Három magyar falu teljes lakosságát nyilvánították háborús bűnösnek

Jugoszláviában nemcsak a németeket üldözték a nácik rémtetteiért, de a magyarokat is: három falu teljes lakosságát is háborús bűnösnek nyilvánították, köztük időseket, nőket és gyerekeket, míg az igazi bűnösök már rég elmenekültek. Erről kérdeztük Korhecz Tamást, aki előadást tartott a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Kisebbségpolitikai Kutatóműhelye által Kollektív bűnösség Közép-Európában a II. világháború után és ma címmel megrendezett konferencián.

Fotó: Szilágyi Dénes.

– Mi tette szükségessé, hogy a kollektív bűnösség kérdésével foglalkozzanak egy konferencia keretében?

– Van egy személyes és egy közérdekű vonulata is a konferencia megrendezésének. Személyes azért, mert Gyurcsík Iván, az NKE Kisebbségpolitikai Kutatóműhelyének vezetője a szervezője és formálisan is házigazdája a rendezvénynek. Ő évtizedek óta foglalkozik a kollektív büntetés, a kollektív felelősségre vonás kérdésével. Mivel felvidéki születésű, a Benes-dekrétumok kapcsán. Ez a téma azonban nemcsak az ő vesszőparipája és nemcsak az ő igazságérzetét sérti a kollektív büntetéseknek a kérdése, hanem ennek folyamatos aktualitása is van. Annak ellenére, hogy a nemzetközi jog szabályai szerint és az emberi jogi doktrínák értelmében a büntetőjogi felelősség és a büntetés kérdése egyéni. Csak egyén követhet el bűntettet és csak egyén felelhet ezért. Mások bűntetteiért sem rokonsági alapon, sem azért, mert etnikai és nyelvi közösséget alkotunk, nem lehetünk felelősek. Ez már az ENSZ megalakulása előtt is így volt, azóta pedig számtalan kötelező érvényű egyezményben is megerősítették. Mégsem mondhatjuk azt, hogy ezt a témát lezártnak tekinthetjük. Nemcsak a németek II. világháború utáni kollektív büntetésének következményei érződnek mind a mai napig, bár ez az egyik leglátványosabb eleme annak, hogy egy csoportot a kollektív felelősségre vonás alapján felelőssé tettek a náci Németország vezetőinek és katonáinak a bűntettei miatt. 13-15 millió németet telepítettek ki emiatt erőszakosan és fosztottak meg minden vagyonuktól, polgári joguktól Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia és a Szovjetunió területén. Ez az egyik kiindulópontja ennek a konferenciának. Egyrészt azért, mert ezzel a szörnyű jogfosztással nem megfelelő módon nézett szembe az utókor, még a berlini fal leomlása után sem. Akkor kezdődött a szembesülés: az igazság keresése, az esetleges kárpótlás, a szimbolikus gesztusok kérdése. 

Korhecz Tamás. Fotó: Szilágyi Dénes

 

– Milyen témákkal foglalkoznak?

– A különböző térségekben történt kollektív jogfosztásokkal, illetve ezeknek az orvoslási kísérleteivel. A közérdek ott is megjelenik, hogy körülöttünk ma is olyan dolgok történnek, amelyekben a kollektív felelősségre vonás tendenciáit láthatjuk. Akár az orosz–ukrán háborúban, akár a Gázában történteket nézzük, vagy ahogyan a hegyi-karabahi örmény lakosságot üldözték el Azerbajdzsán területéről. Ennek a konferenciának van egy ilyen irányú mondanivalója is, annak ellenére, hogy ha a jogot tekintjük, nem beszélhetünk kollektív büntetésről. Mégis, a gyakorlati életben azt látjuk, hogy bírósági ítélet nélkül is létezik ez a büntetési forma a világon.

– Van jogorvoslat a kollektív büntetésekre? Például a felvidéki kitelepítések kapcsán?

– A Benes-dekrétumokról, a második világháború utáni csehszlovákiai igazságszolgáltatásról és annak hatásáról beszél Jan Rychlík professzor a konferencián, kitérve a vagyonelkobzásra és később a földtulajdon visszaszolgáltatására. Azok a magyarok, akik a Felvidéken maradtak, visszaszerezhették a vagyonuk egy részét. Akik a lakosságcserében vettek részt és így elvesztették a csehszlovák állampolgárságukat, azoknak kevesebb lehetőségük van erre.

– Ön a Jugoszláviát érintő kollektív bűnösség kérdésével foglalkozik. Magyarok is érintettek voltak ebben?

– A magyarokat is érte kollektív büntetés Jugoszláviában is. Bácskában három falu magyar lakosságát hivatalosan háborús bűnösnek nyilvánították. Csúrog, Zsablya és Mozsor teljes magyar nemzetiségű lakosságát életkorra és nemre való tekintet nélkül nyilvánította háborús bűnösnek 1945-ben a kommunista jugoszláv hatalom. A férfiak nagy részét megölték, a nőket, az öregeket és a gyermekeket pedig a másik két falu magyarjaival együtt a járeki gyűjtőtáborba hurcolták. A három falut azért büntették, mert néhányan segítették a katonákat és a csendőröket a Sajkás-vidéki, 1942-es razzia során. Jugoszláviával foglalkozom, a jugoszláv térségben történt kollektív büntetésekkel és azok mai következményeivel, a kárpótlás, a rehabilitálás kérdésével. Voltak pozitív irányú, fontos lépések is, azonban mégis nagyon akadozik ez. Próbálom mindezt inkább jogászi megközelítésből szemlélni, de nem kerülhetem meg a történelmi, szociológiai és politikai dimenzióikat sem a munkámban. 

A teljes német lakosságot és a három falu magyar lakosságát érintető kollektív büntetés teljesen más jellegű, mert a német lakosságot nem nyilvánították háborús bűnösnek, hanem jogfosztottak lettek a német állam, a nácik bűneiért. 

A három faluban viszont az összes magyar lakost háborús bűnösnek nyilvánították, mert a razzia idején, amikor tényleg szörnyű bűntetteket követett el a magyar csendőrség, egyes magyar emberek segítették a katonák és a csendőrök munkáját. Nem azokat érte csak a büntetés, akik valóban megtették ezt, sőt közülük sokan meg sem várták, amíg a partizánok megérkeznek, addigra már elmenekültek. Azok bűnhődtek, akik a legrosszabb esetben is csak passzív szemlélői voltak a történteknek. Ezeket az eseményeket próbáltam meg összefoglalni, azonosítani azokat a döntéseket és jogszabályokat, amelyek alapján végrehajtották a jogfosztást. Azzal is foglalkozom, hogy a rendszerváltás után Vajdaságban, Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában, ahol németek éltek, hogyan viselkedtek a kollektív büntetéssel kapcsolatban. Mikor, milyen jogszabályok születtek, ezek mennyire tették lehetővé a történelmi igazságtételt, valamilyen kompenzációt vagy kárpótlást. Szerbiában élt a legtöbb német, így azzal is foglalkozom, hogy halad a jogszabályok végrehajtása, illetve, hogy a jogon kívül milyen intézkedések születtek, amelyek valamilyen módon szolgálják a múlttal való szembenézést.

– Erre tud példát mondani?

– Szlovénia részesítette a legkisebb kárpótlásban a németséget. Ott törvény tette lehetővé a háborús áldozatok rehabilitálását, de csak olyan német emberek esetében volt ez lehetséges, akiknek semmilyen együttműködése sem volt az akkori német hatóságokkal. Ezt nehéz volt bizonyítani, mert a szlovéniai németek a birodalom állampolgáraivá váltak. A vagyonvesztés kárpótlása pedig azért nem volt biztosítva, mert csak azok kaphatták vissza vagyonukat, akik a vagyonvesztés idejében jugoszláv állampolgárok voltak. A szlovéniai németek így teljesen ki lettek zárva ebből. Horvátország esetében a politikai rehabilitáció sem működött, mert olyan kikötések voltak az 1991-es törvényben, hogy csak azokat a politikai elítélteket vagy jogfosztottakat rehabilitálják, akiket a horvát nemzeti függetlenségért vívott harcuk miatt üldöztek. Akiket etnikai alapon üldöztek, nem rehabilitálták. A kárpótlásból is kizárták őket, mert azt csak azok kérhették, akik a kárpótlási törvény meghozatalának idején horvát állampolgárok voltak. A horvát alkotmánybíróság azonban megsemmisítette ezt a kizáró rendelkezést és 2002 után mégiscsak kérvényezhették a németek az elkobzott vagyonuk visszaszármaztatását, de a gyakorlatban ez nagyon nehezen valósul meg. Szerbiában indult el legkésőbb ez a folyamat, csak 2011-ben születtek meg a törvények a rehabilitáció és a kárpótlás lehetővé tételére. Viszont ezek a törvények a legbefogadóbbak azokkal szemben, akik a kollektív büntetés áldozatai voltak. Itt sem megy minden akadály nélkül, de elég nagy számban megtörtént a meghurcolt németek és magyarok bírósági rehabilitációja. Ennek nemcsak szimbolikus jelentősége van, hanem bizonyos kártérítési lehetőséghez is juthatnak általa. Másrészt a vagyont visszaszármaztató törvény alkalmazása során már a gyakorlatban is történtek nagyobb mértékű visszaszolgáltatások. Itt történt a legtöbb szimbolikus gesztus is, mind a németek, mind a magyarok irányába.

– Miért fontos ez a téma?

– Egyrészt mélyen el lett temetve, ezért fontos, hogy beszéljünk róla. Ezek az események, annak ellenére, hogy 1990 óta szabadok vagyunk, még a tudományos körökben sem köztudottak. Sok olyan ember van, aki jól tájékozott, de ezekről ők is csak keveset tudnak. Lehet, hogy van egy részük a történészeknek, politológusoknak, akik jól ismerik, mi történt például a szudétanémetekkel Csehországban, de nem tudnak arról, mi történt Jugoszláviában vagy Romániában. Egy tudományos párbeszéd zajlik köztünk itt, amiből készül egy kötet is. Ahhoz, hogy ne kövessük el azokat a hibákat, amelyeket az elődeink, nagyon fontos, hogy legalább a lakosság értelmiségi rétege tisztában legyen a múlttal. A párbeszédek eredményeként esetleg folytatódhatnak elakadt folyamatok. Volt például a szerb kormánynak egy történészekből álló tényfeltáró bizottsága, amely a titkos tömegsírok feltárásán, azonosításán dolgozott, de aztán megszüntették a munkájukat. Alighogy elkezdődött a titkos sírok feltárása, be is fejeződött. Azt mondom, van teendő mindenütt, és reméljük, hogy az itt elhangzott tudományos párbeszéd sok emberhez eljut.

Korhecz Tamás 

Szerbia megválasztott alkotmánybírója, egyetemi tanár, Pro Minoritate-díjas jogász, politikus, kisebbségpolitikai és nemzetpolitikai szakértő, a délvidéki Magyar Nemzeti Tanács korábbi elnöke (2010–2014), a Magyar Mozgalom alapítója. 

Borítókép: Korhecz Tamás a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Kisebbségpolitikai Kutatóműhelye által szervezett konferencián (Fotó: Szilágyi Dénes)