Ma száz éve született a John Lukacsként ismert Lukács János, a XX. század egyik legjelentősebb, magyar–amerikai történetírója. Ebbe az egyszerű mondatba annyi információ van belesűrítve, hogy érdemes egyenként kibontani a jelentésüket.
Kezdjük a születési dátummal – 1924. január 31. –, amelyről ő maga többször is megjegyezte, hogy különleges, mivel tíz nappal azután született, hogy meghalt Lenin, és hárommal azelőtt, hogy meghalt Woodrow Wilson. A bolsevik forradalmár és az amerikai elnök eszméikben XIX. századiak voltak, s mire megkezdődött a XX., világnézetük már elavult, s évekkel a haláluk előtt mindketten összeomlottak fizikailag és szellemileg is.
A XX. század valójában csak 1914-ben – az első világháborúval – kezdődött meg (egyébként sok történész szerint), és 1989-ben (Európa és Németország kettéosztásának, egyben a hidegháború vége) zárult.
A XX. századnak kettős értelemben volt a történetírója Lukacs: egyrészt mert ő maga vallotta, hogy ehhez a századhoz tartozik, s hosszú élete (2019-ben hunyt el) kétharmadát e rövid században élte; másrészt kutatói, tanítói és írói munkássága döntő részben ezzel az időszakkal foglalkozik. Alighanem kevesen vannak, akik olyan sokat tudtak és írtak a XX. század európai és amerikai, s különösen a második világháború történetéről, mint ő. A történetíró szó pedig számára többet jelentett a történésznél. Isten velem címmel tizenöt éve megjelent szellemi önéletrajzában idézi Michael Oakeshott angol konzervatív gondolkodót, aki szerint a történelem létrehozásának egyetlen módja a történetírás. És aki több tucat könyvéből csak kettőt-hármat olvasott, az tudja, hogy elég jól, szépen, élvezetesen, érdekesen, a legigényesebb esszé (sőt gyakran lírai) műfajban is tudott írni.
S miért magyar–amerikai vagy amerikai–magyar? Nem csupán amiatt, mert Magyarországon született, majd huszonkét évesen elhagyta hazáját és az Amerikai Egyesült Államokba települt, és bár az 1980-as évektől kezdve rendszeresen hazalátogatott, sohasem érzett csábítást, hogy visszaköltözzön. Gyakran írta kettős identitásáról: Magyarország az anyám, Amerika a feleségem. Említett önéletrajzában így vallott magáról: „Én nem lettem amerikaivá. Nem tagadtam meg őseimet, de nem vagyok magyar író, bár lehettem volna… Elmémet az én fogadott hazám foglalkoztatja, meg a történelme. És az én szülőhazám, meg a történelme. Mikor melyik jobban.” Tény, hogy legtöbb könyvét nem Magyarország, hanem Európa és Amerika XX. századi történetéről írta, de ezekből sokat tanulhatunk hazánkról is.
John Lukacs ugyanis tudatosan tanítani akart. Nemcsak egyetemeken, hanem könyveivel, cikkeivel is. Sokszor hangsúlyozta, hogy ő történész, nem próféta, hiszen előrefelé élünk, de csak visszafelé tudunk gondolkodni és megérteni; minden tudásunk foglalata múlt. Azt írta, a történész nem tudja – ne is akarja – megjövendölni, hogy mi lesz, mégis könyveiben gyakran előretekintett a jövőbe. A magam részéről ezeket a „prófétai” víziókat legalább olyan érdekesnek és fontosnak tartom, mint a múltra vonatkozó, lenyűgözően gazdag – gondolkodásra, s gyakran vitára is ösztönző – tudását. Már csak azért is, mert bár negyvenöt éve történészdiplomát szereztem, mégsem lettem hivatásos történész, de a történelmi problémák, összefüggések, tendenciák, fordulópontok mindmáig foglalkoztatnak, s újságíróként az elmúlt negyedszázadban száznál jóval több történelmi cikket, kisesszét publikáltam.
Lukacs egyik legfontosabb gondolata, hogy az emberi tudás célja nem a pontosság, még csak nem is a bizonyosság, hanem a megértés. Tudásunk se nem objektív, se nem szubjektív, hanem személyes és résztvevő. A történelem a rögzített és az emlékezetben őrzött múlt. Emlékezet és gondolkodás, miként képzelet és látás, elválaszthatatlanok egymástól. Megvannak a maguk korlátjai: de ezeknek a felismerése gazdagíthat bennünket. Ilyen az emberi természet, s ilyen kell hogy legyen bármely régi vagy újfajta humanizmus felfogása – történelmi inkább, mint „tudományos”.
Azt az „új humanizmust”, amely felismerte elkerülhetetlen emberi korlátjainkat, valamint Földünk s vele együtt a magunk központi helyét a mi világegyetemünkben, a tudományos és technológiai haladást meghaladó, újkor utáni korszaknak morális és intellektuális tartást adó hozzáállásként ajánlotta Lukacs. Merthogy – mint az éppen három évtizede megjelent A XX. század és az újkor vége című (egyik legfontosabb) könyvében meggyőzően bemutatta – a XX. századdal együtt immár az újkor, azaz a nyugati civilizáció és a polgári kultúra ötszáz éves kora is véget ér.
S ő, mint „hátramaradt reakciós” és „hátramaradt polgár”, felismerte, kimondta és leírta, hogy az utóbbi ötszáz év uralkodó eszméi közül sok – vagy eleve, vagy immár – téves, hamis, elavult, s ugyanígy tévedés volt az is, hogy a hitet felcserélték a rációval. Az újkor végére kiderült, hogy a technikai fejlődés és a demokrácia, valamint a barbárság immár nem összeegyezhetetlen, sőt a barbárok már belül vannak a – jórészt ledöntött – kapukon.
De hogy mi történik ezután, az megint (mint korábban is) attól függ, hogy mit gondolnak az emberek arról, ami történik.
John Lukacs azt tartotta a fő feladatunknak, hogy miképp hárítsuk el a hanyatlást egy új, „posztmodern” barbárságba. Ehhez arra kérte olvasóit, forduljanak a múlt felé, válogassanak hagyatékából, merítsenek belőle ihletet. Mert a történelem megtanít arra, hogy megértsük és elfogadjuk a valóságot, benne önmagunkat, azzal a személyes felelősséggel együtt, amiről nem mondhatunk le. Az ellenállás legyen a reakciónk az Európát jelenleg kívülről és belülről is halálosan fenyegető barbár akciókra.
Borítókép: John Lukacs (Fotó: Leemage/AFP)
