Az 1904. augusztus 1-jén szegedi parasztpolgári családban született Bálint Sándor középiskolai tanári oklevelet, majd doktori fokozatot, később egyetemi magántanári címet szerzett a város egyetemén, amelynek később néprajzprofesszora lett. Az 1930-as években kapcsolatban állt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumával, amelynek többek között az akkor szegedi egyetemi hallgató Radnóti Miklós is tagja volt. Egy korabeli, a Dóm téren készült csoportképükön ott van Bálint Sándor is, amint Radnóti egyik karjával a válla alá vonja. Évtizedekkel később úgy emlékezett a költőre, hogy kevés tisztább, emberségesebb embert ismert nála. A Szegedi Fiatalok által kiadott, Buday György rajzaival díszített, zsebkönyv méretű Szegedi kis kalendárium több kötetében (1930, 1931) Bálint Sándor népdalgyűjtését adta közre.
A koalíciós években – amit manapság a történettudomány joggal Magyarország szovjetizálása időszakának nevez – politikai szerepet is vállalt. 1945 novemberében az akkoriban a polgári erőket tömörítő gyűjtőpárt, a választásokon győztes Független Kisgazdapárt csongrád–csanádi listájáról jutott a Nemzetgyűlésbe. 1945 elejétől a Keresztény Demokrata Néppártnak, majd a Barankovics István vezette Demokrata Néppártnak (DNP) volt tagja. Mivel azonban a szervezet a megszálló szovjet csapatoktól nem kapott működési engedélyt, politikusai a kisgazdapárt jelöltjeként indultak a választáson. Az 1947. augusztusi voksoláson viszont már a DNP országos listájáról nyert parlamenti mandátumot. Képviselőségéről lemondott 1948 decemberében, Mindszenty József bíboros letartóztatása után.
Bár a közélettől visszavonult, Rákosi Mátyás, majd Kádár János kommunista diktatúrája eltávolította az egyetemi katedráról.
Az 1960-as évek közepén, mondvacsinált ürüggyel, bírósági perben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, mert rendszerellenes könyveket hozott haza Nyugat-Németországból, köztük egy Nagy Imre valós történeti és politikai szerepét bemutató munkát, s ezeket olvasta és kölcsönadta barátainak (akik közül többen besúgók voltak). A kádári gondolatrendőrség tehát jól működött.
Az ítélet után az egyetem is fegyelmi eljárást folytatott ellene. Bálint Sándor a sorozatos megaláztatások és a megbélyegzés után a nyugdíjazását kérte. A diktatúra hálózata élete végéig figyelte: dossziéjának utolsó jelentése a temetésén készült. Budapesten, 1980. május 10-én közlekedési balesetben hunyt el. A katolikus egyház viszont tisztelettel őrzi Bálint Sándor emlékét: Gyulay Endre nyugalmazott szeged–csanádi megyés püspök áldozatos munkája eredményeként folyamatban van boldoggá avatási eljárása.
Bálint Sándor a néprajztudomány forrásanyaga és módszertana mellett – többek között – a művészettörténet, a történelem, a nyelvészet, a filológia, a kodikológia, az ikonográfia területén is avatottan tevékenykedett és érvényes megállapításokat tett, s új kutatási eredményeket alkotott. Mindezeken kívül a klasszikus zene, valamint a magyar és az európai irodalom ismerője, értője és kedvelője volt. Már egészen fiatalon elköteleződött az irodalom mellett, s egyik első önálló kötete éppen irodalomtörténészi érdeklődését, anyagismeretét és bizonyos mértékű módszertani fölkészültségét bizonyítja. Az Irodalomtörténeti tanulmányok című, mindössze negyvenoldalas kiadvány Szegeden jelent meg 1935-ben. A négy írást tartalmazó kötetben két művelődéstörténeti esszé (Zrínyi Miklósról és Vajda Jánosról), egy adatközlő tanulmány (Dugonics András fiatalkori dalgyűjteményéről) és egy áttekintő igényű irodalmi panoráma (a korabeli erdélyi kortárs literatúráról) kapott helyet.
Már a könyvecske tartalmi heterogenitása is érdekes, hiszen kis terjedelme ellenére a barokktól a XX. századig terjed a lapjain tárgyalt irodalmi korszakok íve. Ráadásul az írások – a Dugonics-kézirat filológiai bemutatása és adatközlő publikálása kivételével – inkább esszéisztikus gondolatsoroknak tűnnek, mint átgondolt és módszeres tanulmányoknak. Ennél érdekesebb azonban, hogy a szerző ezeket – mint a cím is mutatja – irodalomtörténeti tanulmányoknak tartotta, s ezzel lényegében magát is irodalomtörténészként határozta meg.
Ugyan Bálint Sándornak az első nyomtatásban megjelent művei elsősorban néprajzi tárgyúak voltak, s kifejezetten a szegedi népélethez kötődtek, 1926-ban írott doktori disszertációja – amely a keleti filológus és kiskunhalasi református lelkész Szilády Áron életútját és tudományos pályáját tekintette át – kifejezetten művelődéstörténeti munka volt.
Bár a fiatal Bálint Sándornak jelentek meg irodalomtörténeti írásai, hangoztak el ilyen témájú előadásai, mégis, úgy vélem, kevesen tartották kortársai közül irodalomtörténésznek. Hogy magának a szerzőnek ezen kötete címével az volt-e a szándéka, hogy önmagát irodalomtörténészként pozicionálja vagy pusztán a kiadvány műfaját szerette volna meghatározni, az ma már eldönthetetlen.
Az Irodalomtörténeti tanulmányok című Bálint Sándor-kötet első szövege a Vázlat a költő Zrínyi arcképéhez. A rövid – datálása szerint 1929-ben készült – cikk a hagyományos és a XX. század elején is élő Zrínyi-képet adja tovább, azzal a különbséggel, hogy a XVII. századi költőt és hadvezért jóval markánsabban a katolikus irodalom és a katolikus kultúra szcénájában helyezi el, mint korábban a vele foglalkozó kutatók. „A humanista kultúra – fogalmazta meg Bálint Sándor –, a barokk szellem korának politikai irodalma a fiatal Zrínyinek gyönyörűség volt, de még több: a kontraszthatás emberi elvénél fogva önmagának teljesebb megismeréséhez segítette hozzá. Később pedig, a hatásoknak ez izzó tüzéből, fiatalságának remegéséből, poétai múltból, egyéni kedvtelések után előttünk áll a férfi Zrínyi, a szolgálás hőse, mindkét haza magyarjának lelkiismerete és megtalált szava. A férfi Zrínyi nemcsak kardjával áldoz, de ifjúságának álmait is feláldozza a magyarságnak.”
Bálint Sándor irodalomtörténeti kötetének második írása – amely a maga húsz oldalával a kiadvány teljes terjedelmének pontosan a felét teszi ki – Dugonics Andrásnak, a szegedi dráma és próza atyjának az 1760-as évek első felében összeállított kéziratos dalgyűjteményének ismertetése, illetve némely szövegének közlése. A Vajda János című esszé a költő születésének centenáriuma alkalmából a szegedi egyetem baráti körének bölcsész szakosztályában elhangzott anyag bővített és továbbgondolt változata.
Ebben a szövegben Bálint Sándor szintén a kereszténység etikai és esztétikai alapállásából, valamint – ugyancsak a keresztény felekezeteknek a közjót előtérbe helyező társadalmi tanításából kiindulva – a költői szerep nemzeti és közösségi tartalmának aspektusából közelít választott alkotójához. Sőt: mintha – igaz, inkább burkoltan és visszafogottan – kicsit meg is róná Vajda Jánost a költészetében fölbukkanó túl sok érzelem, szerelem és lappangó erotika miatt. S ezen „magánügyek” helyett a „közügyek” lírai megjelenítését helyesli.
Bálint Sándor irodalomtörténeti tárgyú munkáinak gyűjteményét Az erdélyi irodalom című írás zárja. A tanulmány a kortárs – vagyis az 1920–1930-as évek – erdélyi magyar irodalmának szemléje. A szövegből kitűnik, hogy a szerző – noha számos alkotót említ, s ezzel nagy irodalmi tájékozottságról tesz tanúbizonyságot – a költők közül Áprily Lajos és Dsida Jenő, míg a prózaírók sorából Kós Károly, Nyírő József és Tamási Áron műveit tartja nagyra. Kortárs erdélyi irodalmi panorámájának összegzését a következő szavakkal teszi meg: „A budapesti írástudók tekintélyes része – úgynevezett jobb- és baloldal egyaránt – sajnos nem áll felelősségének és hivatásának, magyar és művész kötelességeinek magaslatán. Ezzel szemben Erdély magyar irodalma – talán botladozóbb mesterségbeli készséggel, néha fiatalságának szertelenségeivel, de – hitvallói bátorsággal mondja el nemzetéről és koráról mindazt, amit az ő sorsa elmondani minden magyaroknak.”
Borítókép: Bálint Sándor mellszobra a Nemzeti Panteonban (Fotó: Karnok Csaba)
