Szinte minden második magyar család érintett valamilyen formában a szovjet rezsim által okozott társadalmi traumában, amely anyagilag, egészségileg és lelkileg is hatással volt és mind a mai napig kihat az áldozatok, a hozzátartozók, sőt az utódok életére is.
Tudjuk jól: a málenkij robot, pontosabban a „málenkájá rábótá” nem három nap vagy három hét munka volt, és nem minden esetben csak a Szovjetunió háború utáni újjáépítését szolgálta, hanem „óvintézkedési” módszer is, hogy az ellenségnek minősített személyeket eltávolítsák az útból. Az ártatlanul elhurcoltak számára – nemtől függetlenül – ez jobb esetben is három-öt évnyi embertelen körülmények közötti létet és robotot jelentett, nem beszélve azokról a megaláztatásokról, amelyeket a legtöbben sosem tudtak kiheverni. Ezen emberi sorsok és megrázóbbnál megrázóbb szenvedéstörténetek ismeretének hiányában generációk nőttek fel.
De „vannak ügyek, amelyeket nem lehet letudni”. Tavaly a Gulag–GUPVI-emlékév keretén belül, A Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány fennállásának 25 évfordulója alkalmából rendeztek szakmai konferenciát, amelyen főként a témában jártas történészek és kutatók által készített kutatások és alkotások kerültek terítékre. A kiemelt téma a nők elleni erőszak volt, amely a Vörös Hadsereg bevonulásával vette kezdetét, és sokak számára a lágerekben folytatódott.
A szakmai konferenciát összefoglaló kötetnek – amelyet a soha többet jegyében ajánlanak az olvasó számára – komoly üzenete van: fel kell oldani a hallgatás tabuját.
Stark Tamás kutatásai szerint 700 ezer magyar állampolgárt deportáltak, közülük 200 ezer civil volt, a kutató becslései szerint ennek hat százaléka volt nő, akiknek ügye 1989-ig tabunak számított. Így negyvenévnyi elhallgatás után, a rendszerváltás időszakában kezdték a lágerben járt nők kálváriáját megismerni az emberek. Volt olyan férj, aki rosszul lett Zánkán, Sára Sándor dokumentumfilm-sorozatának vetítése közben – kényszermunkatábort megjárt magyar asszonyok vallanak kendőzetlenül az őket ért szenvedésekről és megaláztatásokról –, mert csak ott tudta meg, hogy milyen szörnyűségeken ment át a felesége.
A női hadifoglyok többsége 1949-ig hazatérhetett a lágerekből, de tévedés azt hinni, hogy a sorsuk jobbra fordult volna, hiszen évtizedekig a Szovjetunió ellenségeként, a társadalom számkivetettjeként tekintettek rájuk. Az őket ért bántalmakról tilos volt beszélni, mivel a lágerekből a kommunizmusba tértek vissza Magyarországra, ahol a határon gépfegyverrel rájuk váró ávósok szigorú parancsként közölték velük: „Ami veletek történt, államtitok, nem beszélhettek róla soha.”
A konferencia előadói a kutatásaik során feltárt élettörténetekkel megelevenítették mind az elhurcolt, mind az otthon maradt nők szenvedéstörténetét. Azokét, akik napi 10-12 órában szénbányában robotoltak, vagy bekötötték őket a lovak helyett szántani. Azokét, akik kisgyermeküket kényszerültek otthon hagyni, akiket létszám-kiegészítés gyanánt az út széléről ragadtak el, akiket terhesen hurcoltak el a lágerekbe, vagy nagyon sok esetben a lágerekben becstelenítették meg őket, így kényszermunkatáborban adtak életet gyermeküknek – vagy akiknek hazatértük után már soha nem lehetett utódjuk.
De az árvává vagy özveggyé tett otthon maradottak is éppoly elszenvedői voltak a történteknek, hiszen férfiak nélkül kiszolgáltatottá váltak a rendszerrel szemben. Nem mellesleg egyedül kellett elvégezniük a ház körüli teendőket, nevelni a saját és sokszor a szülők nélkül maradt gyerekeket, ellátni az időseket és betegeket, menteni a menthetőt.
A lágerekbe elhurcolt nőkről és az ellenük elkövetett gyalázatos tettekről még ennyire átfogó kutatás nem született, ezért is volt hiánypótló a Szabadság helyett erőszak – Magyar női sorsok 1944–45-ben című konferencia. Összességében még mindig sok feltáratlan részlete van történelmünknek ebből az időszakból, de aki valóban ismerni akarja a múltat, vagy éppen kötelességének érzi megismertetni ezt a fájó örökséget, ez a konferenciakötet kiváló tudásanyagként szolgál számára.
(Szabadság helyett erőszak – Magyar női sorsok 1944–45-ben. A Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, Budapest, 2019, 112 oldal. Ármegjelölés nélkül)
