Darabok mérték után

A magyar nyelv és a zene, a kultúra közvetítése a legszebb dolog a világon – vallja Tóth Reni, az ország egyik legkülönlegesebb orgánumú énekesnője, aki magabiztosan bontja le maga körül a műfaji korlátokat. Egy csipetnyi blues, egy maroknyi rock nyakon öntve némi folkkal – és máris kész az izgalmasan reszelős, mégis tisztán csengő énekhang (zenei stílus) receptje. Ez az alap.

Ami a felépítményt illeti, a többnyire fülbemászó, semmilyen skatulyába be nem gyömöszölhető dallamok magyarságtudatot, hazafiságot erősítő, a család fontosságát hangsúlyozó dalszövegekkel párosulnak. Mindez egyszerű közvetlenséggel és könnyedséggel előadva. Tóth Reninek elhisszük, hogy rocker, elhisszük, hogy (ha kell) népdalénekes, és azt is készséggel elhisszük, hogy szereti a hazáját. Ha nem így lenne, ugyan miként állt volna helyt a nemzeti vonalat zászlajára tűző, valamint a folkot a rockzenével ötvöző Kormorán, azt követően pedig az Örökség frontján?

Ám a Kormorán, valamint a tagsággal járó Magyar Örökség Díj átvétele aligha tartozik az „ölbe hullós” kategóriába, azért Tóth Reninek is meg kellett dolgoznia. Mert bizony hosszú út és három évtizednyi kemény munka vezetett a Harley Davidson Banddel a budapesti, dohányfüstös Viking Klubból induló, tetkós, bőrdzsekis, motoros közönségnek nyomott „tiszta szívből rock and roll”-tól a Demeter Gyuri-féle Bulldózeren, valamint az ír muzsika világát megidéző Rat Boyson és az igényes Rockforton át a Koltay Gergely fémjelezte formációig. Amelyekkel kijárta a rock iskoláját.

Ennyi pozitívum után óhatatlanul felvetődik: vajon miért csupán egy bizonyos kultúrkörben – amelyhez azért vitathatatlanul felemelő tartozni, együtt rezdülni a közösséggé formálódott közönséggel – ismerik és szeretik az énekesnőt? És persze az örök, okvetetlenkedő kérdés: miért nem hallhatjuk, láthatjuk őt a magyar médiumokban, miután értéket közvetít, és nem mellesleg rólunk, hazánkról, a mindennapjainkról énekel, fogalmaz meg alapvető, megszívlelendő gondolatokat? Miért csupán az élő koncerteken, valamint néhány hangzó anyagon csendül fel ez az izgalmas, igazán jellegzetes énekhang?

A kérdések költőiek, a válaszok egyértelműek… De ez már egy másik történet. Most elégedjünk meg annyival, hogy a lejátszóban forog Tóth Reni (a korábban megjelent Nem az első, valamint a Volt, van, lesz kiadványokat követően) immár harmadik digitális korongja, az Utazók éneke. Tizenkét vadonatúj dal a fentebb leírtak jegyében megkomponálva és előadva. Amelyek döntő többségét zeneszerzőként és szövegíróként, egyszersmind a kísérő zenekar billentyűseként a viszonylag ismeretlen Szabó Előd jegyzi. Talán e bennfentesség okán is érzi a zenehallgató, hogy a darabok – nomen est omen, jó szabó módjára az énekesnőre szabva – mérték után készültek. És nem lett nagy a kabát.

Annak ellenére, hogy meglehetősen szokatlan egy lemezalbumot lassú vagy épp középtempós dallal indítani, a címadó Utazók éneke még­iscsak jó felütésnek bizonyul. Képzeletbeli időutazás az ősök segítségével, irodalmi életképekkel. A szinte elbeszélő előadásmód már-már elandalít, ebbe úszik be a rövid, kőkemény gitártéma, amely egy-egy villanásra megmutatja a rock erejét, és amelyre csak ráerősít a két exkormorános: Jenei Szilveszter, illetve Margit József vokálja. A keményebb ritmusokra, az egyébként női lélekhez igazított rock and roll életérzésre a Véget nem ér opuszáig várnunk kell, ám megéri, hiszen előbújik a Harley Davidson-os Tóth Reni. Felemelő a Tizenhárom kopjafa története duettben előadva Molnár Péter Stula énekessel, a népies hangulatot viszont a Volt egy március egyébként szintén kemény alapú, rockos, történelmi tétele hivatott megjeleníteni egy jól eltalált hangzású elektromos hegedű segítségével. Hangszerelési bravúr a magvas gondolatokat megfogalmazó, néhol Deep Purple-ös beütésű Szívem egy ország, ám az album eszmei mondanivalóját még­iscsak a záró szám, az Uram, adj békét! könyörgése, hegedűvel is kísért csöndes rockimája adja.

A rock iskolájának záró értékelése: jeles.

(Tóth Reni – Utazók éneke, CD, GrundRecords, 2020)