Mindenhol jó, csak otthon nem annyira

Az A-kategóriás Tallinn Black Nights Nemzetközi Filmfesztivál kritikusok által válogatott Critics’ Picks versenyprogramjában tartották a Kék Pelikan című magyar animációs dokumentumfilm ősbemutatóját. A film részben az utazás mámoráról szól, amit könnyű volt átéreznünk a tallinni fesztivál vendégeként.

Az animáció azért is tökéletes formátum ehhez a történethez, mert így nem kellett ismert arcokat megfiatalítani (ami nem működött Scorsese Az ír című filmjében sem), továbbá nem a korabeli díszletek, kosztümök és kellékek felvonultatásában merült ki a képi világ. A látványtól nem marad el a hangkulissza sem olyan korabeli zenékkel, mint az Induljon a banzáj! a Bonanza Banzai-tól, a Lidocain a Hiperkarmától és a Húsrágó hídverő a Kispál és a Borztól, valamint olyan színészek hangjával, mint Börcsök Olivér, Csoma Judit, Csőre Gábor, Olasz Renátó, Rujder Vivien, Thuróczy Szabolcs és Trokán Nóra.

A tallinni ősbemutató azért is találó volt, mert az észtek pontosan tudják, milyen volt a szovjet elnyomás, sőt az oroszok véres befolyása náluk már a nagy északi háborúval kezdődött a XVIII. század elején. (E sorokat a Viru hotellel szemben írom, ahol a helyi KGB főhadiszállása is volt, ma pedig múzeum őrzi az emlékét.) A tallinni fesztiválnál jobb helyen azért sem láthattuk volna a filmet, mert az kétszeresen is szól magáról a kultúrsokkról: egyfelől bemutatja, milyen volt kiszabadulni a keleti blokkból a vasfüggönyön túlra, másfelől egyfajta nosztalgiautazás, stilizált időutazás a magyar közelmúltba. Követendő példa tehát a legújabb magyar animációs dokumentumfilm.

Borítókép: Kék Pelikan (Forrás: NFI)