Jelenetek egy olasz étteremből

A Nagyik cselekménye egy kulturális-kulináris alapvetésre támaszkodik: az étel és az élet szoros kapcsolatára.

A Nagyik cselekménye egy kulturális-kulináris alapvetésre támaszkodik: az étel és az élet szoros kapcsolatára. (Ez számos alkotás központi motívuma, elég a Csokoládé szabadságot ígérő édességeire vagy Proust az emlékezés és identitás szerepét megvilágító madeleine-jére gondolnunk.) Ez a szemlélet határozza meg a filmet, amely arról a felnőtt Joey Scaravelláról (Vince Vaughn) szól, aki édesanyja halála után éttermet nyit Staten Island északkeleti csücskében. A New York tömegközlekedési vállalatnál dolgozó Joey nem csupán egy eladó üzlethelyiséget vásárol meg és újít fel, majd alakít a korábbinál szebb, elegánsabb és modernebb étteremmé. Hagyományos olasz éttermet álmodik meg, ahol nem hagyományos módon olasz nagymamák – azok a bizonyos nonnák – vezetik a konyhát. A négy asszony megérdemli a néző figyelmét: Roberta (a „csupán” hetvenéves Lorraine Bracco) a legjobb barátnője, Gia (az Oscar-díjas Susan Sarandon) pedig a fodrásza volt Joey nemrég elhunyt anyukájának, Mariának. A törékeny, kis Teresa (Talia Shire) kiugrott ferences apácaként, a kicsit rozoga és elég konzervatív Antonella (Brenda Vaccaro) pedig egyfajta parkolópályáról érkezve jelentkezik a férfi állásajánlatára, amelyben szakácsot keres. Chbosky korábbi filmjeinek (Egy különc srác feljegyzései, 2012; Az igazi csoda, 2017) túlcsorduló nosztalgiáját és túlfűtött érzelmességét csak az őket megformáló veterán színésznők tudják ellensúlyozni – általában szívet melengető, komolyan vehető, de a rossz ízlés határa körül ólálkodó alakításokkal. Hiába van köztük egy Oscar-díjas nagyágyú és három Oscar-jelölt (Talia Shire-t két alkalommal is jelölték), képtelenek felvenni a harcot a klisékkel szemben. Roberta vaskos olasz akcentussal beszél, már-már rikácsolva rekedtes hangján. Antonella megrögzötten jár a régi olasz piacra, mély hangjával és régi vágású eleganciájával olyan, mintha a Savoyai-ház egyik száműzetésbe vonult tagja lenne. Míg az előbbi szicíliai, addig a másik bolognai: nem győznek köpni egymás kulturális örökségére vagy éppen azzal felvágni egy váratlanul jól működő „kajacsata” előtt, hogy melyik régió ért el nagyobb gasztronómiai eredményeket, például a parmezán vagy a cannoli feltalálásával. A bronxi apáca halk és csendes ütközőpajzs köztünk, a két öregasszony első összetűzésekor, mint egy félénk kisegér, kioson a még nyitás előtt álló Enoteca Maria bejáratán. A szingli fodrásznő pedig természetesen megkapja a kritikát a hatalmas melleiért, de mégis kiderül róla, hogy nem egy szívtelen, férfifaló szörnyeteg… Ugyanakkor Joey karakteréről aligha tudunk meg többet annál, hogy Vaughn megint egy szerény, jó srácot alakít, és beleszeret Oliviába, egykori szalagavatós partnerébe (az érzelmi mélységeket megmutatni tudó Linda Cardellini megformálásában). 

Ha már Billy Joel klasszikusáról is szó esett, néhány, az olasz témájú amerikai filmekbe illő sztereotip dalrészlet és Marcelo Zarvos – Offenbach Hoffmann meséinek leghíresebb motívumát idéző – eredeti filmzenéje után végül ez is megérkezik. Itt már csak egyetlen szerepet testesít meg: az ellágyított, elamerikaisított, túlromantizált olasz kép kiszámítható, hamiskás záróakkordját. Bár a film leplezetlen felszínessége különösen bántó, a Nagyik legalább másfél óra alatt újra emlékeztet arra, hogy minden ételnek és valamennyi étteremnek története van, a főzés szívből jövő cselekedet és az étkezőasztalnál ülve nem fog az idő az emberen. Mindez komolyan veendő, már csak azért is, mert Liz Maccie forgatókönyve a legkelendőbb alapanyagból készült: a valódi Joey Scaravella és a Hyatt Street 27.-es házszám alatt működő vendéglő igaz történetéből.

(A Nagyik megtekinthető a Netflixen.)