Trend

Peti 11 éves. Már két napja nyomott hangulatban van, nem csúszik az almalé, edzésre sincs kedve menni, mert kedvenc kosaras hőse, Kobe Bryant meghalt múlt vasárnap. Los Angeles mellett, Calabasas környékén hegynek ütközött és kigyulladt a kosárlabdasztár helikoptere: a fedélzeten mindenki életét vesztette – Bryant 13 éves kislánya is, akinek az edzésére tartottak. Peti még nem túl magas, de őrült ügyesen játszik, gyors, és „jók a rugói” – szokta mondani az édesapja. A rokoni szálak némileg felelőssé teszik az embert, hogy ilyenkor mondjon valamit. Valami bölcset, előremutatót, vigasztalót. Olyannak, aki szerencsére még senkit sem vesztett el életében, hiszen egyelőre a dédszülei is remek egészségnek örvendenek, és aki még a hörcsögének is egész vasárnap délutánt kitöltő temetést szervezett a hátsó kertben ötévesen. Frissen szedett virágcsokrokkal és búcsúbeszéddel.

Kobe Bryant akkora tehetség volt, hogy az egyetemi ligát kihagyva, a középiskola elvégzése után közvetlenül az NBA-be igazolt. Mind­össze 41 évet élt, így élete csaknem felét, húsz évet töltött a legprofibb szinten. Végig a Los Angeles Lakers csapatában kosárlabdázott, ötször lett bajnok az NBA-ben, és kétszer nyert olimpiát az amerikai válogatottal. A Toronto Raptors ellen 2006-ban dobott 81 pontja minden idők második legjobb ilyen eredménye. Az övé volt az egyik legemlékezetesebb NBA-búcsúmeccs is, amelyen hatvan pontot dobott.

Ezeket persze nem én sorolom fejből, hanem Peti, azt viszont tudtam, hogy a négygyermekes Bryant mindig szimpatikus módon nyilatkozott családjáról, a hivatásáról és az örök küzdésről, miszerint semmit nem kap készen az ember, és mindenért keményen meg kell dolgozni még annak is, akit akkora tehetséggel áldottak meg, mint őt. A visszavonulása után Kobe Bryant több gyerekkönyvet is írt, illetve animációs filmek producereként is jeleskedett: ő írta és narrálta a 2018-as, csodaszép Dear Basketball (Drága kosárlabda) című animációs rövidfilmet, amelyért Oscar-díjat nyert.

Lehet-e gyászolni valakit, akit nem ismerünk személyesen? Gyászolni egy teljesítményt, példaképet, elért eredményeket? Egyáltalán: hogyan illik gyászolni, van valamiféle etikettje? Magánügy-e a gyász? A Fleabag című brit sorozatban a főszereplő mindennap abban a temetőben kocog, ahol rákban elhunyt édesanyja fekszik. Nővére szerint ez illetlen dolog, hiszen felvág a halottak előtt azzal, hogy ő mennyire él. Egy férfi is jár a sírkertbe, aki mindennap másik sír előtt zokog.

David Bowie halálakor még csak zenéket osztottunk meg, vagy Aladdin Sane-es villámot mázoltunk az arcunkra, de vajon az Instagramon megosztott képek, közös emlékek felidézése elhunyt híres emberek esetében szép gesztus vagy a jó ízlést mellőző önreklám? Bryant és kislánya halála megrázta az egész világot: végigsöpört az interneten az emlékezéscunami. A szülinapi köszöntések után a gyász is virálissá vált. A közösségi oldalak hajnalán még elképzelhetetlen lett volna egy „sztoriban” megosztott (mindössze 24 óráig látható kép) együttérzés vagy imádság küldése a családnak, ma viszont már ez a trend. Direkt használom a trend szót, ugyanis a Facebook Kobe Bryant balesete után két nappal a hírhasáb posztjai között ajánl híreket „trending”, azaz „felkapott” kiemeléssel az eseményről. Persze egy esemény vagy hír lehet felkapott, de ettől még a közösségi platformok robotjait nem ártana befizetni némi érzékenyítő okításra.

Egy biztos: mindenki úgy gyászol, ahogy akar, nincsenek megfelelő szavak, a legjobb szándék is suta. Tart, ameddig tart. Aztán jön a következő nap, a következő edzés, és még egy 11 éves is feláll, és viszi magával a tanulságot: őszintén élni, adni, tanulni, küzdeni, és semmit nem venni természetesnek.