Politikai szemléletének és ideológiai orientációjának gyökereit keresve szülőhelyére, Szeged parasztpolgári társadalmú Alsóváros negyedébe vezetnek a szálak. Itt ivódott belé a kereszténység, az alföldi magyar nép katolicizmusa – mintegy anyai örökségként, hiszen édesapját korán elvesztette, s a gyermekét paprikaföldolgozásból eltartó, keménykezű édesanyja révén szocializálódott a katolikus szokásrendben, erkölcsiségben, hagyományvilágban. Később ez a fundamentum határozta meg egyrészt egyéni cselekvéseit és döntéseit, másrészt szakmai és tudományos érdeklődését: a magyarság szakrális néprajzának, illetve Szeged és a „szögedi nemzet” kulturális és tárgyi örökségének kutatását. A katolicizmus társadalmi tanítása tehát eredendően sajátja volt.
Jellemző epizód Bálint Sándorra a következő. 1947 márciusában Ortutay Gyula kisgazdapárti vallás- és közoktatásügyi miniszter – aki Bálint Sándor baráti körébe tartozott még a szegedi egyetemi évek alatt, s akivel közös tudományos diszciplínájuk volt a néprajztudomány – javasolta a kötelező iskolai hitoktatás fakultatívvá tételét. Ez a terv persze valójában a kommunistáktól származott, de tartva a nagymértékű társadalmi ellenállástól, inkább a kisgazda Ortutayt (aki nem mellesleg titokban a Magyar Kommunista Pártnak is tagja volt) bízták meg a javaslat előterjesztésével. Az országos tiltakozáshullám nem is maradt el, s a palamentben a DNP-s képviselő Bálint Sándor is fölszólalt ellene.
Beszédében a lelkiismereti szabadságra hivatkozva vezette le az iskolai vallásoktatás szükségességét, hiszen – indokolt – a keresztény szülőknek erkölcsi kötelességük gyermekeik vallási nevelését biztosítani, s iskolai hitoktatás híján a szülők önhibájukon kívül nem tudnák teljesíteni a gyermekük keresztelésekor vállalt ígéretüket. Bálint Sándor beszéde után odament Ortutayhoz és megkérdezte tőle: „Gyula, ugye, igazam volt?”
Az 1960-as években a következőket jegyezte föl a kádári diktatúra Magyarországról. „Amiben idehaza élünk, az szellemi vesztegzár, hódoltság a javából. […] K[ádár]. J[ános]. államának az a tragédiája, hogy az emlegetett »frigidaire szocializmusnak«, a kispolgári materializmusnak, a habzsoló önzésnek, az eszménnyé emelt műveletlenségnek, a komfort eretnekségnek kénytelen engedni. Ez a társadalom – legalább egyelőre – méltatlan is a szabadságra. […] Láncra verve, kifosztva, sivatagba száműzve is szabad vagyok, elfogadom így ezt az életet: halálos életemet, de bele sohasem nyugszom.”
Bár a közélettől visszavonult, Rákosi Mátyás, majd Kádár János kommunista diktatúrája eltávolította az egyetemi katedráról. Az 1960-as évek közepén, mondvacsinált ürüggyel, bírósági perben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, mert „rendszerellenes” könyveket hozott haza Nyugat-Németországból, köztük egy Nagy Imre „valós” történeti és politikai szerepét bemutató munkát, s ezeket olvasta és kölcsönadta barátainak, akik közül többen is besúgók voltak, s akik róla is jelentettek. A kádári gondolatrendőrség tehát jól működött. Az ítélet után az egyetem is fegyelmi eljárást folytatott ellene. Bálint Sándor a sorozatos megaláztatások és a megbélyegzés után nyugdíjazását kérte. A diktatúra hálózata élete végéig figyelte: dossziéjának utolsó jelentése a temetésén készült. Budapesten, 1980. május 10-én közlekedési balesetben hunyt el.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!