Ecetfa a lépcsőházban 

Negyedszázaddal a boszniai háború után szinte láthatatlan, mégis áthidalhatatlan választóvonalak osztják meg az egymással hideg békében élő muszlim bosnyákokat és katolikus horvátokat Mostarban, Hercegovina fővárosában. Bosnyák, horvát és szerb riportalanyaink segítségével e vonalak mögé igyekeztünk betekinteni a Neretva folyó két partján. Hazánkra a boszniai háborúban lerombolt Öreg híd újjáépítése után tizenöt évvel újabb fontos szerep vár. 2020-ban Magyarország a Nyugat-Balkán legnagyobb nemzetközi vásárának külföldi partnerországa lesz.

Csomagolt cukorkák landolnak a cipőnknél, Mostar muszlim városrészének ütőere, a Tito marsallról elnevezett utca járdáján koppanva. A színes cukordarabokat a járműablakon kihajító kéz zselézett hajú, kikent-kifent fiatalemberben végződik, az őt fuvarozó autó pedig kígyózó esküvői konvojban. Lassan, de elhalad a szombat délutáni csendet tülköléssel, kurjongatással megtörő félholdas zászlós menet. Valahol a távolban várja a násznépet a bazi nagy bosnyák lagzi.

Mostar láthatóan élni akar. De az M5 nevű helyi bosnyák családi vendéglő tulajából a keserűség is beszél. – Problémák itt nincsenek a muszlimok és a horvátok között. Ám ha vége a turistaszezonnak, tennivaló sem nagyon akad – mondja tört németséggel a már fogait veszített, testes, idős férfi, miközben a Mix Hercegovina fantázianevű menüt teszi elénk. Ez borjúpörköltet, főtt krumplival kínált töltött paprikát és japrakot, azaz töltött szőlőlevelet takar. Az ebédet fémkiöntőből felszolgált sűrű, zaccos kávéval öblítjük le; itt bosnyáknak hívják, mi törökként ismertük. – A Stari mostot, az Öreg hidat újjáépítették, de a háború… a háború… – az öreg szava itt elakad, arckifejezése megváltozik. Nyújtja a számlát: fejenként húsz helyi márkát, avagy az azt minden mostari vendéglátóhelyen gond nélkül kiváltó tíz eurót adunk. A vendéglő tartja annyira az iszlám előírásokat, hogy disznóhúsból ne készítsen ételt, annyira azonban nem, hogy szeszes italokat se szolgáljon fel. A 105 ezres Mostar csaknem fele muszlim bosnyák, ám a katolikus horvátok még többen vannak. Országszerte ennek az ellenkezője a helyzet: a – legalábbis a 2013-as népszámlálás szerint – 3,5 milliós Bosznia-Hercegovina lakosságának a fele muszlim, kevesebb mint egyhatod része horvát. Minden harmadik lakos szerb, ők főleg az országon belüli külön köztársaságukban, a Republika Srpskában élnek. A boszniai elvándorlás és népességfogyás mértékét a következő cenzus mutathatja meg.

Mindenből kettő

Az 1992–95-ös boszniai háború – a délszláv konfliktusok egyik legvéresebbje – mintegy százezer halálos áldozatot követelt, egymillió embert űzött el otthonából, máig fájó sebeket ejtve. A több mint ötszáz éves Öreg hidat – amelyet még Szulejmán török szultán rendelt meg, később pedig Csontváry Kosztka Tivadar is megfestett – 1993 novemberében, néhány óra leforgása alatt rombolta le a horvát hadsereg, harci fölényt remélve ettől. Negyedszázada itt húzódott a frontvonal.

Tarik Tanovićnak a háború nem üres szó.

A magas, szemüveges férfi – akivel a Neretva folyó partján, a muszlim városrészben ülünk – fiatal bosnyák katonaként megjárta a horvát hadifogolytábort, később pedig egy fogolyszövetség helyi elnöke is volt. De nem érez haragot vagy bosszút.

– Mostar valamikor a volt Jugoszlávia több­etnikumú városaként volt ismert. Voltak horvát osztálytársaim is. Pár éve tartottuk a húszéves érettségi találkozónkat. Megöleltük egymást, ma sem ellenségként tekintünk egymásra – mondja folyékony angolsággal a gépészmérnökként dolgozó, most 45 éves Tanović, a Nasa stranka (Mi pártunk) elnevezésű szociálliberális tömörülés helyi aktivistája.

Az innen kőhajításnyira található Karadjoz bég mecset pár évvel még az Öreg hídnál is öregebb dzsámi, benne egész Bosznia legrégebbi könyvével, egy XVI. századi Koránnal.

– Talán húszan ha itt lesznek. Főleg idősek. Tudja, hogy van ez: az emberek inkább kávézgatnak, kóláznak – mondja zokniban, cipőjétől a vallási előírásoknak megfelelően megszabadultan a kopasz, kövér mecsetszolga, amikor azt kérdezem, hányan jönnek majd el a délutáni imára. A müezzin naponta ötször szólítja a híveket. De a mecset körüli forgatag csábítóbb: a keleties bazár, a falatnyi középkor, ahol rézműves püföli az anyagot, ahol szőnyeget, zárjegy nélküli cigarettát és csecsebecsét árulnak, ahol tülköl az autós, ha ismerőst lát, a magát idegen nyelvekre is szinkronizáló koldusasszony pedig kisgyerekével keresi meg a betévő falatra valót – valaki más kontójára. A Tito marsallról elnevezett főutcán a helyi futballklub, a Velež ultrái a szurkolóklubjuk, a Vörös Hadsereg 1981-es alapításáról emlékeznek meg a házfalakat feldobó graffitikon. A kávézókban ősz halántékú férfiak gyülekeznek, a mecset előtt fejkendős kamaszlányok sietnek el. Nyugat-európai hittestvéreiktől eltérően ők nem migránsok: őseik évszázadok óta követik e földön az iszlám parancsolatot.

De pár éve nagy visszhangra lelt annak a boszniai horvát középiskolásnak a története, aki elmondta: még életében nem tette a lábát a nemcsak a városa, de az egész Balkán egyik fő nevezetességének számító Öreg hídra. Mégpedig azért nem, mert idegenkedik az annak mindkét oldalán élő muszlimoktól. A boszniai horvát Dražen Barbarić – akivel most Mostar nyugati felén találkozunk – ugyancsak nem járna arrafelé. A Tanovićhoz hasonlóan szintén Mostarban született, 32 éves fiatalember azt mondja: ha átmenne a keleti oldalra, nem ismernék fel, hogy horvát, sem a kinézetéről, sem a kiejtéséről, sem pedig a nevéről. Mégsem teszi.

– Nincs igazán ott dolgunk. Ha a saját városrészünkben mindenünk megvan, miért is mennénk át a másikba? Mostarban mindenből legalább kettő dukál, etnikai vonalak mentén megosztottan. Két egyetemünk van, két postahivatalunk, két tűzoltóságunk, illetve négy szemétszállító vállalatunk: kettő a horvátoknak és kettő a bosnyákoknak – magyarázza a termetes, jól öltözött, jól fésült fiatalember. Barbarić a kinézetével is beleillik ebbe a nemcsak nyugati, de nyugatias környékbe. A délelőtti napsütésben középosztálybeli fiatalok tolják a babakocsikat, kísérik szépen felöltöztetett gyerekeiket. Az úttesten a Neretva keleti partjára jellemzőbb, rozzantan pöfögő VW Golfok helyett alig használt Audik és terepjárók suhannak. Az utak, terek is szélesebbek itt.

A boszniai háború előtt feljegyeztek Mostarban vegyes házasságokat is. Ezek azonban a háború után gyakorlatilag megszűntek.

– Vannak szerb és bosnyák barátaim Szarajevóban, Tuzlában, Banja Lukában, de Mostar keleti részéről nincsenek. Noha nincs igazán érintkezési felület, nem lehet éppen kizárni azt sem, hogy valaki beleszeressen egy másik etnikum képviselőjébe. Ám ha ez megtörténik, az illetőnek számolnia kell saját családja haragjával – állítja Barbarić. A háború emléke ugyanis még élénken él az egyes közösségekben. – Mindkét oldal áldozatként állítja be magát, és nem képes elfogadni, hogy a saját oldalán is voltak gazfickók, nemcsak hősök. A kollektív emlékezet egymásnak ellentmondó felfogásokból áll. Az Öreg híd lerombolása például jellegzetesen bosnyák történet. A horvátok nem nagyon beszélnek róla, vagy ha igen, nehezen fogadják el, hogy ők döntötték romba. Azt mondják róla: Hágában, az ENSZ-törvényszéken is bizonyítást nyert, hogy a híd legitim harci célpont volt – mondja Barbarić.

A bosnyákok és a horvátok két külön helybéli futballcsapatnak, a Veležnek, illetve a Zrinjskinek – azaz a Zrínyinek – szurkolnak. Mint megtudjuk, a meccseken nem mindig babazsúrt idéz a hangulat, verbálisan sokszor elszabadulnak az indulatok, de az etnikai indíttatású tettlegesség ismeretlen Mostarban. Ottjártunkkor a Velež idegenben, míg a Zrinjski hazai pályán győzött a bosnyák első ligában. – A szegregáció, az intézmények megkettőzöttsége erősíti fel ennyire a különbségeket. A különböző népcsoportokhoz tartozók ma különböző iskolákba járnak, nem is találkoznak a másik oldallal – erősíti meg a muszlim Tanović. A Spanyol téren található középiskola, a gimnazija kivételnek számít ez alól, ottjártunkkor azonban nem folyt tanítás.

Ki írja alá a fizetéseket?

Mostarban 2008 óta nem lehet önkormányzati választásokat tartani, mert az alkotmánybíróság érvénytelenített egy erre vonatkozó jogszabályt, a módosítást illetően pedig nincs politikai egyezség. Mindent lehúz a tehetetlenségi erő.

– Képviselő-testület nincs, ezért új polgármestert sem tudnak választani. Mifelénk tréfából emlegetik: ha a jelenlegi városvezető meghal, nem lesz, aki aláírja a kifizetéseket. Ez így már korántsem olyan vicces – mondja Milan Szitarszki, éppen rágyújtva egy cigarettára. Szitarszki mostari politológus, a környékről ingázik, a buszát várjuk vele együtt a nyugati pályaudvaron, a horvát részen. Szerb származású, ami errefelé ritkaságszámba megy: a föderáció bosnyák–horvát részén minden száz emberből alig páran, ha vannak szerbek. Elvándorlásuk már az első világháború után megkezdődött, főleg az akkor létrejövő jugoszláv állami intézményekbe mentek. Szitarszki eredetileg belgrádi, majd ide nősült, és elemzőként helyzeti előnyt élvez. Érti a helyi nyelvet és történelmet, viszont kívülállónak számít, a két nagy népcsoport egyikéhez sem tartozik. – Próbálok objektív lenni – állítja a restiben pöfékelve a markáns arcélű férfi, miközben a háborút, pontosabban az 1995-ös daytoni békét követő önálló Bosznia berendezkedéséről beszél. – Elvileg ez is olyan föderális és az egyes népcsoportok együttműködésére épülő ország lenne, mint mondjuk Belgium, és az alkotmánya is ezt tükrözi. Csak éppen az egyes népcsoportok meghatározó erői ezt a gyakorlatban nem ismerik el. Egységes államot akarnak, olyat, mint Horvátország, Szerbia vagy önök, Magyarország. Ez a mindennapokban azt jelenti: ha mondjuk valaki horvát, de nem a népcsoportjának megfelelő kantonban él, akkor hátrányos helyzetbe kerül az oktatásban, a médiában és minden olyan szolgáltatást tekintve, amelyet a népcsoportok alapján nyújtanak – hallgatom Szitarszkit. – Egy bosnyák területen élő horvát gyereknek például bosnyák irodalmat és történelmet tanítanak csak. Mindez összességében katasztrofális következményekkel jár az ország egészére nézve: mindenki a saját etnikumának megfelelő kantonok felé igyekszik, vagy egyenesen külföldre siet – magyarázza a szerb politológus.

Ez utóbbit a horvátoknak a legkönnyebb megtenniük, miután szinte automatikusan európai uniós útlevélhez juthatnak a helyi horvát konzulátuson. Ezzel még tovább lehet dobbantani. Dražen Barbarićnak már a három hónapos fia is megszerezte a szomszédos ország állampolgárságát. Nem járt sok papírmunkával.

– Nem nagyon él itt olyan horvát família, amelyben ne dolgozott vagy dolgozna valaki Németországban. Az én rokonságomból két család is Stuttgartban él – mondja az apa, hozzátéve, mivel biztosnak érzi oktatói állását a Mostari Egyetemen, ő maga nem fontolgatja a kivándorlást. – De azzal egyetértek: a politikai alaphelyzetet jelenleg a diszfunkcionális állam és a megosztott társadalom jellemzi – bólogat Barbarić.

Az elengedett veréb

A muszlim Tanović sokat vár attól, hogy egyszer helyi választásokat tarthatnak Mostarban.

– Jelen körülmények között számos polgár, különösen a fiatalok, nem is tudják, mi fán terem a politika és a demokrácia. Kulcsfontosságú lenne az önkormányzati voksolás – mondja. A Naša stranka szerint bénítóan hat a két nagy népcsoport politikusainak kizárólagosságra való törekvése. A meghatározó bosnyák tömörülésre, a Demokratikus Akciópártra (SDA) ebben komoly befolyással bír a medzslisz, a helyi iszlám tanács, ahogyan a horvátok vezető pártjára, a zágrábi kormányerővel azonos nevű Horvát Demokratikus Közösségre (HDZ) pedig a katolikus egyház. A Nasa stranka – amely egy évvel ezelőtt néhány mandátumot szerzett a boszniai parlamenti választásokon – ezen próbál túllépni.

Boszniában egy éve, 2018 októberében ugyan megtarthatták a választásokat, de új kormány azóta sem tudott felállni. A NATO-hoz való közeledésről például a boszniai szerbek, a Republika Srpska ellenkezése miatt nincs egyetértés. Az európai uniósról pedig ugyan van, mert azt a szerbek is támogatják, de a bénultság miatt ebben sincs érdemi előrelépés.

– A politikai erők a holnapi túzokot akarják, azaz fölénybe juttatni a helyi népcsoportjukat. A ma a kezükben lévő verebet, az euroatlanti integrációt eközben elengedik – állítja az itt is bevett hasonlattal Szitarszki. – Ahogy az Ottomán Birodalom sem látta be a nemzetiségi kérdés jelentőségét, úgy a később itt kormányzó Osztrák–Magyar Monarchia, majd az egymást követő két jugoszláv állam sem tette ezt meg. Most pedig Bosznia Hercegovina nem látja be. Itt, a Balkánon senki nem tanul a múlt hibáiból: sem a saját maga, sem pedig a mások által elkövetettekből. Ez igen lehangoló – teszi hozzá a szerb elemző, úgy vélve, amíg az identitáspolitika ilyen erős Boszniában, addig nem lehet számítani más fontos problémák megoldására. A munkanélküliségi ráta boszniai adat szerint is az égig ér: 19 százalékos, de az EU hivatala, az Eurostat 33 százalékra tartja, az állástalan fiatalok aránya pedig még ennek is a duplája. A nettó bosnyák átlagfizetés 160 ezer forintnak felel meg.

Vannak azonban, akik szerint nem reménytelen a helyzet. A horvát oldalt Zágráb mellett a nyugat, a bosnyákot a szaúdiak és a törökök, a szerbet az oroszok segítik.

– A háború után 25 évvel lassan, de erősödik a bosnyák gazdaság. Ez fejeződik ki a 23. alkalommal megrendezendő vásárral is – magyarázza az egyik helyi szálloda halljában Dalfina Bošnjak, a Mostari Nemzetközi Vásár igazgatónője. Találkozónk apropóját nemcsak az adja, hogy jövő tavasszal harminc országból mintegy 800 vállalat képviselői érkeznek Hercegovina fővárosába, hanem az is: 2020-ban hazánk lesz a Nyugat-Balkán legnagyobb vásárának külföldi partnerországa. Az előző Kína volt. Mostarban arra számítanak, a 2020-as esemény megnyitójára a legmagasabb szintről érkezik majd vendég Budapestről. A részleteket még egyeztetik a szarajevói magyar nagykövetséggel, de a gasztronómiával és idegenforgalommal foglalkozó cégeket bizonyosan tárt karokkal várják.

Mindenesetre a magyarokra – mint szállodásunk is megerősíti – jól emlékeznek Mostarban. A háborúban lerombolt Öreg híd honfitársaink segítségével épülhetett újjá. Tizenöt éve áll hosszú múltjához méltóan: egyetlen ívével egy hátát púposító macskára emlékeztetve fogja át a Neretvát. Fényes kőburkolata csúszik rendesen, bokát próbáló a járás. De áll, Mostar afféle Váci utcájaként, turistacsalogatónak szánt éttermekkel, szuvenírboltokkal körülvéve. Az Óváros épületei, járdái jellemzően vagy romosak, vagy a patinájuk adja nem is annyira diszkrét bájukat. Vagy pedig vadonatújak, mert nem volt más megoldás.

Az egyik kétemeletes háborús rom lépcsőházában ecetfa emelkedik a magasba: ahogy az ember, a természet is élni akar. Mostar völgyben fekszik, fújja a fa leveleit a szél – élesen, mint a Neretva.

Havran Zoltán képriportja