Lefutó vízcseppek

Száraz Miklós György
2019. 10. 21. 19:08
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Összpontosítsatok! Az emberek nem figyelnek eléggé. Ti tanuljatok meg figyelni! Mindegy, mi az, egy fa, egy festmény, egy kavics, egy legelő tehén vagy egy bohóc. Figyelmesen nézzétek, ami a szemetek elé kerül! Ahogy a vadász fürkészi a vadat, amit el akar ejteni. Ez a művészet és az élet lényege. Összpontosítani minden figyelmünket.

Volt egy barátom, nemrégiben halt meg, nevezzük Apostol Andrásnak. Volt egy nagyapja. Naná, hogy kettő volt, én most az apai nagyapjáról beszélek. A fentebbi mondatokat ő mondta. Én meg leírtam. Valamelyik nap egy öreg dobozból sárgult cetlik borultak ki. Ez is köztük volt.

András nagyapja, ha nem az lesz, amivé lett, akkor muzeo­lógus, történész, művészettörténész, galériás, vándor képkereskedő, festő vagy képhamisító is lehetett volna. De mert az ember nem azzá lesz, amivé lehetne, hanem azzá, aminek lennie kell, András nagyapja a felsoroltak közül egyik sem lett, és egy kicsit mindegyik. Vonzotta a történelem színessége, de elijesztette a tudomány szigora. Üzletember nem lehetett, mert fikarcnyit sem izgatta a pénz és a verseny. A festészetért rajongott ugyan, de képtelen lett volna arra, hogy addig dolgozzon egy témán, akár hónapokig sanyargatva magát, míg a tőle telhető legtökéletesebben meg nem ragadja azt. És mivel tehetséges volt, alább nem adhatta volna.

Sokszor kínozta a lustasága, és olyankor a vendéglőkben, a társaságban, a nőkben lelt vigaszra. Vagy egy-egy alig ismert festő műtermében. Ha egy névtelen kezdőben megérezte a jövőt, előbb lázba jött, aztán hideg nyugalom öntötte el. Mindennél fontosabb volt számára annak a tudata, hogy remek az orra, tévedhetetlen ítész, valami olyat tud, amit rajta kívül kevesen, hogy otthonos biztonsággal mozog azon a terepen, melyen a szakemberek is tapogatózva araszolnak.

Hamisítani könnyedén és nagyvonalúan tudott volna. Fiatalkorában egyszer meg is tette. Elmesélte. A világhírű németalföldi festő „ismeretlen” kikötői jelenetére már megvolt a vevője is. Annyi pénzt kapott volna, amennyit sem addig, sem később egy összegben nem keresett. Mégis elállt az üzlettől.

– Nem a büntetés riasztott – mondta. – A bűnt nem mertem vállalni. Úgy festeni az űrutazás korában, ahogy háromszáz évvel korábban festettek. Viszolyogtató, nem? Olyan munkát adni ki a kezemből, amelyen vitorlás hajók, felmálházott öszvérek meg szerecsen rabszolgák nyüzsögnek.

Amikor a fia és a menye meghaltak, András tizenkét éves volt, és odaköltözött hozzá. Tíz évig laktak együtt egy labirintusszerű lakásban, melyben napokig bolyonghattak úgy, hogy nem kellett egymásba botlaniuk. A lakás egy vidéki város szívében, egy keskeny utca ódon épületében volt, a főtértől ötvenlépésnyire. A kétszintes ház boltíves szobái, rejtett belső udvarai, meglepő tornácai és értelmetlen folyosói a beköltözése pillanatától lenyűgöztek minket, engem is. András hetek óta lakott már a nagyapjánál, amikor még mindig úgy nyitott ki egy-egy ajtót, hogy nem volt biztos abban, melyik szobába érkezik. Szerette a kopott falépcsőket, a girbegurba, meszelt falakat, melyek egy ráérős kor nyugalmát árasztották. A ház csontszáraz volt, és tágas.

Egy fedél alatt töltött hosszú évtizedük alatt Apostol Dénes egyszer sem kérdezte meg az unokájától, hogy mi történt az iskolában, mert nem érdekelte az iskola. Nem kérdezte ki a tananyagot, a házi feladatokra rá sem pillantott, és a szülői értekezletekre csak akkor ment el, ha a tanárok üzentek érte. Nem tett megjegyzést sem a fiára, sem a menyére, de egyszer mondott valamit, amit András nem értett, mégis kitörölhetetlenül megragadt az emlékezetében. Nem sokkal az apja temetését követően történt, a város fölé magasodó hegyen, a reneszánsz püspök palotájának a romjainál, ahová gombászni jártak. A lábuk alatt elterülő várost bámulva a nagyapja azt mondta:

– Apád a születése pillanatában elkezdett meghalni. Vannak ilyen emberek. Nem olyan rémes, mint gondolnád. Tizennyolc éves korunktól mindannyian elkezdünk meghalni. Apád hamarabb kezdte, később pedig anyád segített neki.

Andrást elgondolkodtatta, de nem ijesztette meg a gondolat, hogy tizennyolc évesen mindenki elkezd meghalni. Tizenkét éves volt; még az a hat év is végtelen hosszúnak tűnt. De arra a néhány mondatra tíz évvel később, a nagyapja temetése napján is emlékezett.

Amikor meghalt, Apostol Dénes a lakáson, a bútorokon, a könyveken és a falakon szertelen összevisszaságban lógó festményeken kívül az unokájára testált még valamit, ami minden ingó és ingatlan vagyonnál többet ért, s amit a fiának, egyetlen fiának nem sikerült átadnia: az életkedvét. Soha nem engedte meg magának azt a tapintatlanságot, hogy az unokáját a saját példájával traktálja. Hozzánk, tizennégy éves gyerekekhez úgy beszélt, mint bármelyik barátjához. Tíz év alatt egyetlenegyszer szólt hozzánk úgy, hogy azt intelemként is lehetett értelmezni. Valamivel a halála előtt történt, egy fekete söröket mérő, Flórián téri kisvendéglő kertjében, ahol a kilencvenedik születésnapját ünnepeltük.

– Minden pillanatban ott az örökkévalóság – mondta a söröskorsó párás oldalán alágördülő cseppet bámulva. – Én nem eresztettem el, én a markomba fogtam a pillangót. Ha léptem, élveztem a talpam alatt a hűs követ, a forró homokot, a kavicsot. Sose törtem a fejem, miért vagyok ott, ahol vagyok. Ha ott voltam, ott voltam, és nem vágytam máshová. Ha ittam, megtapogattam még a vizet is. Ha ettem, élveztem a hús ízét. Ha muzsikát hallgattam, vagy a szél zúgását, a madarak énekét, akkor nem volt más. Mindig csodálkoztam, hogy az emberek mennyire nem figyelnek a saját életükre. Nem tudnak összpontosítani. Nem tudnak élni. Kár, mert annyi az életünk, mint ez a lefutó vízcsepp.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.