– Rendvédelem-történetért Érdemérmet vehetett át a csendőrségi alkalmazottak 1945 utáni sorsáról írott könyvéért. Mit kell tudni az elismerésről?
– A Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság harminc éve működik. Azokat, akik eredményeket érnek el a rendvédelem-történet kutatásában, alkalmanként kitüntetik egy-egy érdeméremmel, okirattal. A díjat a társaság éves konferenciáján, február 14-e körül szokták kiosztani, mivel 1944 előtt ekkor volt a csendőrség napja. Május 10-én lesz 75 éve annak, hogy feloszlatták a Magyar Királyi Csendőrséget. A rendelettel kollektíve büntették meg a teljes személyzetet. Engem az érdekelt, mi történt velük a későbbiekben. Ezt dolgoztam fel a Csendőrsorsok 1945 után című könyvemben, amely nemrégiben jelent meg az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark kiadásában.
– Csaknem harminc éve van a pályán. Kutatási témái szerteágazók. Hogyan alakult ez az életút?
– Az első 15 évben kizárólag a romániai magyar kisebbség XX. századi történetével foglalkoztam, döntően az 1945 utáni évtizedekkel, a magyar–román párt- és államközi kapcsolatokkal, a moldvai csángókkal. Erdéllyel ugyanis különös a kapcsolatom, részben ott szocializálódtam, fiatalként oda jártam túrázni, kerékpárral többször is megtettem az utat Békésről Kolozsvárra, a feleségem is erdélyi. Rövid ideig a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen is tanítottam. Amikor 2006-ban a hódmezővásárhelyi Emlékpontba kerültem, újabb témakörökre is kiterjedtek a kutatásaim. Szóba került a helyi református egyház 1945 utáni helyzete, mert ezzel senki sem foglalkozott. Aztán előjött az 1945. évi földosztás, majd beleástam magam az 1959–61 közötti erőszakos téeszesítésbe. Nekiálltam az összes hódmezővásárhelyi vonatkozású népbírósági akta feldolgozásának. Ez azt jelenti, hogy a kezembe vehettem az 1945–50 között működött szegedi népbíróság elé állított minden vásárhelyi illetőségű személy megmaradt iratanyagát. Ezt követően az állambiztonsági ügyekbe is beleástam magam. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkba 2014-ben hívtak át, mivel nem volt jelenkortörténészük. Az emlékpark megalapításának idén lesz az ötvenedik évfordulója, a történetét és az előzményeit kellett feltárnom. Az intézmény gyökerei az 1902-es alapítású Pusztaszeri Árpád Egyesülethez kötődnek, amely az 1930-as években célul tűzte ki, hogy Sövényháza, vagyis a mai Ópusztaszer határában álló Árpád-emlékmű körül létrehoz egy emlékparkot. Mivel közbeszólt a második világháború, nem lett belőle semmi. Az 1970-es években ezt a régi tervet karolták fel.
– A csendőrséggel mióta foglalkozik?
– Négy éve foglalkozom az 1945 utáni történetével. 2015-ben, amikor még az ópusztaszeri emlékpark történésze voltam, megjelent nálunk egy Amerikában élő házaspár, vitéz Kőrössy Zoltán, a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség vezetője – a szervezetet a Nyugaton maradt csendőrök hozták létre 1949-ben – és felesége. Azt mondták, nagyon szeretnék, ha létrehoznánk skanzenünkben egy csendőrkiállítást. A tárlatot még az év nyarán meg is nyitottuk.
– A nemrégiben megjelent kötetben 38 csendőr életútját mutatja be. Milyen sorsot éltek meg ezek az emberek 1945 után?
– Ahány csendőrsors, annyiféle eset. Közülük néhány tragikus. Az egyik szakaszvezető, aki Sövényházán élt, 1961-ben felgyújtotta az istállóját, mert nem akarta, hogy a két kedvenc lova és a gumikerekes stráfkocsija a téeszé legyen, majd elindult az erdőbe, hogy felkösse magát. A kihívott lovas rendőrök időben levágták a kötélről. Három évet kapott. Nem az okozott kárért, hanem a csendőrmúltja miatt. Sikerült megtalálnom egyik lányát, aki tőlem tudta meg, miért került börtönbe az édesapja. Amikor megkérdeztem tőle, mi történt a férfival, miután az 1963. évi amnesztiával szabadlábra került, az idős nő azt mondta, 1972-ben megölte magát, mert nem bírta elviselni a rendszert. Megdöbbentem, majd elgondolkodtam azon, vajon hány volt csendőr viszonyult ugyanígy a rezsimhez, amelyben nemcsak ő, hanem a családtagjai is másodrendű állampolgárként élhettek.
– Az 1945. május 10-i rendelet felállította a „volt csendőrségi személyek” tevékenységét vizsgáló igazolóbizottságot. Mi volt a testület tevékenységének lényege?
– Az 1950-es évek elején az ÁVH csaknem 15 ezerre tette a Magyarországon tartózkodó csendőrök számát. Ebből 7500 személy nyújtotta be az igazolás iránti kérelmét a bizottsághoz. A többiek vagy nem látták értelmét, vagy épp hadifogságban, internálótáborban, börtönben sínylődtek. A kérelemben egyebek mellett azt kellett bizonyítaniuk, hogy 1945 előtt a „demokratikus törekvéseket” szolgálták, aktív náciellenesek voltak. Csakhogy a testület még azokat sem nyilvánította „igazoltnak”, akiket a volt szolgálati helyük szerinti MKP- vagy SZDP-szervezet támogatott. A kérelmezőknek csak kevesebb mint egy százalékát nyilvánították „igazoltnak”. A „nem igazoltak” minden anyagi jogosultságot elveszítettek, nincstelenné váltak.
Fotó: Havran Zoltán
– Majd 1959-ben Kádárék elővették a csendőrkártyát…
– Ezerkilencszázötvenhat után, a megtorlások idején kiderült, a letartóztatottak zöme egyszerű munkás és téeszdolgozó. Erre a helyzetre találták ki, hogy a volt csendőrök mégiscsak „csinálhattak valamit”. Hollós Ervin belügyi ezredes lett a kérdés „szakértője”. Mintegy ötszáz volt csendőrnek nyitottak dossziét, több mint százat letartóztattak közülük. Egy részüket bíróság elé állították, 22 személyt kivégeztek. Két fő bűnt hoztak fel ellenük. Az egyik az volt, hogy 1944 előtt kommunistaellenes nyomozásokban vettek részt, a másik, hogy részesei voltak az 1942. januári délvidéki razziának.
– Azzal is vádolták őket, hogy részt vettek a vidéki zsidóság deportálásában. Könyvében ezeket az eseteket nevezi a legkényesebbnek.
– Az előszóban kifejtettem, vannak olyan történészek, akik azt állítják, a csendőrség teljes egészében részt vett az eseménysorozatban. Ez nem igaz. A szervezet alapfeladata a vidéki rend, közbiztonság fenntartása volt. Tudunk olyan őrsökről, amelyek körzetében egyetlen zsidó sem élt. A csendőr – ellentétben a rendőrrel – nem volt hatósági közeg, önállóan semmit sem tehetett. Alá volt rendelve a közigazgatás helyi vezetőinek. A vidéki gettók létrehozása is a helyi közigazgatás feladata volt. A csendőrség akkor lépett be a történetbe, amikor felszámolták a kisebb gettókat. A csendőröknek ekkor adták parancsba, hogy egy részük biztosítson fegyveres kíséretet a zsidók bevagonírozásához és elszállításához. Ami nyilván nem dicsőséges történet.
– A közhiedelem szerint a „kakastollas” csendőröket az erőszak jellemezte, sokan féltek tőlük.
– Ez is a kommunista propaganda munkája. A csendőrök rendvédelemmel kapcsolatos tevékenységét a Szervezeti és szolgálati utasítás… szabályozta. Persze volt, aki ezt megszegte, hiszen nincs olyan rendfenntartó szervezet, amelynek soraiban ne akadna oda nem illő, brutalitásra hajlamos személy. Volt a csendőrök között is ilyen. Érdemes megemlíteni, hogy amikor a harmincas évek elején a rendőrségnél modernebb gumibotokat rendszeresítettek, felmerült a kérdés, adjanak-e ilyen eszközöket a csendőrségnek is. Az akkori csendőrfelügyelő azt írta a belügyminiszternek, a gumibot városon belüli verekedésekre alkalmas, az ő csendőrei viszont nem szoktak verekedni. Amennyiben a tekintélyük nem elegendő, előkapják szuronyos puskájukat. A csendőrség intézménye egyébként katonai jellegű volt: egyszerre tartozott a belügyi és a honvédelmi tárca felügyelete alá.
– Kutatásai során milyen következtetésekre jutott?
– A csendőrség történetével foglalkozó kollégáimmal többször beszélgettünk arról, miért volt az, hogy a csendőrséget feloszlató 1945. május 10-i kormányrendeletet a kisgazdapárti politikusok is támogatták. Feltételezéseink szerint ennek az a magyarázata, hogy a csendőrség volt számukra az ideális bűnbak. Tudniillik a gazdasági világválság alatt, amikor a vidéki kisember banki hitelre felépített házát elárverezték, az érintettek felháborodottan jelentek meg a helyszínen. A jegyző ilyenkor arra utasította a csendőrőrs parancsnokát, küldje ki a „katonáit”. Sajnos az egyszerű emberek ezekben az esetekben nem arra haragudtak, aki licitálással, csupán néhány pengőért megszerezte a házukat, hanem a felsorakozott csendőrökre. Ugyanez ment végbe a második világháború alatt, amikor a törvényeket szintén a csendőrökkel tartatták be. A kisgazdapárti politikusok vélhetően nem felejtették el az 1935-ös endrődi sortüzet sem, amikor a főszolgabíró az utolsó pillanatban betiltotta a kisgazdapárti képviselőjelölt nagygyűlését, kirendelte a csendőröket, és amikor az összegyűlt tömeg kővel kezdte dobálni őket, parancsra használták a fegyverüket. Az akciónak halálos áldozatai lettek…
– A történészszakma mennyire érzékeny az ön által feltárt eredményekre, van-e ezeknek a témaköröknek helyük, recepciójuk az aktuális fősodorban?
– A jelenkorosok közül többen kutatták, kutatják a csendőrség 1945 előtti intézmény- és működéstörténetét, de úgy tűnik, eredményeik nem váltak széles körben ismertté. A magyarországi zsidók 1944-es deportálásával foglalkozó szakemberek többsége még mindig kollektív bűnösséggel vádolja a volt rendvédelmi testület egykori tagjait. Ami pedig az 1918–19-es összeomlást követő trianoni békediktátumot illeti, ne feledjük, az 1918. évi őszi anarchisztikus viszonyoknak, az ország területének egy részét elfoglaló cseh, román és szerb hódítóknak, majd a Kun Béla-féle „kommünnek” számos csendőráldozata is volt. A kommunizmus áldozatainak emléknapján, minden év február 25-én róluk is emlékezzünk meg!
