Befejezetlen múlt

Kabar Sándor atya képes volt rá, hogy humorral gondoljon vissza saját megkínzatásaira és megaláztatásaira.

Fáy Zoltán
2020. 10. 26. 17:10
null
Forrás: Magyar Kurír
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Október végén mindig eszembe jutnak azok az ötvenhatos históriák, amelyeket rokonoktól, ismerősöktől, barátoktól hallottam. Hétköznapi történelem alulnézetből. Mindegyik ugyanarról szól, ugyanazt az érzést próbálja átadni, ezért is hiteles valamennyi. Nem igaz, hogy annyiféle ötvenhat volt, ahányan részt vettek az eseményeken. A sok-sok történet mélyén egyetlen igazság ragyog föl.

Sose felejtem el azoknak a rendőröknek az arcát, akik 1976. október 23-án reggel fél nyolckor kétségbeesetten tartottak egy molinót a Blaha Lujza téri aluljáró műmárvánnyal borított fala előtt. A hatalom emberei elszánt, de kissé értetlen bambasággal vizslatták a munkába igyekvő járókelőket, nem tör-e ki az üzenet miatt valamiféle reakciós botrány. Aluljáró-forradalom. Egy ismeretlen ugyanis hajnalban arra vetemedett, hogy fölfessen egy örökre feledésre ítélt számot. A hatósági intézkedés nagyon feltűnő volt, hiszen akkoriban még nem sok falfirka volt látható, legföljebb pár kisebb, filctollal odafirkantott szöveg, átlőtt szívecske, „szeretlek Manci” felirattal. Az 1976-os firkáló csupán egyetlen számra akarta felhívni a járókelők figyelmét. A rendőrök által tartott molinó mögött semmi több nem volt, csak a dátum, amelyről nem lehetett beszélni. 1956. Ezt próbálták meg gyorsan levakarni a falról.

Sajnos egyre kevesebben vannak közöttünk, akik a maguk átélt történeteit átadhatják, és valószínűleg kicsit elkéstem már azzal is, hogy pontosan fel tudjam eleveníteni a túlélőktől hallottakat. Olyan alig-alig akadt közöttük, aki a rendszerváltás előtt el merte volna mondani az igaz­ságot. Az én környezetemben nagy csönd volt, és mindig meglep, amikor azt olvasom, hogy „az iskolában persze nem beszélhettünk róla, de otthon mindent elmondtak a szüleim”. Nekem épp fordítva volt a dolog, az egyházi iskolában a világ legbátrabb történelemtanára, István atya, tényleg alaposan felidézte az eseményeket. Tüntetést, sortüzet, Rádiót, Kossuth teret, mindent. Meg a „Csapataink harcban állnak. Segítsetek!” végszót. Majd fújtatott egy nagyot bosszúsan, és ránk mordult: – Kisfiam, vegyétek elő a füzetet, mondom az érettségi tételt: az 1956-os ellenforradalom.

Az igazi meglepetés a tizedik érettségi találkozón volt. Akkor döbbentünk rá, mennyi reakciós gyereket fújt össze a szél Esztergomba. Persze utólag semmi meglepő nincs benne, hiszen ki adná az utódát egyházi iskolába a létező szocia­lizmus éveiben, ha nem egy megátalkodott klerikális, kulák vagy arisztokrata. Akkor derült ki, hogy apáink közül milyen sokan érintettek az ötvenes évek szörnyűségeiben és a forradalom utáni megtorlásokban. Szinte mindegyik. Börtön, bujkálás, kitelepítés, rengeteg megdöbbentő történet hangzott el a vacsoránál, amiről a rendszerváltásig mi magunk, a gyerekek se tudtunk. Előttünk nem beszéltek róla. Talán egyikünknek sem. Legföljebb az lehetett volna különös, hogy apáink milyen idősek – már akinek egyáltalán élt még.

Amikor megnyílt a Terror Háza Múzeum, felajánlottam a plébánosunknak, látogassuk meg együtt. Leszek kísérőtárs és fuvaros. Kabar Sándor atya csak annyit mondott: – Nem tudnám elviselni. Hallottam én ott az agyonvert emberek hörgését és sikolyát a pincében. Nem akarok belépni oda.

Tudtam, hogy sokszorosan érintett, de személyes beszélgetések során csak lassanként mondott el néhány dolgot az ötvenes évekről, ötvenhatról. Pedig ez már a kétezres évek eleje volt. Képes volt rá, hogy humorral gondoljon vissza a történtekre, saját megkínzatásaira és megaláztatásaira is akár, de inkább azért hallgatott róla, mint egy nyomtatásban megjelent visszaemlékezésében olvasható, mert úgy vélte, az ő szenvedése eltörpül másokéhoz képest. „Sem mártír, sem hős nem vagyok – írta. – És sorsom a számtalan megtiport, meggyalázott magyar mellett oly jelentéktelen, névtelen, de tipikus magyar sors, hogy csak arra érdemes, miszerint a statisztikában plusz-mínusz eggyel szaporítsa a létszámot.”

Pedig dehogy. Egyszer házáldásra hívtuk, és a szomszédok is jelen voltak. „Atya, kérem! – kérdezte a bádogos Józsi komolykodva. – Miért zárták be a papokat az ötvenes években? – Hát hogy vigyázzanak rájuk. Nagyon féltették őket” – mondta mosolyogva. Őt kétszer is lecsukták. 1957 májusában azzal a váddal került rács mögé, hogy megszervezte Nógrád megyében az ellenforradalmat. Méghozzá október 15-én. Azért akkor, mert aznap volt a papi gyűlés nála, a kis palóc faluban, Etesen, ahová helyezték. Egy héttel később persze tényleg volt szerepe az események alakulásában: megmentette a sokak életét tönkretevő párttitkárt az atrocitásoktól, talán a haláltól is. A jellemes ember bizonyára így hálálta meg az érte tetteket. Amikor pedig az etesi káplán megtudta, hogy Budapest éhezik, szerzett egy pótkocsis teherautót, és a krisztinavárosi plébániára vitt tűzifát és élelmiszert. Amit a faluban össze tudott gyűjteni. Etes etette a nélkülözőket. Komoly bűn, különösen, hogy a vád szerint azért mert elindulni a fővárosba, mert fegyvere is volt… Négy hét kihallgatást, tizenhárom hónap internálást ért. Veréseket, megaláztatásokat, későbbi házkutatásokat. Magától talán sose mondta volna el. Csak azért beszélt róla, mert az igazságnak mégiscsak fel kell ragyognia. Egyszer.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.