Eltüsszentett birodalom

Mikroszkóp alatt nem tűnik megnyerőnek, amikor pedig nem látjuk, még kevésbé. Tudunk róla ezt-azt, de a lényeget tekintve semmit. Még az is lehet, hogy egyik pillanatról a másikra meggondolja magát, és eltűnik. Visszamegy oda, ahonnan jött. Mióta ember az ember, amit nem ért, mondába foglalja, és a végén el is hiszi, hogy úgy történt. Legyen tehát akkor mondája a mi kis Koronánknak is.

Élt egyszer valahol Ázsiában egy tobzoska, pontosabban sok-sok tobzoska, egészen addig, amíg a feketepiacon nem lett egyre kelendőbb a pikkelye. Addig csak a húsáért fogdosták össze. A tobzoska alapállat a törzsfejlődésben. Sokáig azt sem tudták, kinek-minek a rokona, mígnem kiderült, hogy 75 millió évvel ezelőtt – amikor a kutyák és a macskák is – vált le a ragadozókról. Kizárólag hangyákat és termeszeket eszik, egyedül él, éjjel vadászik, nappal odúban alszik.

Történt egyszer, hogy egy magányos tobzoska elindult az éjszakai hangyalakomára. Ment, mendegélt, mikor elsuhant felette egy denevér. A denevér is éjszaka vadászik, az is furcsa fajzat, hiszen madár is meg nem is, sőt radarja is van, azzal látja a bogarakat. Amikor már negyedszer cikázott el tobzoska feje felett, és tobzoska látta, hogy denevér milyen eredményes, megszólította: „Te gyors és ügyes madár, mitől látsz ilyen jól a sötétben?” Amire így válaszolt a denevér, aki egyáltalán nem kedves és nem is beszédes, sőt nem is madár, továbbá fejjel lefelé alszik templomtornyokban, ahol alvás közben a fülébe harangoznak: „Én nem látok. Én érzek.”

Addig-addig beszélgettek, míg összebarátkoztak. A denevér segített tobzoskának éjszaka vadászni, felfedezte neki a legfinomabb termeszvárakat. Egy hűvös éjszaka azután, amikor már tele volt a hasuk, tobzoska összegömbölyödött a földön, a denevér meg fejjel lefelé lógott egy alacsony ágon. Beszélgettek. Hűvös volt, fáztak. És akkor denevér és tobzoska egyszerre eltüsszentette magát. A két tüsszentés egyesült, és repült, suhant a levegőben, amíg rá nem esett az első arra járó ember fejére.

Talán valóban csak ennyi volt, egy közös tüsszentés, és megszületett Korona, ez a csúnya, értelmezhetetlen küllemű vírus, amelyik jelenleg leigázta a világot. De nem ez a legfurcsább, hiszen annyiféle vírus élt és halt már itt a Földön, mígnem jött a vakcina, amelyik valójában maga az életben tartott vírus. De most valami egészen más történt. Ettől a tüsszentéstől összeomolni látszik az egész, erősnek és visszavonhatatlannak látszó birodalom. Kiderült, hogy ugyan nem élhetünk egymás nélkül, és a világ globális, de Koronácska nem maradt Kínában, hanem felült a repülőre, bejárta a világot. Ettől a világ nagyon megijedt, most már nem engedi felszállni a repülőit, de késő. Amitől viszont vagy az fog kiderülni, hogy egymás nélkül is egész jól megvagyunk, ahogy évezredekig, vagy mindannyian egy kicsit belepusztulunk. Az már kiderült, milyen gyorsan lepereg rólunk az összes tanult és értelmetlen dolog. Alighanem már New Yorkban sem kéri ki magának senki, ha nem semleges nemű névmással szólítják, hanem azt mondják neki: uram, kerüljön tőlem távolabb. És kiderülhet, hogy jól megvagyunk kínai állíthatós villanykapcsoló nélkül, és hogy a külföldi munka helyett a legjobb az otthoni. Csak az ne derüljön ki, hogy valaki véletlenül rátenyerel a villanykapcsolóra, és akkor tényleg nem marad utánunk semmi, csak a maja és az egyiptomi piramisok meg a Stonehenge, mert már a Notre-­Dame-ot elpusztítottuk.

(Az eltüsszentett birodalom Banovich Tamás 1956-ban betiltott és csak a rendszerváltozás után bemutatott filmje Török Tamás meséjéből.)