Ármány, Manó, Fene és Guta: 200 éve született a magyar ősvallás nagy kutatója

A magyar archaikus hiedelemvilág, valamint néphagyományunk Boldogasszonyának vagy éppen táltosainak, regöseinek, garabonciásainak és egyéb „szent embereinek” alakja mind a néprajzi és vallástudományi szakembereket, mind a szélesebb nyilvánosságot egyaránt érdekli. Erről a témakörről ugyanis írott és följegyzett történeti forrásanyaggal nem nagyon rendelkezünk (amik fönnmaradtak, azok is vagy marginálisak, vagy vitatható hitelességűek). A legtöbb erre vonatkozó emlék a folklórhagyományban őrződött meg s adták át évszázadokon keresztül nemzedékről nemzedékre.

A népi hitvilágunk emlékeinek, illetve a magyar nyelv tájszavainak, lokális formuláinak és rétegkifejezéseinek összegyűjtése érdekében a modern hazai tudományosság hajnalán, a XVIII–XIX. században sokat tettek a katolikus egyháziak. A népi hagyományvilágunkkal foglalkozó klerikusok közé tartozott többek között a piarista szerzetes és matematikaprofesszor Dugonics András, az egri főegyházmegyei Kandra Kabos és a csanádi egyházmegyei Kálmány Lajos. S ebbe a sorba illik a kétszáz esztendeje született Ipolyi Arnold püspök, akadémikus is, a Magyar Mythologia szerzője.

Ipolyi Arnold fényképe a Vasárnapi Ujságban. Forrás: Wikipédia

Pap és főpap

Ipolyi Arnold (Ipolykeszi, 1823. október 18.–Nagyvárad, 1886. december 2.) német eredetű családból származott, eredeti vezetékneve Stummer volt. Középiskolai tanulmányait Pozsonyban és Nagyszombatban végezte, majd az esztergomi főegyházmegye papnövendéke lett, s egy ideig a bécsi Pázmáneumban tanult. 1847 nyarán pappá szentelték. Ezt követően előbb Komáromszentpéteren volt káplán, majd Pozsonyban hitszónok, végül Zohor, majd Törökszentmiklós plébánosa. 1863-ban egri kanonoki, 1867-ben borsmonostori apáti kinevezést nyert. Ferenc József magyar király 1871 szeptemberében nevezte ki besztercebányai megyéspüspökké, 1886 februárjában pedig a nagyváradi püspökség élére helyezte át.  

Papi és főpapi tevékenysége mellett Ipolyi komoly tudományos munkát végzett. 

Régészként, művészettörténészként, történészként egyaránt sokat publikált: szakfolyóiratokban éppúgy, mint önálló kötetekben. A magyar mellett német és latin nyelven is. Az egri középkori székesegyház történetét, vagy Besztercebánya művelődéstörténetét éppúgy vizsgálta, mint a magyar államnyelv vagy éppen a hazai iparélet históriáját, de a régészeti és a művészettörténeti kutatások módszertanával is foglalkozott. 1865-ben szerzett a bécsi egyetemen doktori fokozatot.  

A Magyar Tudományos Akadémiának 1858 óta volt levelező tagja, de tevékenykedett az Országos Közoktatási Tanács és a Magyar Képzőművészeti Társulat elnökeként, s több németországi és ausztriai tudományos testület rendes vagy tiszteletbeli tagjaként is. Akadémiai székfoglaló beszédét – amely a kor szokásainak megfelelően nyomtatásban is megjelent – A XIII. századi deákmonostori román bazilika címmel tartotta. Referátumában az archeológiai kutatások szükségességét és módszertanát is bemutatva hívta föl a figyelmet arra, hogy a „régiségtannak” (mai fogalmaink szerint a régészetnek) nem pusztán az egykori tárgyi kultúrát kell vizsgálnia. Úgy vélte, szélesebb körben, összehasonlító módszertannal és művelődéstörténeti forrásokat bevonva komplex és tudományközi (napjainkban úgy mondanánk, hogy interdiszciplináris) szemlélettel kell a középkori épületeket és annak az időszaknak a tárgyi kultúráját kutatni.

Ezen megfontolásait a két világháború közötti időszakban a fénykorát élő magyar medievisztika (középkortudomány) is alkalmazta. Az 1920 és 1944 közötti korszakban egyébként a nemzeti függetlenség témaköre, s így az önálló magyar állam gyökerei, amelyek Szent István koráig, illetve a középkori államiságig nyúlnak vissza, fontos – és a kulturális kormányzat által kiemelten támogatott – történeti kutatások témáját adták. Többek között a korszak két jelentős történésze, Hóman Bálint (aki numizmatikai kutató volt elsősorban) és Szekfű Gyula (aki megírta a magyar állam „életrajzát”) is foglalkozott ezzel a kérdéskörrel.

Az akadémia 1861 decemberében rendes tagjai közé választotta Ipolyi Arnoldot. 

Ekkoriban a következő tudományos hitvallást tette: „Őrizzük emlékeinket, gyűjtsük össze töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek, s ezáltal is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, s kétesebb a jövő!” Művészettörténeti és néprajzi kutatásainak hosszú évtizedei alatt foglalkozott az ötvösművészettel, valamint a középkori téglaépítészettel és falfestményekkel, de gyűjtötte és vizsgálta a népi hímzéseket is. Csallóközi útirajzai, amelyek folytatásokban akkoriban a Vasárnapi Újság hasábjain kerültek kiadásra, később önálló kötetben is megjelentek. Több felvidéki tájegységen – így például a Szepességben – mind a folklorisztikai, mind az etnográfiai témakörökre kiterjedő kutatásokat végzett.

Tagja volt annak az 1862-es magyar akadémiai delegációnak (Kubinyi Ferenccel és Henszlmann Imrével együtt), amely Konstantinápolyban Hunyadi Mátyás király könyvtárának a török időkben az Oszmán Birodalom területére került darabjait kereste. Ennek keretében számos görög és latin nyelvű középkori és kora újkori történeti forrás tanulmányozására volt lehetősége, valamint tizenöt corvinát is föllelt, amelyeket kollégáival együtt leírt. 

Törökországi útja alkalmával arra is volt gondja, hogy meglátogassa Rodostót, s a szabadságharcos fejedelem iránti tiszteletből misét mondott abban a kápolnában, amelyben Mikes Kelemen leírásai szerint II. Rákóczi Ferenc imádkozott.

Ipolyi tudományszervező és tudománynépszerűsítő tevékenységét mi sem jellemzi jobban, minthogy a pesti papnevelde vezetőjeként és a Szent István Társulat ügyvezető alelnökeként megindította az ismeretterjesztő Házi könyvtár című sorozatot, és elemi iskolai tankönyveket adott ki nemzetiségi (például szlovák, horvát, ruszin, román) nyelveken, s hogy tudományos szériát indított Régi magyar egyházi írók címmel. Ennek első kötetét ő maga állította össze: Veresmarti Mihály tizenhetedik századi pozsonyi kanonok, író életrajzát írta meg, illetve szövegeit rendezte sajtó alá.

Úr, Ármány, Manó, Fene és Guta

Ipolyi Arnold legnagyobb hatású munkája a Magyar Mythologia című, először 1854-ben megjelent műve volt. A vaskos kötet tizennyolc fejezeten keresztül tekintette át – a szerző bevezetője és abban kifejtett szándékai szerint – a magyarság ősi hitvilágát. Ma már a folklorisztika tudománytörténete a könyv megjelenése óta eltelt csaknem két évszázad újabb szakmai eredményeinek tükrében inkább a magyarság szellemi örökségének egyik első szisztematikus leírásának kísérletét látja benne.  

A Magyar Mythologia hasábjain szó van például az Isten szavunk eredetéről, a keresztényég előtti magyar ősvallás kisebb istenségeiről (Úr, Ármány, Manó, Fene, Guta és így tovább) és szellemeiről, valamint az ördögről és olyan hiedelemlényekről, mint a tündérekről vagy az óriásokról. De az állatokkal, a növényekkel, a természeti elemekkel és az égitestekkel kapcsolatos ősi vélekedésekről és hagyományokról is olvashatunk benne, csakúgy mint a varázslás és a rontás témaköréről. A szöveg tárgyalja még az (éppen Ipolyi által leírt) ősvallásunk papi rendjeinek sorát és a bálványok, szent helyek, oltárok szerepét a régi magyarok képzeteiben.

A Magyar Mythologia elkészítésekor Ipolyi – az írott források számbavétele és a néphagyomány szóbeli tartalmainak lejegyzése mellett – az összehasonlító folklorisztika eszköztárával is dolgozott. A nyugati (latin és germán) és a keleti (perzsa, iszlám, török), valamint az uráli népek mesekincsének és mitológiájának motívumait is a magyar folklórhagyomány fényében vizsgálta, egymással összevetve őket. Forrásainak fölsorolásakor fölhívta a figyelmet a népköltészet és a prózai népi szövegek gyűjtésének jelentőségére is.

Ipolyi Arnold legnépszerűbbnek bizonyult munkáját publikálása idején többen – köztük Csengery Antal polihisztor és politikus – élesen bírálták, sokan azonban elismerően szóltak róla. Toldy Ferenc irodalomtörténész, akadémikus a következő lelkes szavakkal dicsérte a szerzőt. 

Nagyszerű tudományos készülettel és lángelmű vizsgálattal hozza napfényre a magyar nép ősvallása egész rendszerét, kimutatja annak ezer meg ezer fennmaradt szálait népünk regéi, példabeszédei, szokásai és babonáiban.

Diószegi Vilmos orientalista, néprajzkutató, az ősi magyar hitvilág legjelentősebb huszadik századi kutatója úgy vélte, hogy a Magyar Mythologia 

nem pogány világnézetünk kódexe, hanem szellemi kultúránk első elemző összefoglalása, melynek modernebb változatával a magyar néprajz még napjainkban is adós.

Borítókép: Benczúr Gyula festménye, mely Ipolyi halála után néhány évvel, 1892-ben készült (Forrás: Wikipédia)