Hatalmas robbanás rázta meg Bejrútot a hét elején. Több mint százharminc halott és négyezer sérült a robbanásveszélyes anyagokat tároló raktár katasztrófájának mérlege. Száz év alatt számos példát kaptunk, köztük hídomlásokat vagy gátszakadásokat, amelyek mind arra figyelmeztettek, hogy a természet az erősebb. Kutatások mégis azt mutatják, hogy az internet megszületése óta a technikai fejlődés még inkább megerősítette az emberekben a hamis érzést, hogy immunisak vagyunk a katasztrófákra.
A rendkívül gyorsan mozgó Harvey hurrikán tanulságait levonva jutott el odáig számos amerikai, hogy mindig legyen nála feltöltött telefonos akkumulátortöltő, zseblámpa és néhány napi túlélőcsomag, mivel 2017-ben egyik percben még a laptopja előtt ült, majd szinte pillanatok alatt kellett elhagynia otthonát. A Katrina hurrikán óta azonban tudjuk, hogy hiába van a zsebünkben a hardver, ha a vonalak túlterheltek. Katasztrófák idején mégis sokszorosára nő a közösségi média használata, mivel az emberek ezeken a csatornákon keresztül kérnek segítséget, remélve, hogy az üzenet eljut az illetékesekhez. A Facebook külön vészhelyzeti szolgáltatást is aktivál egyes vészhelyzetek környezetében. Előfordult már, hogy földrengés fiatal áldozatát a telefonja és közösségi médiás posztja segítségével találták meg, vagy hogy a mentőcsapatok Messengeren diktálták az újraélesztés lépéseit. Azonban hiába minden online kapcsolattartás, ha a fizikai segítség elakad.
– A szeszélyes időjárás, elsősorban az erős szél vagy az extrém esőzés egy gazdasági nagyhatalomnak számító országot is térdre tud kényszeríteni – mondja Balázs László, a Pest Megyei Kutató-mentő Szolgálat szolgálatvezetője. – Ilyenkor rendkívül nehézkessé válik a szállítás és a logisztika, a helikopterek nem tudnak felszállni, minden mentőcsapat a földön kényszerül mozogni, ez különösen nehéz, ha tagolt a terület.
Japánban nyáron rendszeresek a felhőszakadások, ám Kjúsú szigetén a szemtanúk szerint soha nem hullott annyi eső, mint július elején. Az óriási esőzések nyomán földcsuszamlások és árvizek keletkeztek, országszerte több mint három és fél millióan kényszerültek elhagyni otthonukat, rengetegen eltűntek, és a halottak száma is több tucatra tehető. Abe Sinzó miniszterelnök tízezer katonát vezényelt a helyszínre, nyolcvanezren vesznek részt a mentésben. Japán saját gyors reagálású erői kiválóak.
– Egy ország akkor nyújthat segítséget a nemzetközi szerződéseknek megfelelően egy katasztrófa sújtotta országnak, ha az az ENSZ keretein belül segítséget kér. A folyamat úgy néz ki, hogy mikor megtörténik a katasztrófa, először a helyi erők válaszolnak. Kis létszámú csapatok, amelyek néhány órán belül már a helyszínen tudnak lenni. Később érnek oda a más tartományokból származó erők. Majd jön a nemzetközi segítség, ha az állam kérte és fogadta is a mentőcsapatokat. Ez utóbbi azonban nem mindig egyértelmű. A bürokráciát a legtöbb országban nehéz kezelni. Sokszor az ország vezetőségének is megszakad a kapcsolata a katasztrófa sújtotta területtel, így nem tudják, mire lenne szükség, a mentőcsapatokat pedig ezért feltartóztatják. Több hazai mentőcsapat is panaszkodott, hogy előfordult, három napot vártak a reptéren, mire lezajlott az ügyintézés. De olyan is előfordult, hogy egy ország meggondolta magát, és mégsem fogadta a már határra érkezett mentőcsapatot. Ellátás szempontjából ez nem probléma, mivel a nemzetközi csapatok szigorú szabálya, hogy önellátóan kell működjenek, semmilyen tekintetben nem terhelhetik az adott ország erőforrásait. Szemben a gyors reagálású csapatokkal, amelyek az amúgy katasztrófától szenvedő terület erőforrásait használják.
Mentés keresőkutyával egy szimulált magyarországi gázrobbanásnál
Fotó: MTI/Földi Imre
Pavelcze László, a Baptista Szeretetszolgálat vészhelyzetkezelési igazgatója elmondja, hogy egyszer Mianmar kért segítséget, de meggondolta magát. Közben Kínában földrengés történt, ezért a csapat húsz órán belül a helyszínre tudott sietni. A legnagyobb ellenállással Pakisztánban találkoztak körülbelül tíz évvel ezelőtt, mikor három napig váratták őket a reptéren, és „igazi magyar leleménnyel” sikerült leküzdeni a nehézséget. László a kutyákkal leült pihenni a parancsnoki lépcsőre, elfoglalva a teljes lépcsőt. A helyiek igen félnek a kutyáktól, így a parancsnok meglehetősen idegesen utasította beosztottját, hogy azonnal tüntesse el a magyar mentőcsapatot. Fél órán belül gépen ültek.
Balázs László szerint van egyfajta jó szándékú verseny a kis mentőcsapatok között, hogy minél hamarabb a helyszínre jussanak, ezek pedig különleges megoldásokat eredményezhetnek. A Pest Megyei Kutató-mentő Szolgálat egyik Fülöp-szigeteki küldetésén például csak olyan teherautót tudott bérelni, amelynek a vihar összenyomta a vezetőkabinját, így a sofőrnek ki kellett hajolnia vezetés közben. A csapat a nagyobb mentőcsapatoknál hamarabb ért a helyszínre. Pavelcze László túlzásnak tartja a csapatok közötti versenyt, ő inkább az idővel való hadakozást emeli ki.
– Tíz napon keresztül lehet túlélőket találni egy katasztrófa helyszínén, amely nagyon hosszú idő, minden segítség hasznos. Érdekes viszont, mennyire eltérő lehet a helyiek hozzáállása. Az ember túlélési esélyei minden nappal csökkennek, akit 24 órán belül megtalálnak, az éli túl a legnagyobb százalékban. Kolumbiában azonban az „ej, ráérünk arra még” magatartás jellemző, míg Törökországban szinte nem lehet leküldeni a romokról a szomszédokat, annyian akarnak segíteni – mondja Pavelcze László.
– Az első 24 óra az arany 24 óra – teszi hozzá Balázs László. – Ezután a nedves vagy hideg környezetben rohamosan csökken a túlélési esély. Éppen ezért az a standard, hogy az a nemzetközi mentőcsapat, amely 48 órán belül nem tud a helyszínre érkezni, ne is jöjjön. Hetvenkét óra után általában inkább a holttestek megtalálása jellemzőbb, és óriási szerencse kell egy-egy túlélő előkerüléséhez.
Éppen ezért nagyon fontos a mentőcsapatok lelki egészsége. A nagy létszámú csapatok akár több száz fővel is tartózkodhatnak a helyszínen, nemzetközi standardok szerint tíz napig kell önellátónak lenniük, Pavelcze László szerint azonban nem is lehet sokkal tovább együtt tartani egy mentőcsapatot, mert belefásulnak az emberek. Szükség van a friss, kipihent és lelkes munkatársakra, akik leváltják az addig dolgozókat. A hazautazóknak sokszor szakmai segítséget kell kérniük a traumák feldolgozására, Lászlónak volt olyan mentőtársa, aki az első bevetés után többet nem jelentkezett, mivel nem bírta elviselni a nyomást, hogy térdig lerombolt városokban kell szolgálatot teljesítenie.
Ahogy Balázs László fogalmaz, Magyarország alapvetően szerencsés, mivel az ajkai vörösiszap-katasztrófánál szembesültek először a külföldön sokat látott kollégák azzal, hogy itt is történhetnek a távol-keletiekhez vagy dél-amerikaiakhoz hasonló tragédiák. A hazai árvizeknél persze minden évben közreműködnek a mentőcsapatok, de azok mégis másmilyen helytállást követelnek.
