John Lukacs ugyanis tudatosan tanítani akart. Nemcsak egyetemeken, hanem könyveivel, cikkeivel is. Sokszor hangsúlyozta, hogy ő történész, nem próféta, hiszen előrefelé élünk, de csak visszafelé tudunk gondolkodni és megérteni; minden tudásunk foglalata múlt. Azt írta, a történész nem tudja – ne is akarja – megjövendölni, hogy mi lesz, mégis könyveiben gyakran előretekintett a jövőbe. A magam részéről ezeket a „prófétai” víziókat legalább olyan érdekesnek és fontosnak tartom, mint a múltra vonatkozó, lenyűgözően gazdag – gondolkodásra, s gyakran vitára is ösztönző – tudását. Már csak azért is, mert bár negyvenöt éve történészdiplomát szereztem, mégsem lettem hivatásos történész, de a történelmi problémák, összefüggések, tendenciák, fordulópontok mindmáig foglalkoztatnak, s újságíróként az elmúlt negyedszázadban száznál jóval több történelmi cikket, kisesszét publikáltam.
Lukacs egyik legfontosabb gondolata, hogy az emberi tudás célja nem a pontosság, még csak nem is a bizonyosság, hanem a megértés. Tudásunk se nem objektív, se nem szubjektív, hanem személyes és résztvevő. A történelem a rögzített és az emlékezetben őrzött múlt. Emlékezet és gondolkodás, miként képzelet és látás, elválaszthatatlanok egymástól. Megvannak a maguk korlátjai: de ezeknek a felismerése gazdagíthat bennünket. Ilyen az emberi természet, s ilyen kell hogy legyen bármely régi vagy újfajta humanizmus felfogása – történelmi inkább, mint „tudományos”.
Azt az „új humanizmust”, amely felismerte elkerülhetetlen emberi korlátjainkat, valamint Földünk s vele együtt a magunk központi helyét a mi világegyetemünkben, a tudományos és technológiai haladást meghaladó, újkor utáni korszaknak morális és intellektuális tartást adó hozzáállásként ajánlotta Lukacs. Merthogy – mint az éppen három évtizede megjelent A XX. század és az újkor vége című (egyik legfontosabb) könyvében meggyőzően bemutatta – a XX. századdal együtt immár az újkor, azaz a nyugati civilizáció és a polgári kultúra ötszáz éves kora is véget ér.
S ő, mint „hátramaradt reakciós” és „hátramaradt polgár”, felismerte, kimondta és leírta, hogy az utóbbi ötszáz év uralkodó eszméi közül sok – vagy eleve, vagy immár – téves, hamis, elavult, s ugyanígy tévedés volt az is, hogy a hitet felcserélték a rációval. Az újkor végére kiderült, hogy a technikai fejlődés és a demokrácia, valamint a barbárság immár nem összeegyezhetetlen, sőt a barbárok már belül vannak a – jórészt ledöntött – kapukon.
De hogy mi történik ezután, az megint (mint korábban is) attól függ, hogy mit gondolnak az emberek arról, ami történik.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!