A magyar szociográfiának komoly hagyományai vannak. A két világháború között például Féja Géza, Kovács Imre, Erdei Ferenc és Szabó Zoltán voltak ennek a műfajnak a kiemelkedő képviselői. De az államszocializmus korában a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent – pontosabban részben a korábbi előzményekre alapozva újraindított – Magyarország felfedezése sorozat (amely egyébként egy alapítvány gondozásában ma is élő széria) is sokat tett a XX. századi kortárs életmód, szemlélet és mentalitás megörökítéséért. Ebben kapott helyet Mátyus Aliz Holnapon innen, tegnapon túl (1980) című kötete is, amelyben a vidékről az iparba került fiatal női munkaerő világát mutatta be a munkásszállásokon elő lányok életútjának és hétköznapjainak leírásával.
Az én benyomásaim alapján ezen kiadványok sorába illeszkedhet (tematikáját tekintve mindenképpen, módszerében azonban csak részlegesen) Kisőrsi-Farkas Zsófia Bicikliút a hóviharban. Ingázó nők a szocialista iparban című könyve. Természetesen ez a tudományos munka nem szociográfia, hanem szépen kidolgozott módszertannal, kritikai szemlélettel és nagyon komoly tudományos fölkészültséggel összeállított társadalomtörténet. Alapelve, hogy az egyéni, mikrotörténeti megnyilvánulásokból bontja ki a nagy, makrotörténeti tendenciákat. Ezzel egyébként az oral history (elbeszélt történelem) interjúkon, vagy a megéléstörténeti munkák metodikáján szerencsés módon túllépve. A kötet érdeme, hogy számos interjú – köztük a főhőssel, Jutkával készült beszélgetések – alapján született, s hogy a benne szereplő egyéni és közösségi történetek levéltári forrásokkal és korabeli sajtóanyagokkal, valamint nem utolsósorban szocializmuskori ideológiai és propagandisztikus megnyilvánulások szövegeivel kerültek kiegészítésre és kontextualizálásra.
A kötet főszereplője (már ha egy történészi szakmunkának lehet ilyenje), Jutka sorsát egy Vas vármegyei faluból követhetjük végig a szombathelyi panellakásig. Ez nemcsak térbeli, de társadalmi mobilitást is jelez. A könyv szerzője jó érzékkel mutatja be a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásának utolsó, és talán minden korábbinál brutálisabb, 1958 és 1961 közötti szakaszát, vagyis azt, hogy az államszocialista diktatúra miként akarta a bármilyen kisméretű földtulajdonnal is rendelkező paraszti közösségeket fölbomlasztani. Kisőrsi-Farkas Zsófia egyértelműen rámutat arra, hogy az ingázók, s főleg a „kétlakiak” az 1960-as években megbélyegzésre kerületek, holott az ingázás a téeszesítés után a munkavállalók jelentős részét érintette (azokat, akiknek a lakóhelyük a munkahelyüktől akár húsz-harminc kilométernyi távolságra volt). A „kétlakiság” pejoratív konnotációja Rákosi Mátyás egyik 1951-ben elmondott beszédéből fakadt. Ebben a kommunista diktátor azzal vádolta a mezőgazdaságban, a saját földjükön dolgozókat (s ezt később a háztáji gazdaságukban tevékenykedőkre is értették), hogy az iparban nem teljesítenek megfelelően, ezzel pedig elveszik másoktól a munkalehetőséget, ugyanakkor a mezőgazdaságban sem termelnek elég eredményesen.
A könyvben az álláskeresés, a családalapítás, az otthonteremtés, a szórakozás, a könyvkultúra vagy éppen a szocialista diktatúra idején ellenőrzött magánélet kérdései egyaránt tárgyalásra kerülnek. Nagy eredménye a kötetnek, hogy noha nem kifejezetten nőtörténeti munka, de a magyarországi női sorsok és életszerepek XX. század második felében megfigyelhető alakulásai és kihívásai kiválóan elemzésre kerülnek benne. Akkoriban ugyanis a falusi-paraszti környezetből a városi-ipari miliőbe kerülő nők százezrei, három műszakban dolgozva, gyermekeiket néhány hónapos korban bölcsődébe adva, saját magukat embertelenül kisajtolva próbálták megteremteni a biztonságos életkörülményeket. Az ő történetük – köztük Szombat Jutkáié is – fontos fejezete a magyar jelenkortörténetnek.
(Kisőrsi-Farkas Zsófia: Bicikliút a hóviharban. Ingázó nők a szocialista iparban. Budapest, Jaffa Kiadó, 2025. 215 oldal, 4999 Ft)
