Csokonai megpróbált megélni a művészetből, az örök szegénységet vállalta

Szerb Antal Csokonai kapcsán megállapította, hogy alkotói világának három rétege van: a felvilágosodáskori rokokó, a preromantikus és a népi. A két világháború közötti legendás irodalmár Magyar irodalomtörténet című könyvében kissé rosszallóan írt Csokonai vaskos népiességéről és az emelkedettebb poétikai formákhoz kevéssé illő „paraszti” szóhasználatáról, amely szerinte csökkenti művei és költői nyelve esztétikai értékét. Pedig Csokonai alkotói világának népiessége volt az, amely aztán a tizenkilencedik század derekára Petőfi Sándor és Arany János lírájának népi(es) sajátosságait megalapozta.

Szegedi anekdota, hogy valamikor az 1970-es években Bálint Sándor néprajzkutató és művészettörténész professzor, az 1940-es évek második felében kereszténydemokrata parlamenti képviselő – akinek a boldoggá avatása elől minden akadály elhárult az Apostoli Szentszék szerint – találkozott egy pályája elején álló költővel, akinek a korszak fiatal értelmiségieire és művészeire jellemző módon hosszú haja volt. Bálint Sándor azt mondta neki: Ezzel a hajjal egészen úgy nézel ki, mint Csokonai. Az ifjú lírikus erre kissé sértődötten így válaszolt: De hát az rút volt! Bálint Sándor erre: Igen, de a lelke, az szép volt. 

Csokonai Vitéz Mihály szobra Debrecenben. Fotó: Fortepan 

Táltos, diák, garabonciás

Külön érdekesség, hogy Csokonai alakja folklorisztikus figurává vált. Az ország több részén, de főleg protestáns alföldi vidékeken, jegyeztek föl hozzá kapcsolódó hagyományokat. Garabonciás diáknak és táltosnak tartották, aki hol a helyi táltossal verekedett meg bika alakjában, hol pedig az adott település tudós molnárját látogatta meg (a molnár ugyanis éppolyan titokzatos szereplője volt a folklórnak, mint a diák vagy a vándor, hiszen speciális szakismeretek birtokában volt). Sőt, az 1860-as években még jövendölések is maradtak fönn a neve alatt.

Karcagra menet – tartja az egyik monda – fölvette egy helyi gazda a lovas kocsijára. A lovai ugyanis addig tomboltak és ágaskodtak megvadulva, amíg föl nem szállt a diák. Amikor elváltak, s a város határában leszállt a kocsiról, a gazda megkérdezte a nevét, amire hagyomány szerint stílusosan egy rövid versikével válaszolt. 

Aki kérdi, száz láncalján 

Ős redemptus, nem is mai, 

Debreceni deák vagyok 

És a nevem Csokonai!

(A redemptusok a régi magyar jog szerint olyan személyek és a családok voltak a jászkun régióban, akik jobbágyi terhektől mentesen, szabad emberként birtokolták a földjeiket. A száz lánc nagyjából negyven hektárnyi területet jelöl.)

Kisgyerekként már olvasott

Mások úgy vélték, hogy már kisgyermekkorában megtanult olvasni és egyéb természetfölötti tudásnak is birtokában volt. Hajdúhadházi hagyomány szerint – derül ki Lukács László Csokonai néphagyománybéli alakjáról szóló munkájából – „kétéves korában folyékonyan olvasott, pedig senki nem tanította az olvasásra. A kéményfüstről megmondta, hogy melyik házban mit főznek. Mindenkinek tudta a nevét. Tudott beszélni az állatokkal, a madarakkal és a fákkal. Azt is tudta, hol volt elásva a kincs, de arról sohasem szólt senkinek sem, mert akkor megnémult volna.” Ugyan ezek a folklorizálódott Csokonai-történetek nem valóságosak, a történelmi hűség próbáját legalább részben kiállják, hiszen a költő sokat vándorolt országszerte, s olvasni is nagyon kicsi korában megtanult.

Csokonai Vitéz Mihály félig nemesi, félig polgári származású volt. Apai ágon dunántúli nemesi család sarja (a család nemessége az – egyébként elkallódott – oklevél volt csupán, birtok vagy megélhetés nem járt hozzá). Dédapja és nagyapja is református lelkész volt. Egyik távoli őse, Csokonai Demeter a törökellenes harcokban tüntette ki magát. A magyar csapatoknak kémkedett, elfogott egy törököt és még egy ágyúgolyó elől is elugrott. Édesapja, József Debrecenben telepedett le. Borbély és seborvos volt. Ez a korszakban azt jelentette, hogy a hajvágás és a borotválás mellett kisebb (főleg bőrgyógyászati) műtéti beavatkozásokat, érvágásokat és foghúzásokat is végzett. Céhmesterré is megválasztották és a város megbecsült polgára lett. Olyannyira, hogy a helyi szabómesterből környékbeli kisbirtokossá és a városi belső tanács – mai fogalmaink szerint közgyűlés – tagjává vált Diószegi Mihály lányát vette feleségül. A házaspárnak öt gyermeke született, akik közül hármat hamar eltemettek, s csak két fiú érte meg a felnőttkort, de ők is még édesanyjuk halála előtt elhunytak.  

Csokonai a betűk ismeretét már hároméves korában elsajátította. 

Szüleitől kérdezgette, hogy melyik betű micsoda, s aztán később, ezek megtanulása után kis kóródarabokból betűket formált és szavakat rakott ki. Ha tehát garabonciás diák nem is volt, a hozzá fűződő legendák azon része, hogy hamar tudott olvasni, igaz. Édesapja korai elvesztése után édesanyja, Diószegi Sára nevelte, aki végig támogatta abban, hogy művelt ember és költő legyen. Műveinek egyik első ismerője, olvasója és kritikusa is volt, olyannyira, hogy számos szövegét kívülről tudta.

A költő egész kicsi korától kezdve rengeteget olvasott. A klasszikus irodalmi művek nagy része otthon rendelkezésükre állt. Apja és nagyapja halála után azonban a család elszegényedett. A debreceni református kollégiumba csak úgy iratkozhatott be, hogy az édesanyja naponta hét-nyolc adag étellel támogatta az oktatási intézményt, ezért cserébe tandíjmentességben részesült.

Csokonai magabiztosan elsajátította a görög, a latin, a német, a francia és az olasz nyelvet. Utóbbi kettőt – magyar szótár híján – latin szótárakból. Tizenkét évesen alkalmi költemények szerzőjeként már ismert volt a városban. Fiatalon felköltötte Kazinczy Ferenc figyelmét is, aki húszévesen poétává avatta. Kitűnő tanuló volt. A kollégium egyik legjobb diákja, akit, amikor felsőfokú tanulmányait folytatta, az egyik alsóbb osztály praeceptorává (tanárává) neveztek ki. Mivel azonban a rábízott tanulókkal borozgatott, pipázott és nótázott, később pedig a kollégium rektorának sem adta meg a kellő tiszteletet, eltanácsolták a patinás debreceni intézetből.  

Megélni a művészetből

Egy ideig Sárospatakon tanult jogot, végül vándorlásba kezdett. Pozsonytól Komáromig, Csurgótól Debrecenig járta az országot és főúri támogatókat keresett. Elhatározta ugyanis, hogy – miután az intézményes iskolarendszert nem érezte magáénak, és rájött, hogy sem lelkipásztor, sem tanár, sem jogász nem lehet belőle – kizárólag az irodalomból él. A magyar társadalmi modernitás egyik fokmérője, hogy lehetséges-e „csupán” írói tevékenységből megélni. Abban az időben biztosan nem volt az. Erre példa, hogy Csokonai élete végéig anyagi gondokkal küzdött, és ha nem is nyomorban, de szegénységben élt. Alkalmi verseiért (mint amilyen volt például a könyvtár- és múzeumalapító Széchényi Ferenc Somogy vármegyei főispáni beiktatására írt költeménye) ugyan kapott kisebb-nagyobb összegeket, de stabil megélhetéssel nem rendelkezett. Az 1796-os pozsonyi országgyűlés – ahogy akkoriban nevezték: diéta – idején lapot adott ki, amelynek ő volt a szerzője. A Diétai Magyar Múzsa című folyóiratnak tizenegy száma jelent meg. Életében egyetlen könyvét, a Dorottya címűt adták ki, a Lilla-dalokat tartalmazó verseskötete pedig közvetlenül halála után hagyta el a nyomdát, noha már – tudható levelezéséből – 1793-ban publikálásra készen állt egy könyvnyi költeménye.

Roppant művelt irodalmár, szellemes beszélgetőtárs, vidám és szórakoztató társaság, ugyanakkor beteges és gyönge fizikumú ember volt. 

Külsejét a kortárs Gaál László – egykori diákja, majd műveinek és életrajzi adatainak gyűjtője – így írta le: himlőhelyes arcú, nagy orrú, bozontos szemöldökű, kék szemű fiatalember volt, „mintegy öt lábnyi és hét hüvelyknyi magas; ép termetű, melle domború, vállai nem szélesek, de karjai szembeötlő – asszonyosan – gömbölyűek és izmosak, haja tömött, gesztenyeszínű barna.” (Az öt láb és hét hüvelyk nagyjából százhetven centiméter.)

Csokonai színműveiben (például A méla Tempefői, avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon; Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak), epikus alkotásaiban (például Dorottya, vagyis a dámák diadala a fársángon) és verseiben a vaskos humor, az ironikus társadalomkritika és a klasszikus műveltség egyaránt jelen van. Nagyra becsülte a magyar nyelvet: olyannyira, hogy tájszavakat is gyűjtött. A magyar nyelv feléledése című tanulmányában a következőket írta az 1790-es évek második felében. „Magyar nyelv! Édes nemzetemnek nyelve! Teáltalad szólaltam én meg legelőször, teáltalad hangzott először az én füleimbe az édesanyai nevezet, te reszkettetted meg a levegő eget, amelyet legelőször szívtam, az én bölcsőm körül, s te töltötted be azt az én nevelőimnek, az én hazámfiainak s az engemet szeretőknek nyájaskodásaival; teáltalad kérte az én csecsemő szám a legelső magyar eledelt.” 

Borítókép: Csokonai Vitéz Mihály (Forrás: Wikipédia)