Láger a határon

A nyugat-magyarországi táborokat annak ellenére nem ismerjük, hogy olyan ismert írókat gyilkoltak meg bennük, mint az addig „védett” századokban szolgáló Szerb Antal, Halász Gábor vagy Sárközi György.

Pelle János
2019. 05. 09. 9:41
null
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az osztrák–magyar határ térségében a második világháború végén lezajlott drámáról Amichai Greenberg rendező készített díjnyertes filmet A testamentum címmel. Márciusban Párizsban, egy vetítés után Annette Wieviorka, a holokauszt ismert történésze magyarázta el a francia hallgatóságnak és az Histoire című folyóirat olvasóinak az 1945 húsvétjának előestéjén végrehajtott tömeggyilkosság hátterét. Erre a valóságban az ausztriai Rechnitzen, az egykor a történelmi Magyarországhoz tartozó Rohoncon került sor, és az áldozatok magyar munkaszolgálatosok voltak.

A történet korábban megihlette Elfriede Jelineket, a Nobel-díjas osztrák írónőt, akinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal című darabját nemrég mutatta be a Kazinczy utcában a Tesla Teátrum. Nekünk más forrásból is ismerős a rohonci história, amellyel Sacha ­Batthyá­ny És nekem mi közöm ehhez? című, magyarul megjelent könyve is foglalkozott.

Rohonc szimbólummá vált az osztrákok számára. Az ott legyilkolt magyar zsidók maradványait rejtő tömegsírt mindmáig nem találták meg, ugyanakkor a kisváros lakói évtizedeken át hallani sem akartak az öldöklésről, elzárkóztak minden együttműködéstől a múlt feltárásában. Pontosan követték a hivatalos osztrák emlékezetpolitikát, amelynek még a hetvenes és a nyolcvanas évek első felében is az volt a felfogása, hogy Ausztria 1938 és 1945 között Hitler áldozatául esett, semmi köze sem volt a nácik rémtetteihez. Ezt a merev és tarthatatlan álláspontot először a Kurt Waldheim politikai szerepéről kirobbant vita kérdőjelezte meg, majd 1990 után fokozatosan átalakult a nézet, ami kifejezésre jutott abban is, hogy Ausztria Németországhoz hasonlóan kárpótlást fizetett a nácik zsidó és roma áldozatainak, akik területén kényszermunkát végeztek.

Rohonc kapcsán legtöbbször Batthyányné Thyssen-Bornemisza Margit grófnő, az „öldöklő angyal” és meggyőződéses nácikból álló környezetének felelősségéről esik szó. Állítólag 1945. március 24-ről 25-re virradóra szórakozásból vadászpuskákkal lelövöldözték a végsőkig legyengült munkaszolgálatosokat, mintegy 180 szerencsétlent. Majd pedig felgyújtották a kastélyt, és Svájcba távoztak a közeledő szovjet csapatok elől. A történetnek ezt a verzióját mutatja be a színdarab, amelyben szerepelnek a fő felelősök, azaz a grófnő és két szeretője: Oldenburg, a birtok intézője és Podezin, a helyi Gestapo főnöke, valamint a rohonci náci pártszervezet vezetője. Elfriede Jelinek hangsúlyozza, hogy valamennyien büntetlenek maradtak, „megúszták” a tömeggyilkosságot.

Ez megfelel a valóságnak, de nem jelenti azt, hogy 1945 után az osztrák igazságszolgáltatás legalább nem tett kísérletet arra, hogy kiderítse az igazságot, hogy megbüntesse a tömeg­gyilkosság tetteseit. 1946-ban ugyanis nyomozás indult a kastély vendégei, név szerint Josef Muralter, Ludwig Groll, Stefan Beigelbeck, Eduard Nicka, Franz Podezin, Hildegard Stadler és Hans-Joachim Oldenburg ellen, akik egytől egyig vezető tisztségeket betöltő nácik voltak Burgenlandban. A pereket azonban nem folytatták le, illetve két vádlottat (Beigelbecket és Stadlert) 1948 júliusában felmentettek. Podezin és Oldenburg elrejtőztek, és a korabeli zavaros viszonyok között a rendőrség nem tudta felkutatni őket. Ők később a grófnő svájci, Luganóban lévő lakásában tartózkodtak, majd Dél-Amerikába távoztak.

Mégis, a fennmaradt nyomozati iratok és tanúvallomások képezik a forrását mindannak, amit a tömeggyilkosságról tudunk, ezek alapján dolgozott Jelinek, és készült Greenberg „fikciós dokumentumfilmje” is. Ebben az is szerepel, hogy a Batthyány-birtok fegyvermesterét és egy túlélő zsidót, akik tanúskodhattak volna, 1946-ban megölték. Mégsem biztos, hogy pontosan úgy történtek az események, ahogy az a köztudatban elterjedt. Elképzelhető ugyanis, hogy a rohonci „önkéntesek” már a pályaudvaron végeztek a legyengült és beteg munkaszolgálatosokkal, akik el sem jutottak a „Keresztpajtáig”. Oda, ahol most szabadtéri múzeumnak is beillő, impozáns emlékmű örökíti meg az egykori eseményeket.

Ne gondoljuk azonban, hogy a rohonci tömeggyilkosság közvetlen magyarországi előzményei jobban dokumentáltak, és a bűnösök nálunk elnyerték büntetésüket. Az osztrák–magyar határon 1944 decemberétől 1945 márciusáig kényszermunkát végző magyar munkaszolgálatosoknak, a Délkeleti Fal vagy Birodalmi Véderőd (Südostwall, Reichsschutzstellung) építőinek a nevét sem tudjuk. A Józsefvárosi pályaudvaron 1944. november 27-e utáni napokban bevagonírozottakat Hegyeshalomba vitték, onnan pedig Ligetfaluba, Kőszegre, Bozsokra, Balfra, Harkára, Ágfalvára, Sopronkeresztúrra, Sopronbánfalvára, Kópházára, Fertőrákosra, Nagycenkre, Hidegségre. A nyugat-magyarországi táborokat, azok belső viszonyait annak ellenére nem ismerjük, hogy olyan ismert írókat gyilkoltak meg bennük, mint az addig „védett” századokban szolgáló Szerb Antal, Halász Gábor vagy Sárközi György. Kőszegen volt deportált K. Havas Géza újságíró és Fenyő László költő is, akiket valószínűleg Rohoncon öltek meg.

Kőszegen, ahogy másutt is, a zsidó munkaszolgálatosok elpusztításának eszköze a „munka által való megsemmisítés” volt. Fagyoskodó, alultáplált szerencsétlenek ásták az árkokat, sátorokban, legjobb esetben barakkokban szállásolták el őket, és tífuszjárvány pusztított közöttük. Őreik – többnyire fiatal, felfegyverzett suhancok – agyonlőtték őket, ha nem dolgoztak elég gyorsan, és éjjelente a helyi nyilas vezérek buzdítására rendszeresen bejártak a Kőszeg határában felállított három tábor valamelyikébe öldökölni.

A kőszegi táborok parancsnoka, Bauer német (vagy osztrák) SS-őrmester nyom nélkül eltűnt. Kocsárd Emánuel, aki 1944. október 29-től Vas vármegye főispánja volt, Nyugatra emigrált. A helyi nyilasok vezérét, Seper Ferencet az új hatalom 1945 áprilisában internálta. Ugyanerre a sorsra jutott a helyettese, Márffy József is. Egyiket sem fogták perbe, mindketten néhány hónap után szabadultak. Utóbbi a városban élt haláláig. Vitéz Nagy (Ebeling) Miklóst 1946-ban kivégezték. De nem azért, amit Kőszegen művelt, hanem azért, mert 1941-től Újvidék polgármestere volt, és bűnrészes az 1942. januári tömeggyilkosságban. Ugyanakkor a budapesti népbíróság 1945. november 16-án ötévi börtönre ítélt egy Kőszegen raboskodó zsidó orvost, Rubányi Imrét azzal a váddal, hogy „részese volt emberek törvénytelen kivégzésének és megkínzásának”. Vagyis a magyar igazságszolgáltatás még annyira sem állt a helyzet magaslatán a tettesek felelősségre vonásában, mint az osztrák, amely legalább használható nyomozati anyagokat produkált. (E sorok írója Rubányi Imre koncepciós peréből, az ott elhangzott tanúvallomásokból tudta meg a legtöbbet Kőszegről.)

Kőszeg és Rohonc. Ideje együtt emlegetni a két kisvárost a határ két oldalán. Utóbbi helyen az áldozatok csontjait sem találták meg, bár tizenhatszor (!) kutattak utánuk. Az osztrákok valószínűleg még 1945 áprilisában lefizették az átvonuló szovjet hadsereg tisztjeit, akik a bizonyítottan feltárt tömegsírból teherautókkal magyar területre vitették át az emberi maradványokat. Talán éppen Kőszegre, ahol Rohonccal ellentétben csak 1947-ben végeztek exhumálást, amelyet félbe is hagytak. Ott, a Guba-hegyen, a Lovagló dűlőn, az egykori dögtemető mellett még most, 2019 tavaszán is elvadult bozót borítja a lehetséges jelöletlen tömegsírokat.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.