Legalább csináltam valamit

Ha az életem történetét fejezetekre osztanám, azt az időszakot a széken ülés éveként jegyezném fel. Ideje volt magunkhoz térni, ha nem akartuk, hogy a gyerekeket elvegyék tőlünk, muszáj volt rendbe szedni az életünket.

A házunkat elárverezték egy szerencsétlen kölcsönügylet miatt, még tízmilliós adósság is maradt a nevünkön. Napokig hányódtunk különféle hivatalok előtt a csomagjainkkal, mígnem az egyik segélyszervezet munkatársai elhelyeztek bennünket egy budapesti vendégházban. Ott megpihentünk, néhány hétig gondoskodtak rólunk.

Tehetetlennek éreztem magam, először fordult elő velem, hogy nem láttam a folytatást. Munkát könnyen találtunk volna, de akkor a fizetésünket már viszi is a végrehajtó. Elég, ha nyitok egy folyószámlát, és már rajta is van az inkasszó. Mindig tele voltam ötlettel, tervvel. Húsüzletet nyitottam, diszkót működtettem, szépséghibás műszaki cikkeket árultam. Volt néhány jó évem. A végén nagyszabású építkezésbe kezdtem, a földszintre üzlethelyiségeket képzeltem el, az emeletre lakásokat az üzlethez. A vállalkozás azonban túlnőtt rajtam, és eljött a pillanat, amikor pénzt kellett kérnem a folytatáshoz. Az egyik házba mi költöztünk be, de mire elkészült a medence és a garázs, már tudtam, hogy vége.

A nyár utolsó hetei teltek, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. A szociális munkások azt kérdezték tőlünk, milyen iskolába, milyen óvodába járnak majd szeptembertől a gyerekek. Nem maradt idő tovább ötletelni, mozdulnunk kellett. Valaki ajánlott egy kistelepülést kétszáz kilométerre Budapesttől. A város kicsi, de megfizethetők az árak, és a határ menti forgalom miatt mindig mozog valamilyen üzlet is.

Míg a segélyszervezet vendégházában laktunk, félretettük a gyerekek után járó családi pótlékot, éppen ki tudtunk venni egy hosszú ideje üresen álló, öreg házat. Erika egy ismerősén keresztül kapott néhány címet, ahol takarítót kerestek. Én vártam a lehetőséget.

Szerényi Gábor rajza

Egyik este a szállásadónk azzal kopogtatott be, fölvenné Erikát teremőrnek. A város határában lepke- és hüllőmúzeumot működtet, és van rovarkiállítása is. A munka nem sok, ősztől tavaszig jóformán csak akkor van látogató, ha iskolai osztályok jönnek. Erika beült a múzeumba, de halálra unta magát a vitrinek között. Viszont egyre több helyre hívták takarítani, megbízta őt egy orvosi rendelő és egy biztonsági cég is. Amíg odavolt, én helyettesítettem a múzeumban. Ha jött valaki, elfoglaltam a helyem a teremőr székén. Néhány hét múlva már afféle idegenvezetést tartottam a látogatóknak, ha azt láttam, hogy nem olvassák el a feliratokat, csak elsétálnak a vitrinek előtt, felhívtam a figyelmüket egy-két érdekességre. Voltak, akik egész jól ottfelejtették magukat a múzeumban. Nekem is könnyebben teltek a napok, legalább csináltam valamit.

Egy idő után már csak én jártam a múzeumba, Erikának annyi munkát adott a takarítás, hogy egész nap oda volt. Majd nem egy évet töltöttem a teremőri széken ülve.

Az első érdeklődő két hónap után csöngetett be a lakásba, hogy az ingatlanügynökségtől küldték. Mondtam, hogy a lakást már kivették, mi béreljük. Azt felelték, nem bérelni szeretnék, hanem megvenni. Felhívtam a tulajdonost: Gyuri, eladod a fejünk fölül a lakást? Á, ne aggódj, mondta, csak elfelejtettem letörölni a hirdetést. Két hét múlva újabb érdeklődő jött, ezt már az ingatlanügynökség munkatársa is elkísérte. Újra hívtam a tulajdonost, hogy van ez. Azt mondta, ne aggódjak, ha megveszik a házat, elhelyez minket egy másikban.

Erikát baleset érte a múzeumban, az egyik lépcsőfokon megcsúszott, szilánkosra tört a lába. Heteken át feküdnie kellett, azután hónapokig mankóval járt. Újra és újra elfogyott a pénzünk. Időnként becsöngettek, megnézték a házat. Amikor elmentek, megjegyeztem, milyen kukák ezek az ügynökök, meg sem próbálják rábeszélni az embereket a vásárlásra. Egyik este, amikor kimentem rágyújtani, egy férfi és egy nő állt a kapuban. Ez a ház eladó? Óvatosan azt mondtam, úgy tudom, igen. Maga a tulajdonos? Miért kérdezik? Mert nem akarunk ingatlanközvetítőn keresztül vásárolni, de úgy meg nehéz eljutni a tulajdonoshoz. Mondtam, én lakom itt, ha meg akarják nézni, jöjjenek be. Ott voltak egy órát, beszélgettünk a házról, mi van közel, milyen itt az élet. Azzal álltak fel, hogy mindenképpen szeretnének találkozni a tulajdonossal. Felhívtam Gyurit. Másnap megegyeztek. Teltek a hetek, de persze nem lett másik lakás. Amikor letelt a határidő, bejelentkeztek az új tulajdonosok, hogy most már birtokba vennék a házukat, költöznünk kell.

Akkor este megvártam Gyurit a lakása előtt. Azzal kezdte, sajnos nem sikerült. Mondtam, fizesse ki az elmaradt bérünket, és adhatna valami jutalékot azért is, amiért eladtam a házat. Ami az ingatlanközvetítőknek nem sikerült egész évben, azt én elintéztem egy óra alatt. Azért nem jár semmi. És azért, amiért Erika eltörte a lábát a múzeumban? Feketén dolgoztunk neki, de minden látogató emlékszik arra, mit mesélt nekik a teremőr a lepkemúzeumban. Ne akard kipróbálni, hány tanút tudok felsorakoztatni, mondtam neki.

Hosszú alku volt, kétezer euró lett a vége. Megbeszéltük, visszaköltözünk Budapestre, ennyiből már ott is ki tudunk venni egy lakást. Amíg a teherautót vártuk a cuccainkon ülve, Erika megkérdezte, mi lett volna, ha nem hívom be azokat az embereket, és nem beszélem rá őket, hogy megvegyék a fejünk fölül a házat. Nem tudom, mondtam. De így legalább csináltam valamit.