Eleonóra 2024. február 21.
logo

Egy sikeres 1956-os magyar fáradhatatlanul dolgozik Amerikában a hazai közösségek megtartásán

Antal-Ferencz Ildikó
2023.10.19. 18:13 2023.10.19. 18:29
Egy sikeres 1956-os magyar fáradhatatlanul dolgozik Amerikában a hazai közösségek megtartásán

A 2016-ban a Magyar Érdemrend középkeresztjével kitüntetett ortopéd orvos, Somogyi Balázs igazi 1956-os magyar, így fáradhatatlanul dolgozik a helyi közösség megtartásán. Az amerikai magyar diaszpóra meghatározó alakja 85 évesen sem szenved feladathiányban.

Az ember ritkán készül rögtön emigránsnak. Milyen emlékei vannak a győri gyerekkoráról?

Somogyi orvos
Lugas
Somogyi Balázs fiatalon, a forradalom idején. Akkor nem gondolta volna, hogy később úgy hivatkoznak rá (és számos társára), hogy 1956-os magyar. Forrás: családi archívum

– 1938-ban születtem egy Don-kanyart megjárt katonaorvos és egy Győr környéki birtokoskisasszony gyermekeként, egészen korai emlékeim kötődnek a II. világháborúhoz. A szovjet csapatok közeledtével Németországba költöztünk, ahol édesapám ortopéd sebészként dolgozott, ám a háború után a honvágya miatt hazatelepültünk. Ekkor már elég nagy voltam ahhoz, hogy felfogjam: osztályidegen családnak számítunk. Az egyik nagyapám református lelkész, a másik megyei főszolgabíró volt, reakciós családként nem is fogadtuk el a népi demokráciát. Jól emlékszem, hogy az ötvenes években micsoda rettegést hozott az éjszaka közepén megszólaló csengő, milyen volt a megélhetési bizonytalanságból is fakadó állandó feszültség, illetve az a skizofrén állapot, amit a ­totalitárius rendszer és a család antikommunista meggyőződésének ellentéte hozott. Egészséges életszemléletet kaptunk, az öcsémmel és húgommal nem kényeztetettek el minket, hozzászoktunk a nehézségekhez, sőt magától értetődőnek tartottuk azokat. A szüleim gyakran mondták, hogy „édes fiam, ez nem egészen így van”, ha a rendszer ideológiáját hoztam haza az iskolából. Abban az időben a környezet embertelen tudott lenni, ezért volt szükség az erős családi összetartásra, egymás támogatására, hogy ne gondoljunk mindig az élet sötétségére és lássuk: van kiút.

– Az 1956-os forradalom kitörésekor éppen elkezdte orvosi egyetemi tanulmányait. Milyen volt medikusként átélni a harcokat?

– Nem harcoltam az utcán, édesapámmal dolgoztunk együtt a Szabolcs utcai kórházban, főként lőtt sebeket kezeltünk, magyarokét és oroszokét egyaránt. Ma is tisztán emlékszem egyes arcokra, például egy 16 éves lányra, akinek le kellett vágni a lábát, vagy ahogy a szomszéd lányt eltemettük a kertben. Ugyanakkor felejthetetlen az is, milyen pillanatok alatt alakult ki az a szabadságérzés, amelynek nyomát sem tapasztaltuk az előző évtizedek során. A magyar nép akkor tényleg hitt abban, hogy elérkezett a nagy pillanat és megváltozik a helyzet.

– Nem így történt. Ezért döntött a kivándorlás mellett; különösen úgy, hogy édesapja egyszer már visszatelepült?

– Voltaképpen szégyellem magam, mert Miklós öcsémmel arra kényszerítettük a szüleinket, hogy válasszanak köztünk és Magyarország között. Hosszú éjszakákon keresztül viaskodtak önmagukkal és egymással, amíg megszületett a döntés: a család együtt marad. Elsősorban édesapám vesztett sokat az emigráción, hiszen otthon szakmailag sikeres volt és elismert társasági ember volt. Itt jóval alacsonyabbról kellett elölről kezdenie mindent. A lelkiismeret-furdalásom csak évekkel később, beszélgetéseink nyomán enyhült, mert láttam, hogy nem boldogtalan ember. Németországban beteggé tette a honvágy, ám ezt annak ellenére sem hozta magával Amerikába, hogy az első időszak nagyon keserű volt. 1957 elején Vancouverben éltünk, itt ígértek neki állást a helyi kórházban, ami azonban nem valósult meg. A túlélés érdekében az öccsémmel a faiparban kezdtünk dolgozni, édesanyánk sátrakat varrt. Édesapám másfél év után New Yorkban kapott állást, igaz, nem egyszerűen, mert először kommunista párttitkársággal vádolták. Szerencsére egy barátunk kiderítette, hogy névegyezésről van szó, és végül az amerikai szervek is utánanéztek, így engedélyezték az áttelepülést. Ám a kanadai kitérőnek is volt értelme: láttam azt a kilátástalan életet, ami egy vidéki vállalatnál napi nyolc órában dolgozó embernek jut, és rájöttem, ezt semmiképpen sem szeretném. New Yorkban ismét tanulhattam és fejlődhettem szakmailag, így az Egyesült Államok nekem csak jót hozott.

– Hogy sikerült megküzdeni a nehézségekkel és a honvággyal?

– A kosz, a pinceélmények és a halálesetek ismerete alakította ki bennem először a tudatot, hogy az élet gyakran nehéz, de mindig a túlélés lehetőségét kell keresni. A kanadai másfél év leckéje volt, hogy ha valami elsőre nem sikerül, újra neki kell állni. Sok emberrel találkoztam 1956 után, akik a hasonló tapasztalatokra másképp reagáltak. Körülbelül felüket kínozta szinte elviselhetetlen honvágy. Egy textiltervező fiú minden elkeseredését úgy vezette le, hogy obszcén magyar kifejezéseket komponált a textilmintáiba, amelyet az amerikaiak nem értettek. Egy másiknak ajánlottam, ne szívjon napi negyven cigarettát, mire azt válaszolta, ha megteszi, nem lesz barátja. Egy harmadik az édesanyját nem tudta elengedni, vissza is ment Magyarországra. Én azt éltem meg, hogy abban az időben Amerikában minden az ember elkötelezettségétől függött, és azzal előre lehetett lépni. Nyolcvankét éves koromig dolgozhattam ortopéd sebészként.

– A helyi közösségben találkozott erdélyi származású képzőművész feleségével. Miért volt fontos, hogy magyar feleséget válasszon?

– Számtalan esetet láttam, hogy egy magyar férfi elvett egy amerikai hölgyet, de a kulturális különbségek miatt elváltak. Az ellenkezőjét viszont nemcsak a Csillával való házasságom bizonyítja, de néptáncosként láttam, hogy a Hungária Tánc­csoportban kezdődő kapcsolatok kilencven százaléka valóban holtomiglan-holtodiglan tart.

– Feleségével hosszú évtizedeken át az észak-amerikai magyar közösségi élet oszlopos tagjai voltak. Vezette a New York-i székhelyű Hungária Tánccsoportot, rendszeres előadója a Reménység-tavi Itt-ott találkozóknak, volt a Magyar Baráti Közösség és a Connecticuti Magyar Kulturális Társaság elnöke, a wallingfordi Magyar Ház kulturális programfelelőse és számos eseményt rendeznek otthonukban ma is. Miért fontos ez a helytállás?

– A közösségi munkába a táncegyüttes miatt vágtam bele, mert ott jöttem rá, hogy közösségben érdemes alkotni. Fontosnak tartottuk, hogy az itt élő magyarság megtartsa a hagyományait. Még a connecticuti költözésünk után is évekig utaztunk 160 kilométert New Yorkba péntek esténként, hogy végigtáncoljuk az estét, iszogassunk-beszélgessünk. Általában az éjszaka közepén értünk haza, csodálatos véletlen, hogy soha nem történt semmi baj. A népi kultúra művelése az életünk részévé vált, a gyerekeink jöttek velünk. 1977-ben néptánctalálkozóra hívtak Budapestre, ahol a színpadon elénekeltük az „Éljen a magyar szabadság, éljen haza” sorokat, ami a közösség többségének nagyon tetszett, a jelentéskészítőknek kevésbé. A kiöregedés és az utánpótlás hiánya miatt a Hungária a hetvenes évek végén megszűnt. Ma inkább népdalokkal foglalkozunk, vagy olyan projekt­jeink vannak, mint például a magyartanítás újraindítása a wallingfordi Magyar Házban. Otthon is többször tartunk olyan házi koncerteket, amelyekre a nagyobb magyar közönség nem lenne kíváncsi. Rájöttem, hogy ebben az életszakaszban a feladatom a még létező magyar egyesületek eltűnésének megakadályozása. Monroe városban például a Pannónia Klub sokáig minden évben rendezett bált, most azon dolgozom, hogy ismét így legyen. Ha a hagyományokat életben tartjuk, akkor a bál magyarul folyik, magyar zenekar muzsikál. A bevételekből öt-hat ösztöndíjat kaphatnak a magyar származású diákok. Az ösztöndíjprogramok más szervezetekben is előfordulnak: a Connecticuti Magyar Kulturális Társaság például a rendszerváltás előtt évente rendezett gálát, amelynek bevételéből határon túli vidékeket támogattunk. Antennákat telepítettünk Erdélybe, a Dél- és Felvidékre, hogy információhoz juthassanak az ottaniak, emellett száz iskolásról gondoskodtunk öt nemzetiségi középiskolában és főiskolán. A rendszerváltást követően sok dolog változott: például az Itt-ott találkozókon jöttünk rá, hogy már nem feladatunk megszólaltatni a Magyarországon szót nem kapó rendszerkritikusokat, hanem az itt élőknek kell megmutatnunk, mi szükséges a magyarságuk megtartásához.

– Hogyan lehet ezt sikeresen véghezvinni a kiöregedő első generációs bevándorlók és az elkötelezett utánpótlás hiányában?

– Magyarországon az embernek nincs átfogó képe a Nyugaton élő magyarságról. Vancouverben aztán láttuk, hogy nagyon széles a skála. Voltak olyanok, akik ugyanabban a teremben, egymástól pár méterre nem beszéltek, kifejezetten gyűlölték a másik magyart. Ugyanezt láttam Amerikában is, ám itt a véleménykülönbség sokat enyhült. Számos aktív magyar közösség létezik ma is. Meglátjuk, hogyan hatnak majd a manapság az Egyesült Államokban is általánossá váló ideológiai követelmények, amelyek hatásait mi otthonról már ismerjük. A lényeg, hogy dolgozni kell, és nem szabad feladni.

Borítókép: Somogyi Balázs az egyik diaszpórarendezvényen (Forrás: családi archívum)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.