Olyan ez, mintha az ember, aki tudattalanul tudja, hogy életének egyetlen célja van, az tudniillik, hogy eljusson Szegedre, el is indulna, de már az út elején elhatározza, hogy amíg oda nem ér, nem fog Szegedre gondolni. Mert ha túlságosan rá gondol, nem lesz értelme az útnak. Sőt, olyan is volt már, hogy valaki annyira erősen gondolt Szegedre, hogy menten ott találta magát, életcélja végén, azaz a semmiben. Mit tesz hát az ember a Szegedre vezető, poros úton? Például a lába elé néz. Gyakran halljuk ezt a tanácsot gyerekkorunkban: Pistike, nézz a lábad elé! Sosem értettük, hogy gügye szüleink miért ismételgetik folyton ezt a hülyeséget. Elárulom: az élet egyik nagy tanítását próbálták ránk bízni. Ballag az ember Szeged felé, nézegeti a növényeket a lába előtt, és ez szépen leköti. Talán az is segíthet, ha időnként hátrapillantunk, belerévedve a felvert porban reszkető, a megtett utat keretező táj hullámaiba. Ilyenkor a szemcsés ködben hullámzó síkság túlmutat magán, a merengő lélek kimerítő gyaloglását is valahogy költőivé varázsolva, és a varázs égisze alatt már Szeged nem is számít, mert az útnak zenei, tragikus, felemelő önértéke lesz.
De nem szükséges, hogy – felejtendő a konok úti célt – az ember a ködbe bámuljon vagy a porban botanizáljon. Szeged elfeledésében az is segíthet, ha szétnézünk a körben elterülő tájon. Ha lelki szemünk jó, megláthatjuk: rengetegen tartanak még Szegedre. Sőt: mindenki oda tart. Annyira Szegedre megy minden ember, hogy Szeged már nem is érdekes. Vagy továbbmenve: ha mindenki Szegedre megy, akkor senki se megy sehova. Hopp, az úti cél saját farkába harapott! Szeged talán nem is létezik.
Ezt bizonyítja az is, hogy némelyek már voltak Szegeden. Semmire nem emlékeznek.Van, aki fényességről beszél; van, aki angyalokról; van, aki éppenhogy sötétségről. Az adatok zavarosak, ennyiféle nem lehet ugyanaz a város. Ugyan miféle város az, amelynek turistái emlékei ennyire hangulatfüggők?
A Szegedet jártak egytől-egyig szerencsésnek érzik magukat. Állítólag a néhány létlottó-nyertesen kívül onnan még nem jött vissza senki. Fortuna kegyeltjei szeretnek nemlétező Szeged-emlékeikről mesélni a többieknek. Miközben ballagnak mind Szeged felé. Akik meg sosem jártak még ott, azok hajlamosak rá, hogy mindent, ami történik velük a gyakran nagyon hosszú úton, Szegedhez mérjenek. A közelmúltban született is egy híres táncdal: „Szeged felé félúton”. Az okosok azt mondják, tisztább a kép, ha ehhez a városhoz viszonyítasz mindent. Könnyebb a gyaloglás.
Ugye érezzük az ellentmondást? Egyrészt könnyebb az út, ha nem gondolsz Szegedre, másrészt könnyebb, ha rágondolsz. Ez tehát hülyeség. Szegedre menni mindenképp nehéz. Én csak tudom, hiszen hosszú évtizedek óta járom az utam. A legjobb tehát az, ha nem foglalkozunk effajta merengésekkel. Annyi minden más is létezik, amit megcsodálhatunk az úton. Tavasszal és ősszel például nagy sereg vándormadár zúg el fölöttünk. Őket is egy láthatatlan mágnes húzza valamerre.
Ők nem törődnek filozófia problémákkal, vagy ha igen, ennek semmi jele nincs. (Unamuno írja, hogy az állatoknak nincsenek érzelmeik, hiszen még sosem látott senki nevető vagy síró macskát. Aztán hozzáteszi: legbelül talán ők is sírnak vagy nevetnek, de hát legbelül talán a rák is másodfokú egyenleteket old meg.) Most fölmerül bennem, hogy az út, amiről beszélek, talán nem is vízszintes. Érző lelkünk megnyitott előttünk egy szakadékot, a feneke Szeged. Zuhanás közben vajon kinek lehetnének reális gondolatai a létezésről?
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
