A régi görögök szerint a világ a khaoszból keletkezett, a létezés ősszakadékából. Az emberélet mindvégig a szakadék peremén egyensúlyoz, és a szigorú istenek egyetlen intésére visszahullhat a semmibe. Hogy ez ne így legyen, az ember igyekszik bebiztosítani létezése birtokát. Ennek egyik eszköze a megismerés. Az „egy napig élők” világában a tudás a lét biztosítéka, márpedig a tudás – tudjuk Platóntól – nem más, mint anamnészisz, visszaemlékezés.
Ha ez így van, akkor a felejtés nyilván a halál szinonímája. A tudni törekvő ember a felejtés elleni harcban – a homéroszi sorok memorizálásától az írás feltalálásán keresztül a középkori memoriterekig – emlékezéstechnikai eszközöket vetett be. (Így van ez ma is.) Na, eddig a felejtés ontológiai státusának képlete elég egyszerű.
Csakhogy már maguk a görögök is tudták, hogy a felejtésre mekkora szükségünk van. A felejtés gyógyszer. Ha mindig mindenre emlékeznénk, nyilván beleőrülnénk. Amíg Prométheusz nem feledtette el az emberekkel bekövetkezendő haláluk időpontját, addig minden halandó tisztában volt vele – mondja a mítosz. Gondoljunk csak bele, milyen élet volna az, ha előre ismernénk halálunk napját!
Én a felejtést nem annyira az emlékezés ellentétének, mint inkább a működési módjának látom. Kettejük kapcsolata ölelkező harc. Az arc, a táj, a jelenet, amire emlékszünk, egyre fakul bennünk. Lassan elmosódik, ez az élete. Mert az emléknek is van élete. Megszületik, meghal. A homály, amely a felejtésben nőttön-nő, amíg még él az emlék, sosem elég nagy ahhoz, hogy az őrzött kép eltűnjön, semmivé legyen. A felejtés tehát nem elfelejtés, nem lezárult táv, nem máshollét, és főképp nem sehollét. A felejtésben a felejtett itt van, és ezt az ittet a felejtő egyre távolabbról érzi. És ahogy az arc vagy jelenet emléke lassan elmosódik, úgy lesz a kép egyre párateltebb, művészibb, pasztellszerűbb, meghatóbb. A részletek egyre kevésbé zavarják. Az emlékezésben így lesz egyre nagyobb tere a nosztalgiának.
A nosztalgia a visszatérés fájdalma. De ez a fájdalom nem levertséget okoz, hanem bánatot. Márpedig a bánatban már titkos édesség bujkál. Jólesik átadni magunkat a nosztalgiának. Mert valahogy érezzük, hogy ez az emberlét alapfájdalma, legnagyobb mélysége. Nem akkor jutunk a legmélyebbre egy másik lélek megértésében, ha nagyon okos dolgokról tudunk beszélgetni vele. Hanem amikor közös bánat részesei vagyunk. Ilyenkor átszakad a fal, és a bánatban valahogy egyek leszünk. A bánat Dionüsziáját hirdetem.
A borítókép a szerző felvétele
Merítő
