A csatorna túloldala

Csekély többséggel szavazták meg 2016-ban a brit polgárok a Brexitet, amely most január végén valósággá is vált. De ugyanez a megosztottság, a kontinentális Európához való ellentmondásos viszony a szigetországi történelemnek az egyik vezérmotívuma évszázadok óta.

2020. 02. 09. 8:45
null
A brit zászlóba öltöztetett híres brüsszeli köztéri szobor, a Manneken Pis január 31-én Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

John of Gaunt rögtön a lényegre tér, amikor leírja hazáját: „e dús sziget / e hatalom hona, Mars székhelye / ez az új éden, e félparadicsom / e természettől épített erőd / harc és ragályok vésze ellenében / e boldog népraj itt, e kis világ / e drágakő ezüst tengerbe szegve / mely néki sáncul szolgál s fal gyanánt / szegényebb országok vetélye ellen / ez áldott hely, e föld, e birodalom / királyok méhe és dajkája, mely / félelmes és híres lett általok…” Angolhon gazdag, a világ zajától megkímélt szeglet: védi, oltalmazza lakóit a rájuk leselkedő veszélyekkel szemben. Ezt állítja Lancaster hercege Shakespeare II. Richárdjának második felvonásában Szász Károly fordítása szerint.

A darab ötszáz éves, de a hon lakóit ezeresztendőnyi ellentmondásos, közeledésben és eltávolodásban bővelkedő, kutya-macska barátság köti össze a szárazfölddel. – Megyek Európába! – ha ezt halljuk egy angoltól, azt jelenti, átszeli a La Manche-t. A csatorna a legkeskenyebb pontján, Dover fehér sziklái és a francia partok között mindössze 34 kilométer széles. Ez elvben ugyanakkora távolság, mintha HÉV-vel kicsattognánk Gödöllőre, de ég és föld a különbség, mert más a kulturális lépték.

Hódító Vilmostól és a pápasággal szembeforduló VIII. Henriktől a napóleoni csatákon át a két világháborúig, majd az európai integrációig, most pedig a Brexitig formált se veled, se nélküled együttélést az ezer év és a 34 kilométer köti össze. „Lehet, hogy elhagyjuk az Európai Uniót, de nagyon is Európa részei maradunk” – írja a Brexitről az egyik legműveltebb, poliglott angol történész, aki magyar felesége révén nyelvünket is folyékonyan beszéli.

Az angol történészt a XIX. század európai történetírásának tanulmányozásakor meglepte, hogy a waterlooi csatától (1815) az első világháború kitöréséig eltelt éppen egy évszázadban mennyit beszéltek (brit) politikusok a „splendid isolation”-ről, Nagy-Britannia csodálatos elszigeteltségéről, és ehhez képest milyen szoros szálakkal kapcsolódott a szigetország Európa többi részéhez. Neville Chamberlain miniszterelnök, amikor 1938-ban azt hitte, jól végezte dolgát, és a pillanatnyi nyugalomért cserébe feláldozta Hitlernek Csehszlovákiát, „távoli országról” beszélt, amelyről „nem tudunk semmit” – holott az angol középosztály ekkorra már keresztbe-kasul beutazta a Habsburg Birodalom egykori területeit.

„Ezekben a valamelyest zűrös időkben a nagy anyabirodalom csodálatos elszigeteltségben áll Európában” – nyugtázta a XIX. század végén a kanadai George Eulas Foster, maga is Viktória királynő alattvalója, miközben Londonban Robert Arthur Talbot Gascoyne-Cecil, Salisbury márkija próbálta távol tartani a ködös Albiont a kontinens bajaitól. (Ő az utolsó, aki a Lordok Házából kormányozta az Egyesült Királyságot.)

Ugyanúgy védte VIII. Henrik is a szigetet, meg főleg persze saját magát, és talán a történelem is máshogy alakul, ha Henrik nem helyezi át a szeretetét a feleségéről Boleyn Annára, vagy legalább VII. Kelemen pápa hajlandó beleegyezni a válásába. Nem ez lett a helyzet. A kereszténység ugyan a mai napig az angol és a skót önazonosság sarokpontja – a britségnek már kevésbé a bevándorlásból fakadó kulturális sokszínűség miatt –, de az anglikán egyház a kontinenstől való különállás egyik védjegyévé vált. Egyben ráerősített a katolikus franciákkal való szembehelyezkedésre, miközben tartósan nem mélyítette el a barátságot a felekezeti és területi belharcaikat vívó németekkel, a kontinens nyugati felének másik nagy népével sem.

A Párizzsal való sok évszázados vetélkedés a brit külpolitika egyik legalapvetőbb, időnként háttérbe szoruló, máskor váratlanul előbukkanó eleme, amely végighúzódik a középkoron, a napóleoni háborúkon, és amikor már azt gondolnánk, hogy az antant, majd a második világháborús és a hidegháborús szövetség végleg fátylat borít rá, akkor, az 1960-as években türemkedik elő: Charles de Gaulle nem engedi a briteknek, hogy az európai integráció részesei lehessenek.

A brit zászlóba öltöztetett híres brüsszeli köztéri szobor, a Manneken Pis január 31-én
Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq

De Gaulle sejtett valamit. Soha nem lett volna a világháború botcsinálta győztese, ha az amerikaiak nem kaparják ki neki a gesztenyét, de ettől még nem szerette meg őket, bizalmatlanul szemlélte Washington és London elmélyült kapcsolatát, és a briteket az amerikaiak trójai falovának tartotta Európában. Nem teljesen alaptalanul. Az anyja révén félig amerikai Winston Churchill már 1945-ben De Gaulle fejéhez vágta: „Minden egyes alkalommal, amikor választanom kell ön és Roosevelt között, Rooseveltet választom” – ezt pedig a hórihorgas francia nem felejtette el. Churchilltől származik a brit–amerikai viszonyt jellemző „különleges kapcsolat” (special relationship) kifejezés, és ahogyan a háború végeztével Fultonban ő beszélt először a vasfüggönyről, úgy Zürichben az Európai Egyesült Államokról is. Ezt gyakran emlegetik, főleg mostanság, noha azt már ritkábban teszik hozzá: ez utóbbit nekünk, a kontinensen élőknek álmodta meg, nem pedig saját maguknak ott, a szigeteken.

De Gaulle éppen akkor húzta keresztül a britek számítását, amikor az 1960-as, ’70-es években még lelkesek voltak az európai integrációval kapcsolatban, ráadásul – ami ma elképzelhetetlen – a konzervatív oldalon még lelkesebbek, mint a munkáspártin. Edward Heath-t, aki 1965-től őfelsége ellenzékét, később pedig a kormányt is vezette, alighanem a leginkább Európa-párti miniszterelnökként jegyzik a csatorna túloldalán. Margaret Thatcher az 1980-as években már a pénzét követelte vissza a brüsszeli kasszából, és igencsak tartott a német újraegyesítés következményeitől, a negyedik birodalom létrejöttétől. „Kétszer legyőztük őket, de most visszatértek!” – fakadt ki állítólag a berlini fal leomlása után. Bizalmas tanácskozásra hívta össze országa legjobb Németország-szakértőit.

A Vaslady még ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek tagjai kamaszként vagy fiatal felnőttként jól az emlékezetükbe véshették a Hitlerrel vívott angliai csatát, a bombázásokat, a nélkülözést, a jegyrendszert. Utódja, John Major sokat megőrzött az ő szkepticizmusából, viszont David Cameronnal, Theresa Mayjel, Boris Johnsonnal összehasonlítva a mai mérce szerint Európa-barátnak számít.

A németekhez való viszony általában is az európai politika kulcsa, az Európa-projekt igen jelentős részben német érdek. Ahogy az első világháború alatt V. György – a jelenlegi uralkodó, II. Erzsébet nagyapja – kínosnak találta a német rokonságot, és Windsor-házra változtatta a királyi dinasztia nevét, úgy tartotta magát a brit politika egyre távolabb az Európa-háztól, ahol az euró az új D-márka, a schengeni övezet pedig olyan észrevétlenül köt össze – valamikor szuverén – országokat, mint egy wiesbadeni híd Hessen tartományt Rajna-Pfalzcal.

Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy a britek kivonták magukat Brüsszel e két legfontosabb politikai törekvése alól, mintegy megágyazva a Brexitnek. Amelyről pedig akkor – 2016-ban – döntött népszavazás, amikor az EU már bő évtizede az alkotmányos válság, a (főleg, de nem kizárólag) görög adósságkrízis, majd a migrációs káosz egymást követő terheit nyögte. Ekkorra jött el az ideje az elbocsátó, szép üzenetnek, amely pedig most, január utolsó napján telt meg tartalommal.

A következő évek fontos kérdése lesz Európában, hogyan alakul London és a kontinens, azon belül is London és Berlin viszonya. „I’m a legal alien, a German man in London” („Törvényes külföldi vagyok egy német Londonban”) – lám, már Stinget is átírják, aki még New York-i angolról énekelt. Meghasonlottak a német politika britjei, a skót, illetve angol felmenőkkel bíró kereszténydemokrata David McAllister és a szociáldemokrata Katarina Barley. Foroghat a sírjában Ralf Dahrendorf, aki a német szabad demokrata pártot cserélte a westminsteri Lordok Házának padsoraira.

A The New York Times a minap riportot közölt arról a nyugati parti középvárosról, Victoriáról, amelyet a legangolabb településnek tartanak Kanadában, és ahová a sussexi hercegi pár, Henrik és Meghan, a Windsorok nyájtól elkóborolt bárányai visszavonultak. Ez a nyugati világ legszéle; ha jó lenne a szemünk, ellátnánk a nagy vízen túlra, Japánig. Victoria óceáni éghajlata olyan, akárcsak az angol, szokásaiban, kultúrájában is az. A közhivatalban kifüggesztve lóg a falon II. Erzsébet uralkodói portréja, egy múzeumban pedig a viaszmása Viktória királynőjével és Churchillével egy asztalnál étkezik. Victoria városa 7662 kilométerre esik Londontól, röpke tíz óra repülőútra. Nem éppen ugyanaz, mint kiruccanni Gödöllőre vagy átkompozni a doveri szikláktól a franciaországi Calais-ba. Van, hogy a földrajzi távolság sokat nyom a latban, és megesik, hogy igen keveset. Végső soron pedig nem is számít.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.