Szemben hegyek

– Április 8-án indulok Budapestről, 9-én érkezem meg Katmanduba. Ott különben is eltöltenék két-három napot, a kötelező karantén és PCR-teszt miatt ez most talán lesz négy is. Aztán Katmanduból Luklába repülök, ahonnan durván egyhetes gyalogtúrával érkezem meg az alaptáborba – vázolja Varga Csaba­ az útitervet.

Az expedíció ezen első szakaszát akár kellemes kirándulásnak is tekinthetjük, persze csak egy profi hegymászó szintjén, hiszen már ekkor le kell győzni durván 2500 méteres szintkülönbséget (Lukla 2860 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, az alaptábor 5300 méteren van). Varga Csaba helyesel, helikopterrel akár fel is repülhetne az alaptáborba, ám mint mondja, az egyrészt költségesebb, másrészt nagyon szép a táj odáig, harmadrészt – s ez a legfontosabb szempont – ez az egy hét is a felkészülést, a fokozatos akklimatizációt szolgálja. Érdekességképpen: ötezer méteren már felére ritkul a levegő oxigéntartalma a tengerszinten megszokotthoz képest.

A java persze ezután kezdődik. A nyolcezer méter feletti hegyeket többször is meg kell mászni ahhoz, hogy valaki felérjen a csúcsra. Az Everesten konkrétan még három tábor van a bázis és a csúcs között. Varga Csaba ezért először az alaptábor és az első tábor között ingázik a csomagját fokozatosan felhordva, és ugyanígy halad onnan tovább.

– Kettős célt szolgál a fel-le mászás. Egyrészt, mivel nem alkalmazok serpákat, magamnak kell felvinnem a csomagjaimat egyre feljebb, másrészt ennek során igyekszem akklimatizálódni az oxigénhiányos körülményekhez – avat be a mászás kulisszatitkaiba.

Az oxigénhiányt nagyjából úgy kell elképzelni, mint amikor valakinek lenn, tengerszintközelben többórás megfeszített menet után már fáj minden lépés – fenn már az első lépéskor ezt érzi.

Varga Csaba: Az extrém sportokat űzők rendre szembesülnek a kérdéssel, mi hajtja őket.
Fotó: Kalifa/Varga Csaba

Három, sőt a körülményektől függően akár négy hétig is eltarthat ez a türelemjáték. Amikor eléri a nyolcezer méter magasan fekvő nyerget, akkor Varga Csaba visszamegy az alaptáborba pihenni, hogy aztán egy nagy rohammal meghódítsa a csúcsot. Minden köztes tábort egy-egy nap alatt elérve újra felkapaszkodik a nyeregig, ahonnan nekivág a csúcstámadásnak. Így elmondva mindez egyszerűnek hangzik.

– A csúcstámadásnak egyfelől május tizenötödike és június tizedike között van értelme nekivágni, akkor teszi lehetővé az időjárás, másfelől legkésőbb éjfélkor el kell indulni a nyeregből, s ha az ember legkésőbb délután kettőig nem éri el a csúcsot, akkor muszáj visszafordulni, mert a kimerültség miatt nem lesz ereje visszajutni. Ez az utolsó szakasz a legnehezebb. Az oxigén a magassággal nem fokozatosan, hanem exponenciálisan csökken, s a hideg is egyre elviselhetetlenebb. A mínusz harminc-negyven fok mondjuk a Kárpátokban nem probléma, de fenn, nyolcezren szinte elviselhetetlen – magyarázza a nehézségeket.

Varga Csaba fölöslegesen nem kockáztat, a Kancsendzöngáról három éve például volt ereje visszafordulni, ugyanakkor azzal is tisztában van, mindenre nem lehet felkészülni.

A nagyváradi sportember fiatalkorában vízilabdázott és kosárlabdázott, s már akkoriban is rendszeresen túrázott, tehát megvannak a fizikális alapjai.

A hegymászásra leginkább futással készül, hetente száz-százhúsz kilométert teljesít, alkalmanként átlagosan harmincat – durván ötperces ezrekkel –, s olykor ultra futóversenyeken is részt vesz.

(Kacérkodik az Ultra Balatonnal is, de oda, mint mondja, még nem jutott el.) Nem a tempó a lényeges, hangsúlyozza, az alap-állóképességet kell minél jobb szintre fejleszteni.

Amúgy pedig átlagos civil életet él. Építészként keresi a kenyerét, két gyerek édesapja. Amikor az intim szféra határát feszegetve megkérdezem tőle, a családja hogyan tolerálja a szenvedélyét, azt feleli, elfogadják, nincs ezzel gond.

– Az Everest speciális eset, ez az expedíció öt, akár hat hétig is eltarthat, különben igyekszem a lehető legrövidebb időt távol tölteni a családtól – mondja.

Az extrém sportokat űzők rendre szembesülnek a kérdéssel, mi hajtja őket. „Minden csúcshódításra magammal viszek egy magyar zászlót Nagyvárad felirattal. Ez városunk magyar közösségének létezését és élni akarását tükrözi. Azért csinálom, hogy a magyar emberek, bárhol is éljenek a Kárpát-medencében, ebből is erőt meríthessenek a hétköznapokhoz. Engem igazából ez a cél és nem a csúcsok tesznek elkötelezetté” – mondta ki egy korábbi interjúban.

A kérdésre, látja-e a küldetése hozadékát, így felel:

– Tudom jól, hogy az én üzenetem nem jut el mindenkihez, mégis apró jelzés, hogy magyarként is, szülessünk bárhol a nagy világban, el lehet érni nagy dolgokat, csak hit és akarat kell hozzá.

Varga Csaba eleinte önmaga finanszírozta az útjait, ma már a hegymászást évek óta szponzoráló magyar cég, a Kalifa és a Miniszterelnökség Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkársága is támogatja a Bethlen Gábor Alapítványon keresztül. Az erdélyi sportember hovatovább magyar állampolgárként, magyar színekben vesz részt az expedíciókon, tevékenysége Romániában, a többségi társadalom körében éppen ezért nem vált ki különösebb visszhangot.

Természetesen bizonyos szempontból Varga Csaba is Erőss Zsolt példáját követi, de a maga útját járja. Amikor megkérdezem tőle, ő is célul tűzte-e ki a Föld mind a 14 nyolcezer méteres hegyének megmászását, higgadtan válaszol:

– Ez természetesen mindannyiunk fejében ott motoszkál, ám célként egyelőre fölösleges erről beszélni. Egyelőre, csakúgy, mint Klein Dávid, négy nyolcezrest másztam meg. Az Everest tehát az ötödik, bizonyos szempontból a leghíresebb és a legnehezebb a sorban. Amíg érzek magamban erőt és kedvet, szeretném folytatni a hegymászást, de nem mindenáron.

Ha majd az Everest a lábainál hever, bátrabban tervezheti a folytatást.