ember lelkének.
Tehát Rezeda Kázmér meglepetten nyugtázta, hogy jurtája ajtajától negyven-negyvenöt centire két derék mongol atyafi kecskét öl éppen, s hamar kiderült, mindez Rezeda Kázmérék tiszteletére történik éppen. Ugyanis híre szaladt a környéken, hogy magyarok járnak vendégségben, s ez arrafelé jót jelent. Mármint az, hogy magyar. Szeretik arrafelé a magyart, testvérnek, rokonnak tartják, hiába, az ő fejük felett másképpen zúgott át a történelem, s az éppen megszálló, leigázó hatalmak s idegen népek nem az eredetüket akarták elvenni tőlük, nem az ősi múltba akartak belerondítani.
