Ha nyár, akkor táborok, ha magyartanár valaki, akkor esetleg Élő magyaróra-tábor. Immár tizenharmadszor Sátoraljaújhelyen a Kazinczy Múzeumban, valamint Széphalmon A Magyar Nyelv Múzeumában… Azt is mondhatnánk, hogy a magyar nyelv szülőföldjén, ahol szinte magától teremtődnek a szép nyelvi gondolatok. Ezt a tábort és a hozzákapcsolódó Élő magyaróra-videófolyóiratot főleg nyelvészek szervezik, ámde olyan nyelvészek, akik alapvetően magyar nyelv és irodalom szakos tanárok, vagyis legalább annyira fontos nekik az irodalom, mint a nyelv. Meg egyébként is: létezhet-e nyelv nélküli irodalom?
Mennyire életközeli a magyaróra?
Az Élő magyaróra cím azt sugallja, hogy bizony a magyarórára is be kell köszönnie az életnek, valamint a módszerek között kiemelten kell szerepelnie az élménynek. Egy tanár az euforikus élmény szükségességét hangsúlyozta. Egy másik magyartanár a „misszionárius tudatot” említette. Mások az apostol vagy a sámán párhuzamot hozták. Ez abban áll, ha a tanár nem hoz szóba valamilyen alapvetően fontos jelenséget, szerzőt, könyvet, akkor valószínűleg soha többé nem fog előkerülni a tanítványunk számára.
De hát lehet-e a „mindent” akarni, érdemes-e tartalomjegyzéket tanítani, avagy éppenséggel inkább egy-egy témában, szerzőben kell elmélyülni, s ez az elmélyülés lesz alkalmas más, később előkerülő művek és szerzők megértésére.
Milyen legyen az enciklopédikus tudás és a kereső-felismerő tudás aránya? Kell-e a memoriter? Valamint egységben kellene látni a 3–18 éves korosztály oktatási koncepcióját, de erre senki nem képes, jószerével azt sem tudjuk, hogy milyen előzetes tudásra építhetünk. Vajon felkészít-e az egyetem arra, hogy hogyan tanítsuk a magyart egy hátrányos helyzetű településen, vagy éppen egy elitiskolában? És valóban kell-e a külön nyelvtanóra?
Örök és valószínűleg eldönthetetlen kérdések ezek; vizsgázik a tanári habitus és lehetőségek.
Az én kiváló középiskolai magyartanárnőm is kiemelt egyes alkotókat, velük sokat foglalkozott, másokon inkább átszaladt; a nyelvtanórákat nem nagyon szerette, azokon nem időzött sokat, de az alapvető ismereteket elmondta, megkövetelte, sőt akiben látott további motivációt, annak külön feladatot is adott. Így olvastam el az osztályban egyedül 16 évesen a Faustot, Móricz Erdély-trilógiáját és Petőfi Apostolát.
Az Élő magyaróra-táborban bőven vannak kérdések, és nem hangzanak el megkérdőjelezhetetlen válaszok.
Hiszen a tanítás mindig helyzetre, időre, személyre szabott. Van vers, amellyel 45 percig kell foglalkozni, és van vers, amit csak meg kell említeni.
