A felejtés művészete

Az emberélet mindvégig a szakadék peremén egyensúlyoz, és a szigorú istenek egyetlen intésére visszahullhat a semmibe.

Végh Attila
2021. 10. 29. 7:30
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A régi görögök szerint a világ a khaoszból keletkezett, a létezés ősszakadékából. Az emberélet mindvégig a szakadék peremén egyensúlyoz, és a szigorú istenek egyetlen intésére visszahullhat a semmibe. Hogy ez ne így legyen, az ember igyekszik bebiztosítani létezése birtokát. Ennek egyik eszköze a megismerés. Az „egy napig élők” világában a tudás a lét biztosítéka, márpedig a tudás – tudjuk Platóntól – nem más, mint anamnészisz, visszaemlékezés.

Ha ez így van, akkor a felejtés nyilván a halál szinonímája. A tudni törekvő ember a felejtés elleni harcban – a homéroszi sorok memorizálásától az írás feltalálásán keresztül a középkori memoriterekig – emlékezéstechnikai  eszközöket vetett be. (Így van ez ma is.) Na, eddig a felejtés ontológiai státusának képlete elég egyszerű.

Csakhogy már maguk a görögök is tudták, hogy a felejtésre mekkora szükségünk van. A felejtés gyógyszer. Ha mindig mindenre emlékeznénk, nyilván beleőrülnénk. Amíg Prométheusz nem feledtette el az emberekkel bekövetkezendő haláluk időpontját, addig minden halandó tisztában volt vele – mondja a mítosz. Gondoljunk csak bele, milyen élet volna az, ha előre ismernénk halálunk napját!

Én a felejtést nem annyira az emlékezés ellentétének, mint inkább a működési módjának látom. Kettejük kapcsolata ölelkező harc. Az arc, a táj, a jelenet, amire emlékszünk, egyre fakul bennünk. Lassan elmosódik, ez az élete. Mert az emléknek is van élete. Megszületik, meghal. A homály, amely a felejtésben nőttön-nő, amíg még él az emlék, sosem elég nagy ahhoz, hogy az őrzött kép eltűnjön, semmivé legyen. A felejtés tehát nem elfelejtés, nem lezárult táv, nem máshollét, és főképp nem sehollét. A felejtésben a felejtett itt van, és ezt az ittet a felejtő egyre távolabbról érzi. És ahogy az arc vagy jelenet emléke lassan elmosódik, úgy lesz a kép egyre párateltebb, művészibb, pasztellszerűbb, meghatóbb. A részletek egyre kevésbé zavarják. Az emlékezésben így lesz egyre nagyobb tere a nosztalgiának.

A nosztalgia a visszatérés fájdalma. De ez a fájdalom nem levertséget okoz, hanem bánatot. Márpedig a bánatban már titkos édesség bujkál. Jólesik átadni magunkat a nosztalgiának. Mert valahogy érezzük, hogy ez az emberlét alapfájdalma, legnagyobb mélysége. Nem akkor jutunk a legmélyebbre egy másik lélek megértésében, ha nagyon okos dolgokról tudunk beszélgetni vele. Hanem amikor közös bánat részesei vagyunk. Ilyenkor átszakad a fal, és a bánatban valahogy egyek leszünk. A bánat Dionüsziáját hirdetem.

A borítókép a szerző felvétele

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.