Muszorgszkij az étlapon

Úgy tűnik, az élet mégiscsak örök és legyőzhetetlen.

– Abban a felső-budai kerületben, ahol gyerekeskedtem, a Fehér Lajos halálán kívül egyetlen följegyzésre méltó esemény fordult elő a kerület életében, ez pedig a cseresznyelopás volt a Fehér Lajos kertjéből – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, mert ha behavazódott a táj, mindjárt elkezdett játszani a morfondírján. Aztán pedig azon mosolygott (persze csak magában), vajon lesz-e majd úgy bő száz esztendő múltán, mondjuk 2144-ben egy lelkes, ifjú irodalmár, aki kikutatja Rezeda Kázmér morfondírozásaiból a példakép morfondírozásait, vagyis a szándékosan és tudatosan elkövetett plágiumokat, például ezt itt, amit a régi morfondírozó így hagyott örökül: 

„Abban a felvidéki városban, ahol egy darabig gyerekeskedtem, Zsigmond király látogatása óta csupán egyetlen följegyzésre méltó esemény fordult elő a városka életében, ez pedig a tűzoltóság szervezése volt.” 

No hát, majd ilyesmivel kell elbíbelődnie 2144-ben annak az ifjú irodalmárnak, persze abban a nem várt esetben, ha ez az emberiség mégis túléli a következő tíz évet, és 2034–35 táján is két lábra egyenesedve járunk még, és be-beülünk olykor egy-egy kisvendéglőbe, kertvendéglőbe, restibe vagy kocsmába, múlatni az időt s teljesen felesleges dolgokról elmélkedni, netán diskurálni. 

Ha túléljük ezt a tíz évet, talán lesz 2144-ben is egy fölösleges tudományok doktora. 

– Én ennek a változatnak szurkolok… – játszott egy zordabb futamot Rezeda Kázmér a morfondírján, olyasmit, mint Muszorgszkij a Baba Yaga kunyhójában…

– Tényleg… Vajon be lehetne-e mutatni ma az Egy kiállítás képeit Ukrajnában? Mily’ szépen játszná a Kijevi nagykaput az orosz zsenitől egy zenekar, mily’ romantikus lenne… – és mosolygott magában Rezeda Kázmér, s kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy „játszná”, ahelyett, hogy játszaná. 

– Egészen jól megy a Kijevi nagykapu egy grandiózus téli húsleveshez – gondolta tovább a feleslegességeket Kázmér, egyre jobban mosolyogva magában, amely mosoly már-már vigyornak is beillett, majd feltette magában a kérdést, ami, lássuk be, legalább ennyire fontos, és megválaszolása segíthetne elkerülni a világvégét. Tehát: 

– És vajon mit kellene játszani az első tavaszi tojásos galuskához, amelyhez friss saláta is dukál? 

– Talán a Csibék tánca a tojáshéjban, ahhoz az dukálna. 

Minden bizonnyal…

S persze, ha már havas a táj, ha már túl kellene élni a következő tíz esztendőt, ha már a gasztronómia az idősödő urak erotikája, s ha már ennyire odalett minden s benne az életünk, akkor tegyük fel az egészet, az Egy kiállítás képeit, persze igazi lemezen, ne modernkedjünk semmi mással, Muszorgszkijnak a régi, fekete lemez áll jól, miképpen a Pink Floydnak és az Emerson Lake and Palmernek is, s míg előkeressük Muszorgszkijt, képzeljük is magunk elé az idegbeteg orosz zsenit, aki még katonatisztként találkozik azokkal a barátaival, akikkel együtt megalakítják az orosz „Ötök”-et. Öt orosz zseni, akik meg akarják teremteni, erősíteni az orosz nemzeti zenét. Annyira orosz ez is, hogy ne mondjam, tökéletes! Az orosz nemzeti zene megteremtésének szándékával egy katonatiszt – Muszorgszkij –, egy kémikus-orvos – Borogyin –, egy tengerésztiszt – Rimszkij-Korszakov –, egy hadmérnök – Cezar Antonovics Kjui – és Balakirev, vagyis egy matematikus állt elő, de legalább Balakirev tanult zenét is. Ők hagyták ránk az Iszlamej keleti fantáziát, a Közép-Ázsia pusztáin című szimfonikus költeményt, amit Borogyin egyenesen Liszt Ferencnek ajánlott, a Mozart és Salierit, a Lakoma pestis idejént vagy a Kaukázusi fogolyt, és hát persze a Borisz Godunovot és az Egy kiállítás képeit. 

Egy katonatiszt, egy tengerésztiszt, egy hadmérnök, egy orvos-kémikus és egy matematikus megteremti az orosz nemzeti zenét. 

– Majd megnézzük a végén, vajon mit fog megteremteni egy ripacs, aki most éppen Ukrajna elnöke… – szőtte tovább a semmit Kázmér, hozzátéve újra, hogy persze, ha túléljük a következő tíz évet. 

S mire eljutott idáig, felkerült a lemezjátszóra a korong, s felcsendült a muzsika, hogy még jobban odaillessze Kázmér lelkét a kifehéredett tájhoz s a kifehéredett hajakhoz. 

Üljünk hát le és hallgassuk…

Első séta, első promenád – akkor menjünk először végig a szemközti hegygerincen, térdig hóban, mégis vidáman, küldetéssel, mondjuk, mint a Delta főcímében a sarkkutatók, mielőtt Kudlik Juli ránk köszönt a gyönyörű mosolyával. 

S akkor következik a Gnóm. 

Az esetlen, szánalmas púpos vagy törpe. 

– Játsszuk azt, hogy minden tétel egy-egy étel! – ötlött fel Rezeda Kázmérban a rezedakázmér, és hát akkor lássuk. 

– A gnóm nem lehet más, mint egy elrontott töltött káposzta, nagy, kemény, fullasztó gombócokkal és rosszul kimosott, erjedt káposztával, sápadtan, dögletesen, egy messzi-messzi, rossz kisváros rossz vendéglőjében, ahová a helyiek nem járnak, csak néhány eltévedt, reménytelen, magányos vándor, legtöbbjük csak a megfelelő helyet keresi az öngyilkossághoz s ott meg is találja, s a gnóm töltött káposzta után nem is halogatja tovább. 

– Második séta: menjünk ki a karácsonyi vásárba most, múlt idők karácsonyi vásárába, lacikonyhás, pirospozsgás, medvetáncoltatós vásárba, ahol minden profán mellett ott van még az Isten… S akkor következzék az Ódon várkastély… Titokzatos és komor, mégis ismerős; nagymama főztje, nagymama főzelékje, téli főzelékje krumpliból, hozzá tócsni, mert péntek van és nem eszünk húst, és a hűtő tetején az öreg Szokolban éppen a Játék és muzsika tíz percben szól, aki kérdez, Czigány György, aki válaszol, az a kor, amelyben Rezeda Kázmér gyerek volt és hitte a mindent, és szerette nagymama főzelékét, s a feladvány a Játék és muzsikában az Egy kiállítás képei éppen, talán-talán az Ódon várkastély…

– Sétáljunk még egyet, a harmadikat, sétáljunk át Budáról Pestre, az Erzsébet hídon, de csak az Astoriáig, mert onnan már Mordor kezdődik és a kicsike Rezeda Kázmér tovább nem mehet. S akkor jön a Tuileriák kertje… Ó, mennyire egyértelmű! Hát vége az óráknak a Virányos úti általános iskolában, s szaladunk át a „kisnapejba”, ahol a gőzölgő kondérok mögött gőzölgő konyhás nénik várnak bennünket kivont merőkanalakkal, s ma csodakaja van, tejbegríz nagy csomókkal és kakaós cukorral, vagy piskótatekercs finom, híg, vizes csokiöntettel, hurrá! Ez a Tuileriák kertje. És most nem sétálunk, gyorsan véget ért az ebéd a „kisnapejban” (megfejtés: „kisnapközi”), s már vár bennünket a Bydlo. 

– Jaj, nagyon nehéz étel ez, nehéz és szomorú, ami után rémálmok gyötörnek, gurul a groteszk, hatalmas lengyel szekér, az ökrök alig bírják húzni, tetején ül a szegény paraszt, elverte termését a jég, csak bilingérezett, böngészett, mezgerélt, lécskázott, s most viszi haza a semmit, s jön a tél s a torokgyík, ma vacsorára megeszik az utolsó körmöt pörköltnek, s nehéz, nyomasztó, álomtalan álom jön, arról nem is beszélve, hogy a bilingérezés, mezgerélés és lécskázás szavakat automatikusan aláhúzta pirossal a szövegszerkesztő vagy micsoda, ez az, amit Krúdy nem értene meg soha, hát ez a Bydlo, körömpörkölt rossz kenyérrel s pirossal aláhúzott régi szavak…

Sétáljunk egyet végre, egy negyediket, ki a hegytetőre, ki a tavaszba, mert jön a Csibék tánca a tojáshéjban, ami, mondtuk már, jó tavaszi tojásos galuska friss ecetes fejes salátával, kunkori, pimasz napsugárral…

És most megyünk a krakkói zsidó negyedbe, jön be a sábesz, és Samuel Goldenberg veszekszik Schmuyle-val, két ortodox, kaftános zsidó, egyik gazdag, másik szegény, körben pedig a világ, a világban meg Shylock, aki a combod húsát kéri, s a magyar mese legkisebb fiúja, aki combja húsával eteti a griffmadarat, hogy az felrepüljön vele az égig érő fa tetejébe, aztán a végső, az elképzelhetetlen iszonyatban majd eltűnik ez a két világ és eggyé válik, de addig együnk jó sóletet puha barchesszal, és ne gondoljunk rá, mi közeleg megint…

Séta jön ismét, immár az ötödik, menjünk hát a piacra, vár ránk A limoges-i piac, de ha a régi Retek utcai piacra megyünk, akkor sem hibázunk nagyot, bár a Retek utcai piac egy másik szögből nézve mindjárt Fény utcai piac, ugye, és nyár van, harsogó, nagy kupacokban áll a zöldség és a gyümölcs, harsogó, nagy kupac kofák kínálják mindezt, de bennünket most a lángos érdekel, ott a lángosos a piacon, jó az magában is, még jobb sajtosan-tejfölösen, és úgy tűnik, az élet mégiscsak örök és legyőzhetetlen. 

Következnek a Katakombák. 

– Mi is illik a Nekropoliszhoz? S látod, jön Hartman is, kezében lámpás, éhes bizonyosan, vagy talán bűnevő lett odalent, a holtak között, úgy egy halott mellkasára kell teríteni neki, mint a 21 rémes történetben, Az apák bűneiben, de mit, mit is, hát legyen gazdag estebéd, mint egy tor, legyen sonka – de mondjuk inkább úgy, sódar, hátha ezt még nem húzza alá a szövegszerkesztő, sódar, nehéz, vörös kolbászok, nagy, erős hagymák, malomkeréknyi kenyérrel, és semmi zöld… És semmi bor. Csak méregerős, rossz pálinka. Ezt kívánja a katakomba…

És aztán mit együnk Baba Yaga tyúklábon álló kunyhójában, az oroszok vasorrú bábájánál? 

Hát mézeskalácsot. Rossz, összeszáradt, morzsálódó mézeskalácsot, azt nyeldekeljük, köhögve, fuldokolva, mialatt behúz bennünket a mélységes mély szláv világ,  sok, végtelen puszta, medvék és farkasok szeme villog, s így, félelemtől reszketve és dadogva jutunk el a Kijevi nagykapuhoz, e mélységes mély szláv világ nagy, diadalittas fináléjához, az orosz nemzeti zene apoteózisához, és igen, nagy, grandiózus, téli húsleves illik hozzá, gyönyörű-rengeteg marhalábszárból, a legnagyobb kondérban pötyögtetve hosszú órákon át, sok-sok zöldséggel, cérnametélttel, legyen erőnk s időnk átmenni a nagy kapu alatt, Muszorgszkij zongorájától a Ravel hangszerelte nagyzenekari áhítatig…

Egy utolsó, legutolsó séta. 

– Ha mégis túléljük ezt az előttünk álló tíz évet, elmegyek Kijevbe, és beülök a nagy koncertterembe az Egy kiállítás képeire. Remélem, egy vegyes, félig orosz, félig ukrán nagyzenekar játssza majd, s amerikai lesz a karmester. Bemutatják majd a mostani iszonyatot békévé és csodává oldva. Már ha túléljük persze… De megéheztem… Összedobok valamit. Talán egy grandiózus, téli húslevest, ha már ilyen szépen kifehéredett a világ…