Az Egyesült Államok egy új polgárháború küszöbén áll

A nyugati világ felsőoktatását egyre többször éri a vád, hogy egyoldalúan mutatja be a világot. A történész, kutató Jeffrey O. Nelson szerint a konzervativizmus nem hal el, mivel a fiatalokat ezekkel az értékekkel is meg lehet ismertetni, sőt egyes felsőoktatási intézményekben már önszerveződő formában is léteznek az alternatívákat nyújtó kezdeményezések.

Budapest, 2022. november 21. Jeffrey O. Nelson, a Russel Kirk Center for Cultural Renewal tudásközpont igazgatója beszédet mond a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Tanulmányok Intézetének John Lukacs és az amerikai konzervativizmus című pódiumbeszélgetésén az egyetem John Lukacs termében 2022. november 21-én. MTI/Mónus Márton Lugas Fotó: Mónus Márton

– A Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézetének rendezvényén ülünk. Mit mond a mai fiataloknak John Lukacs?

Jeffery O. Nelson az NKE-n. Fotó: Szilágyi Dénes

– A mai fiatal generációk az elbeszélésekhez és a történetekhez kapcsolódnak leginkább, ezt látjuk a streaming sikerekben is, ezért szeretik a Netflix-műsorokat. John Lukacs pedig egyike a nagy történetmesélőknek. Nemzeti karakterekről és olyan eseményekről ír, mint a második világháború vagy a hidegháború. Olyan, mintha egy történelmi regényt olvasnánk, elsöprő erejű drámákról, történelmi balesetekről, melléfogásokról van szó, amelyeket zseniális alakok hajtottak végre. John Lukacs a történelemírás szószólója volt. Azt hiszem, szerette volna, ha a történelemnek is lenne egy Shakespeare-e, ami végül maga lett. Karizmatikus személyiség, aki nagyszerű utazásra hívja az olvasókat, ez pedig vonzza a fiatalokat, mert nem száraz tényeket közöl, hanem filmszerűen pergő eseményeket.

– Ez a fajta hozzáállás a modern tanítás eredménye?

– Az Z és alfa generáció másképp tanul, és másfajta oktatásra is van szüksége. Másképp is válnak iskolázottá. Például nem feltétlenül a bizonyos mennyiségű kreditszám érdekli őket, hanem sokkal nyitottabbak az interdiszciplináris alternatívák felé, tehát nem a fegyelmezett tanítási formák között boldogulnak a legjobban. Ugyanakkor nagyon érdeklődőek például az online kurzusok vagy a YouTube-videók iránt, intuitív módon fordulnak az ismeretek felé. Ezért az egyetem mellett gyakran választanak külső intézményeket, ahol kurzusokat vesznek fel, és a lejátszási listákhoz hasonlóan állítják össze a saját tantervüket. Megválogatják a művészeket, a tudományágakat, keresik az összefüggéseket, amelyeket persze maguktól nem mindig látnak. A tanárok ebben segíthetnek. Visszatérve az előző kérdésre, John Lukacs is ebben ad támpontot, mert ő maga rendkívül interdiszciplinárisan gondolkozott. Ami viszont nagy különbség, hogy Lukacs generációját a szó vezérelte, a mai fiatalok viszont a képi világban élnek. Tény, hogy ma hajlamosan vagyunk túlzottan specializálódni, ami éppen ebben a képiesített világban nem feltétlen működik, ezért van szükség a történetekre.

– Ön is emiatt választotta a szakmáját? Amerika történelméből doktorált.

– Igen, a történetek inspiráltak. A múltat talán soha nem ismerhetjük meg, a történelmet viszont igen, és ez segít a jövőt is bizonyos tekintetben előre látni, bár ezzel mindig bizonytalan a kapcsolat. Őszintén szólva a jelenről nem sokat tudok, túlságosan komplikált, de mivel szeretem a történelem romantikáját, a korábbi eseményeket megpróbálom megérteni. Az alakok, a naplók, az általuk képviselt normák rengeteget mesélnek. Tanárként úgy gondolom, hogy ezt az élményt kell átadni a diákoknak, hogy lássák: a történelem az ő történetük. A feljegyzett múlt valahol önmagunk összekapcsolása az emlékezettel, amely nemzeti kontextusban kifejezetten fontos, különösen, ha a keresztény Európát vagy Amerikát nézzük. Közhely, de a történelemben van egyfajta ciklikusság, ugyanakkor egy rendkívül bizonytalan rendszer, amelyben a dolgok váratlanul is megváltozhatnak.

– Képesek vagyunk tanulni a történelemből?

– Számosan mondják jelenleg, hogy az Egyesült Államok egy új polgárháború küszöbén áll, miközben mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy Amerika már átesett egy nagyon véres polgárháborún. Tehát ezekből az emberéletet követelő tapasztalatokból jó lenne építkezni. Ám sokszor nincs pontos utasítás, hogy mit kellene vagy nem kellene tennünk, csak ötleteink vannak. A teoretikus és a racionális megközelítést pedig nem egyszerű összeegyeztetni, és hamis alternatívák születnek. A képzelőerő nagyon fontos, mert lehetőséget ad az absztrakcióra, és a konzervatívok általában jók az elvonatkoztatásban.

– A fiatalok között sok esetben tapasztalható, hogy a körükben nem népszerű a konzervativizmus, mivel csak a korlátokat látják benne. Ön szerint kimehet a divatból ez az eszmerendszer?

– A konzervatívok megértik, hogy van, amit tudunk. Értékelik a korlátokat, amelyek inspirálnak, hogy tovább gondolkozzunk, és kreatív módon találjuk meg a következő lépés irányát. A konzervativizmus a forma ismeretéről szól a vad szabadság mellett. Olyan ez, mint egy vers, ahol éppen a forma adja az igazi szabadságot, anélkül, hogy az elnyomná a tartalmat. A társadalom formája, keretei a történelem által ránk hagyott konvenciók, normák és hagyományok sorozata. T. S. Eliot is tanította, hogy az igazi szabadság valójában a formából fakad. Hamis szabadság az, ami valójában rabszolgává tesz, mert az ember függővé válik az impulzusoktól, bizonyos életmódtól, az ezek miatt hozott döntésektől. Ezt kezdetben talán nehéz megértetni a fiatalokkal, azonban idővel mindannyian látják azon emberek tapasztalatait, akik túl messzire mentek, hogy maximalizálják döntéseiket, és ez végül rendkívül boldogtalanná tette őket. A függőségek klasszikus példák: hogyha túllépünk egy határt, akkor kicsúszik a kezünkből az irányítás. Igaz, hogy a korlátok megismerése és elfogadása nehezebb 18-20 évesen, ám amikor többet látnak és tapasztalnak a világból, de facto konzervatívabbakká válnak. Társadalmi felelősségünk ugyanakkor, hogy pozitív, építő módon tanítsuk meg a fiatalokat a keretekre, és megmutassuk, hogyan kapcsolódnak az emberi boldogsághoz. Európában gyakran éri a vád a konzervatívokat, hogy túl statikusak, és nem haladnak a korral. Amerikában más a helyzet, mit több, Edmund Burke szerint a változás a konzervativizmus egyik eszköze. A lényeg, hogy hatékony módszereket válasszunk azokhoz a dolgokhoz, amelyeket meg akarunk reformálni, és csak azokat reformáljuk, amelyeket tényleg meg kell változtatni.

– A nyugati felsőoktatásról egyre elfogadottabb vélemény, hogy a konzervatív gondolkodást nem tanítja a liberálishoz hasonló mélységgel. Hogyan lehet így megfelelő formában megismertetni a fiatalokat a korlátokkal?

– Kezdjük talán onnan, hogy bár csökken a hívők száma, Amerika még mindig hivatalosan keresztény ország, és szerintem a konzervatívok nagyjából azért konzervatívok, mert keresztények. Mindannyian a természetjog valamilyen formájáról, filozófiai vagy erkölcsi realizmusról beszélünk, ami vonzó, hiszen a fiatalok meg akarják érteni a dolgok valódiságát. Érdekli őket, kik vagyunk és hova megyünk, a kereszténységnek pedig nagyon határozott válasza van ezekre a kérdésekre. Nem véletlen, hogy C. S. Lewis ennyire népszerű. Számtalanszor látom a diákokon az „aha élményt”, amikor találkoznak ezekkel az összefüggésekkel, és kérdezik, miért nem tanították meg nekik ezt korábban. Ma az eltörlés kultúrájában nagyon sokan félnek, pedig az egyetemi éveknek kellene a legizgalmasabb időszaknak lenniük a fiatalok életében. Mégis rettegnek, hogy rossz dolgokat mondanak, hogy társaik kirekesztik őket egy-egy nem fősodorbeli vélemény miatt, ezért, ha a campuson liberális hegemónia uralkodik, inkább hallgatnak. Ám aztán kilépnek az egyetem kapuján kívül, és látják, hogy léteznek a korukbelieket is tömörítő szervezetek, például John Lukacs neve alatt. Az ilyen közösségekbe pedig az elit egyetemek diákjaitól kezdve a kis főiskolák tanulóiig számosan jelentkeznek, majd vesznek részt tanulmányutakon, ahol keresztény és konzervatív professzorok mesélnek nekik például Alexis de Tocqueville-ről. Ezek az alternatív képzések lehetőséget biztosítanak az eltérő gondolkozásra, amire a mai nagyon polarizált világunkban szükség van.

Névjegy

Jeffrey O. Nelson a Detroiti Egyetemen diplomázott, mesterképzését a Yale-en folytatta, és az Edinburgh-i Egyetemen doktorált amerikai történelemből. Több könyv szerkesztője, gyakori előadó és tanár, illetve a Russell Kirk Center for Cultural Renewal igazgatója.