Fehér köpenyes hadsereg

A koronavírus-járvány által leginkább érintett olasz tartomány, Lombardia kérésére küldött Kuba harminchat orvost és ápolót. A sziget­ország „internacionalista missziója” – amely sokak szerint valójában a kubai diktatúrát táplálja – tehát újra bizonyíthat.

Afrokubai koronavírus-űző szertartás Havannában. A külföldre vezényelt kubai doktorok rabszolgák, hírszerzők vagy egészségügyi szakemberek? Fotó: REUTERS/Alexandre Meneghini

A kubai orvosok külföldre küldése az 1959-es forradalmat követő évekre vezethető vissza. Amikor Fidel Castro megdöntötte Fulgencio Batista jobboldali diktatúráját, és létrehozta a kommunista rezsimet, két dolgot egyértelművé tett: az oktatás és az egészségügy mindenkit ingyenesen megillet. Az elmúlt évtizedek eredményeként Kubában a várható élettartam pedig magasabb, mint az Egyesült Államokban. Utóbbi azzal is magyarázható, hogy lakosságarányosan háromszor annyi orvos dolgozik ott, mint az USA-ban. Adott tehát egy ország, amelyiknek égető szüksége van készpénzre, míg vannak olyan államok, amelyek fizetni tudnak a Kubában a szükségesnél jóval nagyobb számban található orvosok tudásáért.

A hidegháború idején Kuba diplomáciai eszközként használta orvosait a politikai elszigeteltség leküzdésére. 1963-ban – egy évvel azután, hogy Kubát kipenderítették az Amerikai Államok Szervezetéből – elsőként Algériába küldtek orvosokat. Az odavezényelt 56 kubai az 1962-ben függetlenedő afrikai országot elhagyó francia doktorokat helyettesítette. A két állam között ma is szoros a kapcsolat. A fejlődő országokba küldött szakemberek – eleinte afrikai és karibi államok jöttek szóba – gyógyítottak, a házigazdák cserébe nem voltak olyan ellenségesek, elutasítók Kubával, ahogy azt az Egyesült Államok és szövetségesei elvárták. A kubai orvosok humanitárius célú alkalmi külföldre vezénylése szintén bevett gyakorlat lett.

A szigetországi szakembereket a nemzetközi sajtó is dicsérte hatékonyságukért és elkötelezettségükért például a 2010-es haiti földrengés és a 2014-es nyugat-afrikai ebolakrízis idején.

Az igazán nagy léptékű együttműködés Dél-Amerikában jött létre. Néhány évvel azután, hogy Venezuela 1998-ban meglépte saját szocialista forradalmát, a két baloldali állam szimbiotikus kapcsolatba lépett. Az olajban gazdag Venezuela készpénzzel és olcsó olajjal fizetett a magasan képzett kubai szakemberekért, akik között nemcsak orvosok, hanem hírszerzők és edzők is voltak. Az elmúlt évek hatalmas gazdasági és humanitárius válsága ellenére sajtóhírek szerint továbbra is 21 700 kubai szakember dolgozik Venezuelában.

Kuba és Brazília 2013-ban kötött megállapodása alapján a brazil egészségügyi minisztérium havonta nagyjából 3600 dollárt fizetett orvosonként a kubai kormánynak. A két ország 2018. novemberi összekülönbözéséig a 8300 kubai orvos után évente 360 millió dollárt utalt át a dél-amerikai ország. (Kuba nemrégiben hasonló megállapodást kötött Kenyával és Ugandával.)

Az együttműködések azonban időnként zátonyra futnak – főleg, ha a Kubával barátkozó ország élére a kommunista rezsimmel kevéssé szimpatizáló ember kerül. Ez történt Brazíliával. 2018 őszén az újonnan megválasztott szélsőjobboldali elnök, Jair Bolsonaro azzal állt elő, hogy szerinte a kubai orvosok lényegében rabszolgák, akik fizetésük nagy részét kommunista kormányuknak küldik kényszerből – azaz Brazília a kubai orvosok alkalmazásán keresztül „táplálja a kubai diktatúrát”, családjaik pedig nem hagyhatják el Kubát. A brazil elnök kijelentette, a kubaiak csak akkor dolgozhatnak tovább, ha az orvosok megkapják teljes bérüket, és magukkal vihetik családjukat. (A spanyol székhelyű, a Kubában élők emberi jogaiért küzdő ellenzéki Cuban Prisoners Defenders nevű szervezet szerint a külföldön dolgozó orvosok fizetésük 10–25 százalékát kapják kézhez, a többi a kubai hatóságokhoz kerül.)

Afrokubai koronavírus-űző szertartás Havannában. A külföldre vezényelt kubai doktorok rabszolgák, hírszerzők vagy egészségügyi szakemberek?
Fotó: REUTERS/Alexandre Meneghini

Az elnöki szavakra válaszul a havannai kormány hazarendelte Brazíliában dolgozó orvosait, napokon belül 1300 szakember távozott. A két ország között a bajok egyébként egy évvel korábban kezdődtek. Havanna előírta, hogy 2017-től a Brazíliában dolgozók nem szakvizsgázhattak helyben, illetve 22 hetes terhesség után a nőknek vissza kellett térniük Kubába, így megakadályozva a születendő gyermek brazil állampolgárságát. Ezzel a döntéssel sokan nem értettek egyet. 2017-ben százötven orvos azzal a kéréssel fordult a helyi bíróságokhoz, hogy szabadon dolgozhassanak Brazíliában – ami egyet jelentett a Havannától való elszakadással.

Az exportált orvosok történetének legújabb epizódjaként a kubai külügyminisztérium tavaly novemberben azt jelentette be, hogy megszünteti a bolíviai egészségügyi programot, mert állítása szerint az ország konzervatív kormánya lázadás szításával vádolta meg a kubai orvosokat.

A szokásos ellenérv ismét elhangzott: a havannai vezetés a kubai orvosok bolíviai keresetének nyolcvan százalékát lefölözi.

Az előbb említett történetek kapcsán írta az amerikai Time magazin, hogy a szigetország legfőbb exportcikke nem a cukor és a dohány, hanem az orvosok kikölcsönzése. Az egészségügyi szakemberek külföldi bérbeadása évente mintegy 11 milliárd dollárt hoz, ami meghaladja az idegenforgalomból származó bevételeket. Jelenleg mintegy 50 ezer kubai orvos dolgozik 67 országban – a kubai vezetők gyakorta emlegetik őket az ország fehér köpenyes hadseregeként. Azért, hogy tudjuk hova tenni ezt az ötvenezres kontingenst: Magyarországon 2017-ben a KSH szerint közel negyvenezer orvos dolgozott. Azaz tízezerrel kevesebb, mint amennyi kubai doktor külföldön kereste a kenyerét.

Az orvosokat a kubai jövedelmi rendszer egyértelműen külföldre viszi. Hazájukban a havi minimálbér 25 dollár körül mozog, az orvosok körülbelül 50 dollárt keresnek. Brazíliában, még akkor is, ha a kubai kormány lefoglalta fizetésük nagy részét, havonta mintegy ezer dollárt kaptak kézhez, ami nekik és otthon maradt családjuk számára hatalmas életminőség-javulást jelentett. Számos hiánycikknek számító terméket Kubában ugyanis csak dollárért lehet megvenni. Akinek van külföldön dolgozó családtagja, az teljesen más minőségű életet élhet. A külföldi munka azonban nem mindig könnyű. A helyi orvosok ritkán fogadják be őket, úgy tekintenek rájuk, mint akik miatt az adott ország egészségügyi kormányzata nem megoldja a problémákat, hanem elodázza azt a vendégorvosokkal. Azt azonban nem teszik hozzá, hogy a kubaiak olyan helyeken is gyógyítanak, ahova a helyiek nem mennek el.

Az otthoninál jóval több pénz nem feledteti, hogy számos szakembert rendkívül veszélyes helyre küldtek, közben folyamatosan ellenőrizték, hogy kikkel tartanak kapcsolatot. – Orvosnak készültem, gyakorta alig három-négy órát aludtam, mert olyan keményen tanultam. Gyakorló orvosként sok extra műszakban vettem részt. És most itt vagyok. Nem lehetek orvos Kubában – mesélte a BBC-nek az idén 32 éves Dayli Coro, aki a diploma megszerzése után Venezuelába került. A Havanna által „internacionalista missziónak” nevezett programhoz csatlakozó szakembernek a kínált fizetés erőteljes ösztönzőt jelentett. Dayli Coro otthon havonta mindössze 15 dollárt keresett, Venezuelában már az első hat hónapban 125 dollárt kapott, ami ezt követően 250 dollárra, harmadik évé­ben pedig 325 dollárra emelkedett – eközben kubai családja havonta 50 dollár bónuszhoz jutott.

Dayli Coro önként írta alá a hároméves szerződést, de nem volt ideje elolvasni azt, és a saját példányát sem kapta meg. 2011 októberében a fiatal orvos a venezuelai fővárostól délre fekvő El Sombrero nevű városka klinikájára került. Időnként úgy érezte, háborús övezetben él, olyan környezetben dolgozott, ahol megszokott, hogy fegyvert szegeznek az ember fejéhez. A venezue­lai erőszak nagyságát mutatja, hogy 2016-ban 100 ezer lakosra 92 gyilkosság esett. Ugyanebben az évben az Egyesült Államokban 5,5 emberölés jutott 100 ezer emberre, Oroszországban ez az arány 10,8, hazánkban 1,91.

A környék bűnbandái gyakorta csatáztak egymással, majd sérültjeiket a kubai orvosnő intézményébe vitték. Azért oda, mert az állami kórházzal ellentétben ott nem voltak rendőrök.

– Ezek a gyerekek behozták a sérültet, akinek a testében olykor 12-15 golyó volt. A fegyverüket ránk szegezték, és azt mondták, meghalunk, ha nem mentjük meg a társukat. Napi szinten éltünk át ilyen helyzeteket. A bandatagok 15-16 éves kamaszok voltak. Volt olyan gyerek, akinek golyó ment át a szívén, a másiknak öt a fején – emlékezett a doktornő.

Kubai doktorok Fidel Castro egykori elnök arcképével, mielőtt a járvány sújtotta Olaszországba utaznának
Fotó: REUTERS/Alexandre Meneghini

A Cuban Prisoners Defenders száz kubai orvos tapasztalatai alapján azt állította, hogy a szakemberek 89 százaléka nem tudta, az adott országon belül hova kerül. A fogadó országba való érkezéskor 41 százalékuk útlevelét elvették, 91 százalékukat a kubai biztonsági emberek folyamatosan figyelték. A BBC kérdéseire a havannai kormány nem válaszolt, Miguel Díaz-Canel kubai elnök azonban tweet üzenetében azt írta, hogy „hazugsággal ismét megpróbálják diszkriminálni Kuba más országokkal folytatott egészségügyi együttműködési programjait, ezeket modern rabszolgaságnak és emberkereskedelemnek nevezik. A bírálókat dühíti a kubai szolidaritás. Az orvosok az emberek életéért harcolnak Kubában és az eldugott amazonasi falvakban. Nem egyszerűen orvosok, hanem az emberi erény őrzői ők.”

Dayli Coro megúszta a venezuelai kalandot, 48 éves, családorvosként dolgozó kolléganője nem volt ilyen szerencsés. A Julia álnéven emlegetett nő öt éven keresztül dolgozott Bolívar szövetségi államban. Megtetszett a helyi koordinátornak, ám a nő visszautasította a férfi közeledését. Ennek „köszönhette”, hogy az mindentől távol eső helyekre küldte dolgozni. Az egyik helyszínen a szállásukon ki-be jártak az emberek. Hiába kérték, hogy legalább zárat tegyenek az ajtóra, semmi sem történt. Egy éjjel arra riadt, hogy valaki befogja a száját. A szomszéd szobában a kolléganője sikoltozott. – Két fegyveres, maszkos férfi támadt rám. Mindkettő megerőszakolt – emlékezett Julia.

A koordinátor elvitte onnan a nőket, de nem vonták felelősségre, hogy ilyen helyzetnek tette ki a két doktornőt. Juliát Caracasba szállították a BBC szerint, ahol HIV-ellenes gyógyszert kapott, majd egy kubai pszichológus foglalkozott vele. A foglalkozások lényegi üzenete az volt, hogy „ne mondd el senkinek, hogy mi történt”. A doktornő megelégelve helyzetét következő állomáshelyéről, Bolíviából Chilébe utazott, onnan Spanyolországba, ahol menedékjogot kért. Jelenleg sebészeti asszisztensként dolgozik.

A kubai orvosok többsége nem a negatívumokat emeli ki, hanem a szakmai fejlődés lehetőségét. Szakmailag valóban kevés kritika éri munkájukat, az őket küldő ország politikai berendezkedése pedig nem csak rajtuk múlik.

Kulcselem

A kubai állam rengeteg pénzt fektet a kutatásba és az innovációba, ennek is köszönhető a helyi gyógyszeripar felfutása. A teljes egészében államilag finanszírozott és irányított iparág a világ egyik leghatékonyabb közegészségügyi rendszerének kulcseleme. Célja stratégiai jelentőségű gyógyszerek kifejlesztése. A helyi gyártók állítják elő az országban használt gyógyszerkészítmények több mint 60 százalékát. A korlátozott erőforrások és a szintén korlátozott nemzetközi piacokhoz való hozzáférés ellenére az ágazat mintegy 1200 nemzetközi szabadalmat birtokol, több mint ötven országban árusít gyógyszert és egészségügyi felszerelést. Az ország gyógyszer-kereskedelmi mérlege pozitív, és folyamatosan emelkedik: a szakértők azt várják, hogy a 2015-ös 86 millió dollárról 2020-ra 119 millió dollárra nő a többlet. Noha a kubai gyógyszerkutatók eredményei kevéssé ismertek a szigetország határain kívül, a világ első szintetikus oltóanyagát ők állították elő. A Havannai Egyetem vegyészei 2005-ben a Szellemi Tulajdon Világszervezetének aranyérmét nyerték el a Quimi-Hib oltóanyag kifejlesztéséért. Egy másik fejlesztés, a tüdődaganat elleni oltás lett az első olyan kubai készítmény, amelynek klinikai vizsgálatát az Egyesült Államok engedélyezte.