Komédiába rejtett bűnbánat

A Katona József Színház darabban Orgon elbújik a zsöllyében, hogy onnan láthassa, amit eddig képtelen volt elhinni, hogy Tartuffe vadul próbálja elcsábítani csinos nejét, Elmirát.

Ónodi Eszter Elmira és Keresztes Tamás Tartuffe szerepében Fotó: Horváth Judit

Ha néhány szóban kellene összefoglalni, milyen a Tartuffe a Katona József Színházban, nem jutna eszembe más, mint hogy: eszméletlen jó darab. Minden szempontból. Molière Tartuffe-je klasszikus komédia, szerzője legismertebb műve. Egy majd 360 éves klasszikus, de mivel tartalmilag örök igazságokat és jellemeket ábrázol, megengedi a modern adaptációt. Sőt jól áll neki. Az alkotóknak sikerült is kiemelniük a történetet saját korából, és behelyezni egy fiktív korba. Ezt húzzák alá Cs. Kiss Zsuzsanna sci-fi fantáziát megszégyenítő, megunhatatlan ruhakölteményei és Bartha József – a ruhák formagazdagságát ellenpontozó – minimalista díszlete, amely alumíniumfalaival és fotocellás ajtajával nem nyújt több látnivalót, mint egy színpad méretű liftkabin. Az egyetlen értelmezhető objektum az a kereszt, amelyet a szétnyíló ajtó mintáz mozgásának bizonyos fázisában, és dramaturgiai értelmet nyer a történet bizonyos pillanataiban. A díszlet minden ingerszegénysége ellenére részben a fényjátéknak – de különösen a színészi teljesítményeknek – köszönhetően mégsem válik unalmassá, nem érezzük azt, hogy már megint a szűkös költségkeretek „inspirálták” a díszlettervezőt.

A Bocsárdi László rendező és Kali Ágnes által Alice Georgescu román fordításából közösen írt szövegkönyv indokolatlanná tette azon félelmeimet, hogy esetleg a modern felfogás mellé nyelvi vagy esztétikai trágárság is társul – miként ez valamiért koncepció egyes pesti rendezőknél. Az említett időtlenítés aligha öncélú, a szereposztás aligha véletlen – gondolhatjuk.

A Katona darabjai gyakran reflektálnak napjaink társadalmi és közéleti jelenségeire, ami a rendezési színvonal függvényében legtöbbször találó és szellemes, de megesik, hogy túl direkt és izzadságszagú, ilyenkor a nézőnek Sas-kabaré-élménye van.

Ónodi Eszter Elmira és Keresztes Tamás Tartuffe szerepében
Fotó: Horváth Judit

A Tartuffe premierje december végén volt, nem sokkal a Gothár Péter rendezőhöz fűződő botrány után, amelyben a színész-színházigazgató Máté Gábor is érintetté vált, mert hosszú ideig falazott az erőszakoskodónak. A kitört botrány tetőpontján azzal védekezett, hogy képtelen volt elhinni régi barátjáról, hogy átlépte azt a bizonyos határt. Tehát vakon hitt, akárcsak Molière darabjában a családfő Orgon, aki még akkor is siketen és vakon bálványozta Tartuffe-ot (Keresztes Tamás alakítja sziporkázóan), amikor a környezetében már mindenki felismerte, mindenki üvölti, hogy hitvány gazember befolyása alatt áll. Az, hogy az elvakult Orgon szerepét személyesen Máté Gábor játssza, már önmagában felér egy bűnbánati gesztussal. Színészként kimondatlanul is színigazgatói önmagát alakítja Orgon megformálása közben. Hitelesen. Orgont a történet szerint csak az téríti észhez, amikor elrejtőzve saját szemével győződik meg a kéjsóvár Tartuffe kétszínűségéről. Orgon elbújik a nézők közé a zsöllyében, hogy onnan láthassa, amit eddig képtelen volt elhinni, hogy Tartuffe vadul próbálja elcsábítani csinos nejét, Elmirát (Ónodi Eszter). Ez a közönség közé rejtőzés is szimbolikus. Elvégre kívülről, a publikum felől nézve minden annyira más, annyira egyértelmű. Nem úgy, mint a túloldalon, a kulisszák mögött.

Ott, ahol bonyolult fölé- és alárendeltségi viszonyok, mindenféle emberi kapcsolatok, kényszerek és hatalmi játszmák örvénylésében még egy színházigazgatónak sem mindig sikerül tisztán látnia. Orgonban is egy világ omlik össze.

Persze késő a bánat, megkésett a tűzoltás, amikor már leégett a ház. Molière meséjében csodába fordulnak az események azzal, hogy a felsőbb hatalmat jelképező rendőr hadnagy (Borbély Alexandra) váratlanul igazságot szolgáltat. A család visszakapja vagyonát, Tartuffe pedig elnyeri méltó büntetését. Jogos vastaps és ováció. Komédiába rejtett vezeklés. Katonás megoldás – jó értelemben.

(Molière: Tartuffe. Katona József Színház, rendezte: Bocsárdi László)