Ha nyár, akkor táborok, ha magyartanár valaki, akkor esetleg Élő magyaróra-tábor. Immár tizenharmadszor Sátoraljaújhelyen a Kazinczy Múzeumban, valamint Széphalmon A Magyar Nyelv Múzeumában… Azt is mondhatnánk, hogy a magyar nyelv szülőföldjén, ahol szinte magától teremtődnek a szép nyelvi gondolatok. Ezt a tábort és a hozzákapcsolódó Élő magyaróra-videófolyóiratot főleg nyelvészek szervezik, ámde olyan nyelvészek, akik alapvetően magyar nyelv és irodalom szakos tanárok, vagyis legalább annyira fontos nekik az irodalom, mint a nyelv. Meg egyébként is: létezhet-e nyelv nélküli irodalom?
Mennyire életközeli a magyaróra?
Az Élő magyaróra cím azt sugallja, hogy bizony a magyarórára is be kell köszönnie az életnek, valamint a módszerek között kiemelten kell szerepelnie az élménynek. Egy tanár az euforikus élmény szükségességét hangsúlyozta. Egy másik magyartanár a „misszionárius tudatot” említette. Mások az apostol vagy a sámán párhuzamot hozták. Ez abban áll, ha a tanár nem hoz szóba valamilyen alapvetően fontos jelenséget, szerzőt, könyvet, akkor valószínűleg soha többé nem fog előkerülni a tanítványunk számára.
De hát lehet-e a „mindent” akarni, érdemes-e tartalomjegyzéket tanítani, avagy éppenséggel inkább egy-egy témában, szerzőben kell elmélyülni, s ez az elmélyülés lesz alkalmas más, később előkerülő művek és szerzők megértésére.
Milyen legyen az enciklopédikus tudás és a kereső-felismerő tudás aránya? Kell-e a memoriter? Valamint egységben kellene látni a 3–18 éves korosztály oktatási koncepcióját, de erre senki nem képes, jószerével azt sem tudjuk, hogy milyen előzetes tudásra építhetünk. Vajon felkészít-e az egyetem arra, hogy hogyan tanítsuk a magyart egy hátrányos helyzetű településen, vagy éppen egy elitiskolában? És valóban kell-e a külön nyelvtanóra?
Örök és valószínűleg eldönthetetlen kérdések ezek; vizsgázik a tanári habitus és lehetőségek.
Az én kiváló középiskolai magyartanárnőm is kiemelt egyes alkotókat, velük sokat foglalkozott, másokon inkább átszaladt; a nyelvtanórákat nem nagyon szerette, azokon nem időzött sokat, de az alapvető ismereteket elmondta, megkövetelte, sőt akiben látott további motivációt, annak külön feladatot is adott. Így olvastam el az osztályban egyedül 16 évesen a Faustot, Móricz Erdély-trilógiáját és Petőfi Apostolát.
Az Élő magyaróra-táborban bőven vannak kérdések, és nem hangzanak el megkérdőjelezhetetlen válaszok.
Hiszen a tanítás mindig helyzetre, időre, személyre szabott. Van vers, amellyel 45 percig kell foglalkozni, és van vers, amit csak meg kell említeni.
Lehet életmentő a magyar irodalom?
Minden táborban bőven akadnak konkrét javaslatok, ötletek. Például az, hogy a remek, kiemelt, országos jelentőségű rendezvények (Arany János- vagy Petőfi-év) hogyan kapcsolhatók az iskolához. Vagy olyan, kevesek által ismert lehetőségek, mint a Nemzeti Színház ingyenesen kérhető, utaztatható tantermi drámaelőadásai, vagy a Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) ösztöndíjjal támogatott írói-költői, akik szívesen elmennek a legkisebb települések iskoláiba is. Ahogy azt a PKÜ Kazinczy Műhely Anyanyelvi piknik sorozata is teszi: a Nemzeti Színházból indulva a mostani sátoraljaújhelyi bemutatkozás után felbukkan Aranyosapátiban, Kiscsőszön, Ragályban, de Kapolcson, Zamárdiban és Nagyváradon is.
A tábor egyik előadója, ismert dalszövegíró arról beszélt, hogy
esztétikailag értéktelen dalszövegek olykor életeket tudnak menteni.
Konkrét visszajelzés nincs, hogy éppen az ő szövege hány életet mentett meg, de a statisztikák szerint már kellett ilyennek lennie. És mi, magyartanárok, amellett, hogy felkészítjük egy értelmes, gondolkodó, hasznos életre tanítványainkat, vajon hány életet mentettünk, mentünk meg?
Borítókép: Emil Jannings és Yvette Guilbert az 1926-os Faust című filmben (Fotó: AFP)
