Szöktetés a lovardából

Hat év alatt 381 Budapesten élő hajléktalan embert közvetítettek a Máltai Szeretetszolgálathoz, 2019-ben pedig egy hetven és egy tizenöt férőhelyes program megvalósítására kötöttek megállapodást.

A résztvevőket felkészítik a munkaviszonnyal együtt járó elvárásokra Fotó: Teknős Miklós

A számítógép monitorján a közfoglalkoztatási programba felvett hajléktalan emberek adatai világítottak, az újonnan belépők kisegítő takarító munkakörbe kerültek teljes munkaidőben, a törvényben megállapított 81 ezer 530 forintos bérrel – amelyből a levonások után 54 ezer forint marad az első hónap végén. A csendet a mobiltelefon hangja zavarta meg, a vonalban egy asszony azt kérdezte, ismernek-e egy Kovács Péter nevű férfit.

– Ismerem őt – mondta a szőke haját lófarokban hordó dolgozó. – Mi történt vele?

– A tárcáját megtaláltam a buszon, nálam vannak az iratai – felelte a telefonáló. – Más nem volt, csak egy cetli ezzel a telefonszámmal, név nélkül.

– Egyedül az én számomat hordta magánál? Furcsa.

A szőke nő elmondta, hogy Kalmár Krisztinának hívják, és a Máltai Szeretetszolgálat közfoglalkoztatási programját vezeti, az illető pedig, akinek az iratait megtalálták, egy náluk dolgozó hajléktalan ember. Néhány percen belül kiderítette, hogy a férfit aznap még nem látták a munkahelyén, ahol karbantartóként dolgozik. Felhívta a szállót is, ahol ágya volt, de ott sem járt már napok óta. A válasz nem volt annyira meglepő, jó időben a férfi az egyik budai parkban sátrazott, onnan járt dolgozni. Visszahívta az ismeretlen asszonyt, megbeszélte vele, hogy átveszi tőle az iratokat, azután kikapcsolta a gépet, és útnak indult. Délután telefonált a férfi munkahelyére és a szállóra is, hogy ha felbukkan, szóljanak neki, hogy az iratai a közfoglalkoztatási irodában lesznek. Beszélt az utcai gondozószolgálat munkatársaival is, megkérte őket, nézzenek ki a parkba, ahol éjjelente meghúzza magát az ember.

Az elveszett Kovács Péter három nappal később jelentkezett nála. Kalmár Krisztina megkérdezte tőle, mi történt vele. Kiderült, hogy a férfi egyszerűen megsértődött, amikor a munkahelyén azt mondták neki: vegyen már egy tiszta pólót, mert ennek szaga van. Kalmár Krisztina értette a helyzetet, a hosszú ideje utcán élő hajléktalan emberek életéből kimaradnak a társas érintkezés élményei, sokan nem tudják kezelni a legegyszerűbb konfliktushelyzeteket sem. Nehezükre esik például bocsánatot kérni vagy megbocsátani, jelentéktelen közjátékokon megsértődnek. Hatvanhoz közeli férfiak önérzetes kiskamaszként durcáskodnak.

– Még csak nem is az a baj, hogy eltűnik három napra – nézett a férfi szemébe –, hanem az, hogy nem szól róla.

A másik elfordította a fejét, és a falat bámulta.

– Nem voltam olyan idegállapotban, hogy telefonálgassak – mondta végül.

Kalmár Krisztina azt felelte, őt bármikor fel lehet hívni, ha gond van, nem kell megvárni, amíg megnyugszik. Tudom, Krisztike, mondta halkan a férfi. A nő erre azt mondta, akkor meg is beszéltek mindent, a távollétre szabadságot írnak, és másnap mehet vissza dolgozni.

A közfoglalkoztatási program 2012-ben indult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat budapesti központjában. Az első kísérletben harminchat hajléktalan ember vett részt. Az érintetteket szállókon helyezték el, munkaruhát, a bejáráshoz bérletet vásároltak nekik. A résztvevőket megpróbálták lelkileg is felkészíteni a munkaviszonnyal együtt járó elvárásokra, szociális munkások mellett pszichológusok is segítették mindennapjaikat. A program lezárása után a 36 hajléktalan emberből harmincnak sikerült állásban maradnia. Az eredmények ismeretében a munkaügyi központ Haller utcai kirendeltsége – ez a lakcím nélküli emberek elhelyezésére szakosodott hivatal – új programokra tett ajánlatot. Hat év alatt 381 Budapesten élő hajléktalan embert közvetítettek a Máltai Szeretetszolgálathoz, 2019-ben pedig egy hetven és egy tizenöt férőhelyes program megvalósítására kötöttek megállapodást.

A résztvevőket felkészítik a munkaviszonnyal együtt járó elvárásokra
Fotó: Teknős Miklós

A programot vezető Kalmár Krisztina 2001 óta dolgozik a szeretetszolgálatnál. Annak idején munkaügyi előadóként érkezett, az első közfoglalkoztatási programot kívülállóként segítette. Amikor az ezt irányító munkatárs kilépett, már csak kilenc hajléktalan ember maradt a programban, az ő ügyeiket is megkapta a közép-magyarországi régió hatszáz munkavállalója mellé.

Egy hölgy telefonált 2012 novemberében a Belügyminisztériumból, hogy szeretnék felkérni a Máltai Szeretetszolgálatot százfős közmunkaprogram indítására. Kalmár Krisztina azt sem tudta, miért hozzá kapcsolták a vonalat, azt felelte, megkérdezi a feletteseit. Ismerőseinek később azt mesélte, aznap éjjel semmit nem aludt, az járt a fejében, hogy száz ember, aki az utcán tengődik, és nincs semmije, hamarosan munkát és ötvenezres fizetést kaphatna, ha lenne valaki, aki intézi a programmal kapcsolatos adminisztrációt. Ilyen lehetőséget nem szabad elszalasztani csak azért, mert nincs senki, aki megcsinálná a papírmunkát… Másnap azzal hívta fel a régió vezetőjét, hogy ő belevágna, akár egyedül is.

*

Szeptemberben Horvátországba utazok, befizettem egy buszos társasutazásra. Hatvanhárom évesen nyaralni megyek. Még soha nem voltam.

Kilencvenben lettem hajléktalan. Hogy miért, az nem tartozik ide, bár el is mondhatom. Már tudok róla beszélni. Akkor egy éven belül halt meg a gyerekem és a második férjem. Inni kezdtem, utcára kerültem. A szállókat kerültem, kint voltam télen is. Dolgozni nem tudtam, nem is nagyon akartam. Néha Fedél Nélkül újságot árultam. Azután kórházba kerültem, abbahagytam az ivást. Remegve, izzadva, álmatlan éjszakákat végigvacogva jöttem le az alkoholról. Egyedül, segítség nélkül. A szociális munkásom intézett rehabilitációs szállót, és behozott a szeretetszolgálat közmunkaprogramjába. Most beteg hajléktalan embereket ápoló intézményben dolgozok takarítóként. Ha kell, lepedőt mosok, összeszedem a pelenkát, és beszélgetek az ágyban fekvő betegekkel. Megértem őket.

Két év múlva nyugdíjas leszek. Az életem kiegyensúlyozott, végre rendben vagyok. Amikor megláttam a horvát tengerpartot hirdető buszos kirándulást, számolgatni kezdtem. Mi lenne, ha nyaralni mennék?

*

Amíg a munkaügyi irodában dolgozott, Kalmár Krisztina olykor a folyosón beszélte meg a hajléktalan emberekkel ügyes-bajos dolgaikat, különösen a visszajáró, sok időt igénylő esetekkel tett így. A lovardából kimentett férfi tipikusan ilyen eset volt. Arról beszélt, hogy afféle modern rabszolgaként él az istállóban, ahol teljesen kihasználják, de ő nem mer megszökni. Kalmár Krisztina addig hallgatta őt, amíg azt nem kezdte mesélni, hogy még a WC-re sem mehet be, vödröt kell használnia az istállóban. Akkor azt mondta: ha el akar jönni, a szeretetszolgálat elhozza abból a lovardából, és szállót intéz neki, ő pedig felveszi őt közfoglalkoztatottnak. A férfi sírt, azt hajtogatta, hogy sajnálná otthagyni a holmiját. Kalmár Krisztina megígérte, hogy a holmit is elhozzák. Hetek teltek el, mire a férfi igent mondott. Két szociális munkás egy furgonnal érte ment, és különösebb konfliktus nélkül elhozták őt az összes szatyrával együtt. Másnap a folyosón várta az asszonyt, a liftajtó előtt hajtogatta, hogy nem tudja, most mi lesz vele, eljött a biztos helyéről, ahol még enni is adtak neki. Közben folytak a könnyei.

– Rosszul tettem, nagyon elrontottam – hajtogatta, majd hirtelen felnézett. – Krisztina, én most kimegyek a Délibe, és a vonat alá vetem magam.

– Ne vicceljen már – mondta neki az asszony. – Vonat jön még később is, előbb nézze meg, milyen helyet találok magának.

A férfi karbantartóként kezdett dolgozni. Néhány hónap után mintha kicserélték volna, még a beszéde is megváltozott. Hétvégenként mosogatni járt az egyik budai étterembe, egy idő után felajánlották neki, hogy odaveszik teljes állásba. Továbbra is a szállón lakott, reggelente azzal a busszal utazott, amelyikkel Kalmár Krisztina munkába járt. Aztán egy nap hiába kereste a reggeli buszon, a férfi nem várta a járatot a megállóban. A szállón is csak annyit mondtak róla: fogta a cókmókját, és kiköltözött. Kalmár Krisztina azt mondta a szociális munkásnak, reméli, valami jobb helyre tudott menni.

*

Tetszik ismerni azt az érzést, amikor a melegség önti el az embert. Reggel bedobtam két felest, elöntött a melegség, az elállította a remegést a kezemben. Mehettem kertet ásni. Utána azt is elviseltem, ha a főnök rám szólt. Évek óta napszámosként tengődtem, de öt évvel ezelőtt úgy adták ki a pénzemet, hogy két hétre szóló bért kaptam meg egy összegben. Nem tudom, mi történt velem, napokkal később Őrmezőn, egy padon ülve tértem magamhoz, valakik hosszan ébresztgettek. Behoztak a szeretetszolgálathoz. Kaptam egy matracot. Öt nap múlva még mindig ott voltam, akkor adtak egy ágyat. A szociális munkás azt mondta, ha maradni akarok, elhelyez a tisztaszobába, és akár dolgozni is mehetnék, mert van rá lehetőség.

Sokat beszéltem a Kalmár Krisztikével, aki állandóan azt sulykolta belém, hidd el, megváltozik az életed, ha nem iszol. A fizetésemet odaadtuk a Gyula nevű gépkocsivezetőnek, aki vállalta, hogy eljön velem bevásárolni. Megígértettem vele, hogy akármivel próbálkozom is, nem enged majd alkoholt venni. Hónapokig kezelte a pénzemet. Néha ma is érzem, ahogy a melegség elönt, de ehhez nem kell két feles, elég, ha kiviszem a szemetet. Mert a kuka fedelét régóta csak azért nyitom ki, hogy tegyek bele valamit, és nem azért, hogy megnézzem, mit lehetne kivenni belőle.